Rosszkedvünk tavasza
- Részletek
- 2010. április 06. kedd, 05:36
- Gulyás András
Gulyás András
Ha valaki nem olyan régen született, hogy megélhette a háború vég-hónapjait, netán a megelőző tíz-húsz évet, és mondjuk a történelemórán vagy a szülei elbeszéléseiből képtelen volt megérteni, hogyan is tud egy nemzet olyan szinten alámerülni a fertőbe, ahogyan akkoriban történt, az most jól nyissa ki a szemét, meg a fülét: meg fogja érteni. Ha valamire, erre bizonyára jók ezek az évek, és a következők. Nem mondom, kicsit drága ár, úgy értetni meg a fiatalabbakkal a félmúlt történéseit, hogy eközben rámegy az ország, de hát vegyük didaktikusra a figurát, mást most már úgyse nagyon tehetünk.
Tehetnénk persze, mondjuk elmennénk szavazni, és ha sokan lennénk, és elegen, akkor még megállíthatnánk a rettenet vonatát, de hát tudjuk: többen, sokkal többen vannak azok, akik éppen erre a vonatra igyekeznek felszállni, és abban reménykednek, hogy az jó irányba, az ő boldogulásuk irányába halad.
Akik nem biztosak ebben, azok meg azt gondolják, hogy majd leszállnak a következő állomáson (négy év múlva), esetleg meghúzzák a vészféket (rendkívüli választások), oszt jó napot. Mindegy, csak innen menjünk már el végre, mert ezt már nem lehet elviselni. Igen ám, csak hogy ha ez a vonat be talál menni egy olyan alagútba, amelyiknek nincs is kijárata, és ezt sokáig nem látja a masiniszta, akkor onnan nehéz lesz majd kilavírozni, főleg ha elfogy az üzemanyag. Márpedig most a váltók úgy vannak állítva, hogy épp egy ilyen alagút felé tartunk.
Történt velünk, ami történt a múlt században, ne legyünk rá büszkék, de azért mindenre adnak magyarázatot, sőt némi felmentést is a történelmi körülmények, amelyek a romlás útjára taszított bennünket. Nem lett volna vörös- és fehérterror, ha nincs első világháború, még tán Trianont is megúsztuk volna. Hitler borzalmas nyomulása nélkül nincs vészkorszak, nem gyilkoltatjuk és gyilkoljuk le honfitársainkat, mint a fertőzött állatokat szokás, és akkor nem lettünk volna „kénytelenek” megtámadni a SzU-t, és nem üzentünk volna hadat Amerikának. És akkor nincs felszabadulás, és/vagy megszállás, és kommunista diktatúra, és 56, és Kádár-rezsim. Megvolt, túlélte, aki túlélte, a nemzet mindenesetre megmaradt, és a sors kegye meg a történelmi körülállások lehetővé tették számunkra a most már talán végleges megnyugvást, a szabadságot, az igazi demokráciát, a helyünket Európában.
Hajrá Magyarország - kpeter69/panoramio.com
És akkor lássunk csodát: Nem tudunk élni a lehetőséggel. Helyette magunkra szabadítjuk, mindenféle külső nyomás nélkül, a diktatúrát. Annyira megtetszett nekünk, hogy most ezt választjuk. Kádár János nagyobb dicsőségére.
Úgy tűnik, szeretünk háziállatok lenni: a gazda mindig gondoskodik (ha tud) az élelmünkről, ellát bennünket. Tiszta almot tesz alánk, ápolja a szőrzetünket, és rövid pórázon tart. Biztos, ami biztos? Legyen továbbra is ingyenes minél több minden, vagy legalábbis nagyon olcsó. Inkább kushadunk, befogjuk a pofánkat, tűrjük, ha akár félelemben tartanak is bennünket, csak ne kelljen tenni semmit, mert az olyan macerás. Nem ehhez vagyunk mi szokva. Jöjjön inkább a mi bölcs, szeretett, fölkent vezérünk, aki megszabja nekünk az utat. Nem baj, ha az kivezet Európából, úgyse kapunk mi onnan semmit, csak elvárásokat meg kemény piaci feltételeket. Majd mi magunk megmutatjuk, hogy Európán kívül is van élet. Rálépünk végre a magyar, vagy másképpen harmadik útra, és kenterbe vágjuk a világot, ahogyan Albánia tette, amikor világítótoronyként funkcionált Hodzsa vezér idején. Neki nem sikerült, de hát itt csak akad „néhány tucat markos legény.”
Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!