Bán Zsófia











A G-7 e heti vendége:


Bán Zsófia író, irodalomtörténész, kritikus
Fotó: Dobó László

A rovatról


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Egy vers margójára



Vajon hír-e az, ha egy politikai fordulatokkal súlyosan terhelt időszakban megjelenik egy vers? Fel tudjuk-e még kapni a fejünket, ha azt olvassuk nemzedéke (nemzedékem) egyik legkiválóbbjától, az amúgy halk- és kevésszavú, visszahúzódó poétától, hogy búcsúzkodik, hogy búcsúlevelet ír? S ha a nagy hangzavarban valamiképp mégis felfigyelünk erre a mélyből jövő, halk kiáltásra, ha még idejében észrevesszük a lezuhant Ikarosz apró, tengervízből kikandikáló lábát, s nem csak szántunk-vetünk tovább, mint ha mi sem történt volna, vajon megkönnyebbülünk-e, ha azt olvassuk a „Búcsúlevél” cím alatt, hogy szerző nem az élettől, hanem csak édes hazájától búcsúzik? S vajon megnyugszunk-e, ha azt olvassuk, nem emigrálni készül nemezedéke (nemezedékem) egyik legjobbika, hanem csak a szeretet érzésétől búcsúzik, amit addig hazája iránt érzett, s amit most már a múltidő, „édes hazám, szerettelek”, fekete bendőjének ajánl. Örülünk-e, örüljünk-e, hogy újraéled egy már-már elfeledett műfaj, amelyben művészet és (napi) politika egyesülnek? S örüljünk-e, hogy ez nem csupán a hatalom birtokosai által éjszaka, kemény munkával, egyenként, kézzel beárazott verslábak tőzsdéjét jelenti, hanem azt a felizzó pillanatot, amikor a harag, a kétségbeesés, a dac, a reménytelenség és az ellenállás jellegzetes keveréke hirtelen egy vers, egy színdarab, egy novella vagy egy zenemű formáját ölti, amikor – mint lépcsőzugban a pormacska / gyűlik puhán a korszak mocska – a mennyiség hirtelen átvált minőségbe, és a kötényünkbe hullik valami váratlan, szomorú ajándék – örüljünk-e neki? „Hű is voltam, fel is nőttem, / cinikus ember se lett belőlem, / csak depressziós, nehéz és elárult, / bezárt cukorgyár a ködben” – örüljünk-e ilyen, s ehhez hasonlatos soroknak, képeknek? Örüljünk-e, ha bezárt cukorgyár vagyunk a ködben?

Mi több, örüljünk-e, hogy húsz év múltán megint minket fognak irigyelni a nyugati dívánon heverő szerzők, minket, e félreeső közel-keletet, ahol azonban az emberek (ismét) felkapják a fejüket egy-egy versre, novellára, színdarabra, ahol nagyot tud szólni egy regény vagy előadás, mit nem adnának érte, mondogatták régebben (s mondogatják most majd megint), ha egyszer, csak egyetlenegyszer szólhatna akkorát, amit írnak, hogy erről beszélnek az utcán, a villamoson, a hentesnél, ha az emberek belinkelnék és megosztanák (share) egy-egy versüket a Facebookon, röviden szólva, ha igazán és tényleg számítana, amit írnak. „Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy / mi a fontos a világon.” Ha számítana, hogy hisznek-e titokban, hisznek-e hazában, hisznek-e az írott szó feltámadásában, röviden, hogy hisznek-e, bármiben is. Tavaly nyáron, tíz év után először, a TIME magazin címplapjára egy regényíró került, egy regényíró, kérem szépen!!!, s Amerika meg volt döbbenve, s végre felkapta a fejét, heh, mi, mivan? nincs ezeknek fontosabb dolguk, mint holmi regényírókkal bíbelődni, hát mit tud ez a pali, kérdezték, ez a Jonathan Franzen, hogy így feltolta magát, kinek, kiknek dolgozik ez, hogy így az orrunk alá dörgölik, mint a Mont Blanc csúcsán a jeget, hogy szopogassuk, míg meg nem fájdul a torkunk tőle? Nos, lássatok csodát és húzzátok ki végre magatokat drágaságaim, véreim, magyar proletárok, nálunk most minden hétre, vagy akár minden napra jut egy ilyen címlap: dirigens, filmrendező, író, színházrendező, költő, faites vos jeux, ki mondja, ki merné állítani, hogy nálunk nem számít a kultúra?! S vajon örüljünk-e ennek mindenáron? Mi az a pont, ahol azt mondjuk: eddig és ne tovább (a szeretet netovábbja)? „...de egyszer csak öreg lettél. / Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni.” Mi az a pont, ahol a minőség végül ismét visszahullik mennyiségbe, ahol a szeretet végül megfullad a mocsok áradatában, s Kolontárból nem csak vörös-véres valóság, hanem hipermetafora, egy korszak metaforája lesz? „Az én teám közben elforr”, írja nemzedéke (nemzedékem) egyik legjobbika, s vele mindnyájunk közös teája is elforróban, így mi mást is tehetnénk, mint hogy elkezdünk leltározni, összegezni, feliratozni, préselni, szelektálni, s kiókumlálni, hogy vajon mi az, amire még érdemes az energiáinkat tartalékolni. „Hozzád öregszem és belehalok, ha / most téged el nem hagylak.” Az igazi választások itt dőlnek el, szívtájékon. „Amíg élek, úton leszek: / használni akarom a szívemet.” Aki már próbálta, tudja: a nagy (ámde tarthatatlan) szerelmekkel való szakításhoz kell a legtöbb erő, energia. Mert ilyenkor nem csak tőle, szerelmünk tárgyától, hanem attól a saját magunktól is meg kell válnunk, akik abban a szerelemben voltunk. De ha túlélésre játszunk, nincs más megoldás.


(Share: Kemény István: „Búcsúlevél”, Holmi, februári szám)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Kandírozott narancssárga



Tegnap éjjel formabontó, modern álom gyötört:

Budai Gyula aznap este holtfáradtan zuhant az ágyba, s már ahhoz is alig maradt ereje, hogy a tardi asszonyok keze munkáját dícsérő, NP (Nagy Purifikátor) hímzésű pizsamáját magára öltse. Különlegesen nehéz napja volt: egész nap egy narancssárgára festett falrészre kellett merednie anélkül, hogy hagyta volna, hogy a narancssárga falrész narancssárgája magába szippantsa. Nem gondolta volna, hogy a számos, korábban kiválóan vett akadály, a filozófusok, a filmesek és színházigazgatók hibátlan abszolválása után, éppen egy nyavalyás „modern műalkotás” fog kifogni rajta. Pedig az előkészítő tanfolyamon számtalan hasonló feladatra kaptak kiképzést, melyeket Budai Gyula mind a legmagasabb pontszámmal teljesített – ezért is esett rá a Miniszterelnök választása. „Gyulám”, mondta neki a Miniszterelnök, kezét puhán a vállára ejtve, mint egy hirtelen felcseperedett oroszlánkölyök az őt addig cumisüvegből etető gondozójáéra, „ne kérdezd, hogy a hazád mit tehet érted, hanem inkább azt kérdezd, Gyulám, hogy te mit tehetsz a hazádért, ha érted mire gondolok”, és Budai Gyulának az elalvás előtti fél másodpercben is még azon járt a feje, vajon hol is hallotta már e szavakat, de hát nem, képtelenség volt, hogy eszébe jusson, és már fordult is be a most mintha kissé narancssárgásnak tűnő hálószobafal felé. Az előtréningek alatt órákig volt képes formabontó térplasztikák árnyékában üldögélni anélkül, hogy a belső remegés vagy rezdülés akárcsak leghaloványabb jele is mutatkozott volna rajta. Például, hosszú percekig volt képes egymás mellé helyezett, átlátszó műanyag kockákon féllábon egyensúlyozni úgy, hogy közben az összberuházás egy százalékát hibapont nélkül, tévedhetetlenül kiszámította, vagy hunyorgás nélkül tudott „modern” elektronikus „művek” derengésével farkasszemet nézni, melyekből az áram előbb apadt el, mint Budai Gyulából a szilárd eltökéltség, hogy leleplezze a kortárs művészetre pocsékolt milliárdokat. Mindez gyerekjátéknak bizonyult számára a haszontalannak ítélt filozófiai művek és a kártékony filmművészeti alkotások, színház- és operarendezések elolvasása, illetve megtekintése után. Hovatovább Budai Gyula lett az ország legkiműveltebb fője, aki bármikor idézni tudott, mondjuk, Platón műveinek új, magyar fordításából, percnyi késedelem nélkül kimutatva haszontalanságukat, sőt kártékonyságukat a hazára nézvést. És akkor pont egy ilyen nyomorult, narancssárga falrész, az fogjon ki rajta, hát nem őrület, gondolta Budai Gyula, s némi jogos keserűség vegyült szavai közé, mert egész addigi, kiváló munkáját érezte megkérdőjelezettnek az aznapi történések által. Már hazafelé, a zöldséges is észrevette rajta, hogy valami nincs rendben, akihez egy kis petrezselyemért ugrott be az esti tyúkhúsleveshez. „Valami baj van, Budai úr?”, kérdezte aggódva a zöldséges Budai Gyula szokatlanul sápadt arcát kémlelve. „Nézze, milyen szép narancsom van, vigyen már egy kilót belőle”, kínálta portékáját a zöldséges, de nyomban megbánta szavait, amikor látta, hogy a narancsok milyen hatással vannak Budai Gyulára, aki csak halkan felnyögött, és már fordult is ki a zöldséges boltból. Mert bizony, a narancssárga falrész – melynek még címe (címe!) is volt: „Who’s afraid of yellow?” – kifogott rajta. Mert ahogy délután ott ült, abban az egyetemi aulában, amelyben a narancssárga falrész található, egyszercsak azt érezte, mintha a narancssárga falrész narancssárgája valósággal beszippantaná, de olyan erővel, mint amilyennel a dagálykor visszahúzódó hullámok szívják be az embert a tenger centruma felé, amiről ő mit sem tudott, amikor először ment óceán mellé nyaralni, hogy a víz dagálykor egészen másképp viselkedik, mint apálykor, neki erről nem szólt senki, azt hitte, abból áll az egész, hogy dagálykor jobban kijönnek a hullámok a partra, nem nagy ügy, legfeljebb távolabb telepszik le az ember a homokban, de erről, erről az irdatlan szívóhatásról nem beszélt neki senki, amelynek nem tudván ellenállni, földhöz vágja az embert az első érkező hullám úgy, hogy percekig azt sem tudjuk, merre van a fent és lent, s ahogy nézte a falrészt ugyanezt az ellenállhatatlan, irdatlan erejű szívóhatást érezte, azt, hogy kimegy a lába alól a talaj, s már csak sodródik befelé, a hullámtörésen túlra, ahonnan nemigen van visszatérés. S akkor, utolsó erejét összeszedve, Budai Gyula arra gondolt, mi lesz, ha kiderül, hogy ő csak ennyire képes a hazájáért, hogy hagyja, hogy egy narancssárga falrész őt beszippantsa. S erre a gondolatra bizony, beleköltözött szívébe a félsz. Az a félsz, amelyet minden addigi tevékenységével igyekezett magától távoltartani. E félsz pedig olyan kijózanító hatással volt rá, hogy emberfeletti erőfeszítéssel valahogy leválasztotta magát a narancssárga falrész szívóhatásáról, és kiúszott a partra. Mire hazaért, olyan gyengének érezte magát, hogy már csak  ágybacsusszanni volt képes. Álmában egy a konyhaasztalon heverő újság címszalagjára esett a pillantása: „Újabb ügycsoportot vizsgálhat meg hamarosan az elszámoltatási kormánybiztos.” Ekkor csöngettek. Nagy nehezen kicsoszogott, átvette a postástól a neki címzett vaskos csomagot és visszacsoszogott a konyhaasztalhoz. Kibontotta a csomagot, amelyből egy vastag, narancssárga színű dossziét húzott elő. A borítójára ez volt írva: „Modern, formabontó, érthetetlen irodalmi művek jegyzéke – Sürgősen kivizsgálandó!” Budai Gyula felnyögött. Jaj, csak ezt ne, akkor már inkább a narancssárga fal. Na, majd holnap. Mañana. S azzal visszakúszott az ágyba.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










A király dadog



Miért is időzzünk el, itt és most annál, hogy tegnapelőtt A király beszéde (The King’s Speech) című angol-ausztrál film söpörte be a legtöbb díjat az Oscar-díj kiosztásán? Aligha azért, mert Colin Firth, mi tagadás, gyenge pontom, amióta a Büszkeség és balítélet Jane Austen-műből készült tévésorozatban feledhetetlen alakítást nyújtott a szívettépően daliás Darcy szerepében. Nem. És még csak nem is azért, mert a film másik főszerepét alakító Geoffrey Rush is nagy kedvenceim közé tartozik, de még csak azért sem, mert a film az angol királyi család életének kevéssé ismert mozzanatait tárja elénk, mely téma viszont nem tartozik kimondottan az érdeklődésem középpontjában állók közé. Akkor hát, merül fel jogosan a kérdés, azon túl, hogy egy jó filmről van szó, miért is foglalkozzunk az angolok által eleddig szemérmesen elhallgatott, the Royal stutterként emlegetett jelenséggel (királyi dadogás), vajon mi volna itt számunkra a relevanciája?

Hát, ha csak az nem, hogy az elmúlt húsz évben, amióta a politikai retorikának, több mint negyven évnyi szünet után, újra jelentősége, mi több, számtalan és komplex jelentésrétege van, az, hogy egy ország vezetője, illetve vezetői hogyan szólnak az ő népükhöz, ugyancsak nem elhanyagolható kérdés. Az, hogy egyáltalán képesek-e szólni hozzánk, s ha igen, akkor mit és hogyan mondanak. Érthető-e, amit beszélnek, megjegyezhető-e, s ezen túlmenően el tudják-e hitetni a hallgatóságukkal, hogy amit mondanak, komolyan gondolják, hogy szándékaik őszinték, s hogy tetteiken túl szavaik által is tudásuk legjavával igyekszenek minket szolgálni, s nem csupán  – a populus vult decipi, ergo decipiatur elvét követve –, félrevezetésünkre használják őket, ha már olyan nagy igény látszik lenni a hazugságra.

Erről az egész kérdéskörről az angol Oliver Sacks, a neurológusok sztárjának egy esetleírása jut eszembe, amely végtelenül tanulságos és egyben szórakoztató (!) könyvében, a The Man Who Mistook His Wife for a Hat (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) című műben jelent meg, „Az Elnök beszéde” című fejezetben. Ebben Sacks súlyosan afáziás betegekről ír, akik a szavak jelentését önmagukban nem, de a tónust, az érzelmi körítést, a metakommunikatív jeleket annál inkább értik. Ez olyannyira lehetővé teszi számukra, hogy kövessék a beszélő mondandóját, illetve szándékait, hogy első ránézésre nem is tűnnek afáziásnak, s különösen akkor nem, ha „normálisan” beszélnek hozzájuk, azaz a Frege által tónus-színnek nevezett réteggel kiegészítve. Ha azonban ettől a rétegtől megfosztjuk beszédünket, írja Sacks, és csak komputerizált hangszintetizátorként ejtjük egymás után a szavakat, nos, ekkor beáll náluk az értelmezési zavar, és nem értik a kommunikált kijelentéseket. A természetes beszéd azonban, hívja fel figyelmünket Sacks, nem csupán egymás mellé helyezett szavakból áll, hanem egész lényünkkel, egész valónkkal kommunikálunk. Az afáziás betegek pedig, deficitjüket kompenzálandó, erre az érzelmi-metakommunikatív rétegre lesznek igen érzékenyek, fogékonyak. Sacks azt a meglepő esetet írja le, hogy a kórház tévészobájából egyszercsak hangos hahotázást hallottak, ahol az afáziás osztály betegei éppen az amerikai elnök („a Sármőr, a Színész”) beszédét hallgatták. Ugyanis a szavakon túli jelentésrétegekből, a grimaszokból, a tónusból, a gesztikulációból világossá vált számukra, hogy az Elnök, bizony, hazudik. Az afáziásoknak ugyanis nem lehet hazudni, azonnal érzékelik a turpisságot, és komikusnak érzik azt az igyekezetet, amellyel át akarják őket verni.

Sacks azt is elmeséli, hogy vannak olyan afáziások is, akik viszont az expresszív rétegekre érzéketlenek, és csak a szavak tiszta jelentését képesek felfogni, amit tonális agnosiának hívnak. Egy ilyen beteg is volt az Elnök beszédét hallgatók között, aki a mindennapjaiban azt követeli meg környezetében lévőktől, hogy „normális prózában” beszéljenek, a megfelelő szót a megfelelő helyen használva. Ez a beteg ugyan nem nevetett, mint a többiek, de megállapította, hogy annak, amit az Elnök mond, nincs sok értelme. „Nem jó a prózája”, mondta, „a szóhasználata nem helyénvaló. Vagy agykárosult, vagy valami takargatnivalója van”, ez volt végső instanciája az Elnök beszédéről. Így hát, írja Sacks, az Elnök beszédének paradoxona az, hogy ravasz szófordulataival, kicsavart szintaxisával és hamis tónusaival az egészségeseket (őket magukat) simán átejtette, s csak az agykárosultak láttak át a szitán, csak ők maradtak a hazugságok által érintetlenek.

Az ilyen hamis rétegeket lehetne, a fizikai dadogás analógiájára, szellemi dadogásnak nevezni. S bizony, volna e téren mit tanulnunk az afáziásoktól – vagy akár a kutyáktól, mint Sacks is írja, akiknek köztudomásúan szintén rendkívül fejlett a tónus- és metakommunnikáció-érzékelésük. De vajon kell-e „lemennünk” kutyába (a lemenést persze csak a szófordualt kedvéért írom, hiszen itt épp arról van szó, hogy ők valamit – sok mindent – jobban tudnak nálunk) ahhoz, hogy mi is átlássunk a szitán? Illetve, a dolgot megfordítva, hogyan és hol tudhatnánk elsajátítani a helyes beszéd, a retorika művészetét? Mert az oktatási rendszerünk e téren már nagyon régen nem sok fogódzót nyújt: az írásra (fogalmazásra) is sokszor avítt módszerekkel és hiányosan oktat (alsó-, közép- és felsőoktatási szinten egyaránt), de a beszédre aztán végképp nem. A retorikát, mint tantárgyat, gondosan kiirtották a szocializmus évei alatt  a curriculumból (ugyan kinek és mire kellett volna?) – és meg is lett az eredménye. Jelentősebb eseményekre (politikai gyűlésekre, demonstrációkra vagy akár kulturális megmozdulásokra) most lámpással kell keresni a beszélni, szónokolni tudókat. Fehér hollónak számít a tehetséges rétor. Míg például az amerikai közoktatás szerves részét képezik a híres történelmi beszédek (pl. Lincoln gettysburgi beszéde vagy Martin Luther King „Van egy álmom” refrénű, washingtoni beszéde), s az egyetemeken itt-ott találni még retorika tanszékeket is, nálunk a magyar történelmi beszédek nem képezik a közös kulturális emlékezet részét (talán csak az egy Nagy Imre-beszédet leszámítva, amely viszont nem annyira retorikai erényei, hanem inkább a történelmi helyzet miatt vált emlékezetessé), s még kevésbé képezi a beszéd művészete a kötelezően elsajátítandó tudás részét. Azok a kulturális források is elapadtak, ahol, az oktatási intézményeken kívül, még el lehetne sajátítani a beszéd művészetét. Az emberek manapság többnyire már nem azért mennek templomba, hogy egy jó, felkavaró, emlékezetes beszédet halljanak a papjuktól, hanem inkább csak hitéleti kötelességtudatból – arról már nem is beszélve, hogy sokhelyütt manapság politikai agitációra használják a szószéket, noha ott nem volna helye. King beszédét (amely köztudottan egy politikai demonstráción hangzott el) ki tudja hanyadszorra hallgatva is feláll a szőr a hátamon és/vagy könnybe lábad a szemem (lásd pl. itt).  Már szinte kívülről tudom, de nem tudok a hatása alól kikerülni. Persze, aki fekete baptista tiszteletesek beszédén nő fel, mint az amerikai fekete lakosság nagy része, már gyerekkorában magába szívja ezt a tudományt. Ha úgy tetszik, mostanra egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Obamának éppen ez az egyik legnagyobb hátránya – hogy nem ezen nőtt fel, hogy a hatásos beszéd nem tartozik a skilljei közé, ami ráadásul most, ebben a fokozottan nehéz gazdasági helyzetben, igen nagy hátrányára is válik. Nem egy Martin Luther King, és ezt most bizonyára nagyon sajnálja.

A nálunk is egyre szaporodó, angolszász kultúrkörből importált disputa-körök ugyan próbálnak valamit enyhíteni ezen az általános beszédképtelenségen, de hivatalos, intézményesített oktatás nélkül nagyon lassan fog haladni ez a szekér (is). Ahogyan most állnak a dolgok, úgy fest, hogy át kell engedjük az afáziásoknak azt a képességet, hogy felismerjék, ha a király „dadog”. Pedig ha tudnánk, hogy egy jó beszéd hogyan is néz ki, nem csak beszélni tanulhatnánk meg, hanem azt is, hogy mikor akarnak átverni bennünket. És akkor mi is, mint az afáziások, gurulnánk a röhögéstől. Vidám egy ország lennénk, az biztos.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Zenés katonadolog (vagy nem?)



Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, ez az újonan bemutatott Mohácsi János-rendezte darab címe, alcíme szerint zenés katonadolog, igen, ez is egy hír, és még hír lesz sokáig, mert könnyen lehet, hogy az évad előadása született meg a minap a nemzet színházában. Ki darabot rendez, ki színházat igazgat, ki interpellál, izgat és felizgat, aki kérdez: képviselő, aki válaszol: államtitkár, játék és muzsika, egyszer élünk, ez már az előadás? kérdeznénk, mint az egyszeri nézőnéni, aki nincsen szokva modern, formabontó darabokhoz, és igazunk lenne, mert ugyan mi volna formabontóbb annál, mint hogy képviselő nyilatkozik az ország házában színdarabokról, jelenetekről (igen, jól hallották), melyeket ugyan nem látott, ámde bizony szégyentelenül obszcénnak és a nemzet színházához méltatlannak ítél, s egyúttal követeli a színház igazgatójának késedelem nélküli menesztését, aki a színházat, idézem, csak melegedőnek használja, s huncutul csippent hozzá a szemével a szabadidős, nyári öltönyében, buzizgatunk, zsidózgatunk, urasan múlatjuk a lassú délelőttöt, társai hálásan nyihognak a hátsó sorokban, mint az egyszeri gimnazisták, s szinte hallom az időalagútból, mit röhögtök ott hátul, hadd nevessünk mi is!, dehát mi most jól tudjuk, hogy ezek mit röhögnek, hiszen ők is tudják, amit mi (tudják hogy mi tudjuk hogy ők tudják), hogy forma van bontva, mert hát éppen ez volna az új stílus (style nouveau) lényege, hogy bontják, talajig lebontják a formát, mindent, ami eddig keretet adott bárminő tartalomnak, legyen az alkotmány, demokrácia, jogállam, kultúra, méltóság, mindegy, csak hadd szóljon jó nagyot, durranjon, aztán fogjuk be a fülünket és meneküljünk, bele az éji homályba, majd csak lesz valami, egyszer élünk. S mikorra majd  – ez is egy színdarab! – szabadidős, nyári öltönyét egy szép téli napon szabadidős nemzeti mackónadrágra váltva ül kemence formájú jacuzzija padkáján és meséli számtalan gyermekétől származó, számtalan, fénylő tekintetű unokájának, hogy miként is volt, amikor ő János vitézként, szegénylegénysorból felemelkedve kiűzte az ellent az országból, még ha magyaroknak hívták is őket, sose dőljetek be a látszatnak, de ha nem is az országból, legalábbis az ország házából, de ha nem is ők, legalábbis segítettek azoknak, akik hagyták, hogy kicsit létezzenek mert éppen kapóra jöttek nekik, és akkor végre, együttes erővel megteremtették, megtalálták Tündérországot, ami addig egy Jancsinak sem sikerült, és ekkor az unokák majd zavartan néznek rá, de Papuska, kérdik majd, hát Tündérország nem a másvilág, nem a holtak országa? juj, dehiszen az félelmetes, gyorsan, bujjunk a paplan alá, így a fénylő tekintetű unokák, akiknek tekintetébe fénylés helyett ekkor majd inkább a félés látszik költözni, mert a gyerekek mindig rátapintanak a lényegre, nekik nem lehet hazudni, előbb-utóbb rájönnek a turpisságra, hogy nincs is Mikulás és nincsen fogtündér, vagy csak nagyvonalúan úgy tesznek, hogy elhiszik, hadd legyen végre egy jó napod, de aztán eljön a pillanat, amikor tényleg ki kell tálalni, el kell mesélni, hogy Iluska nagymama bizony, tényleg lelépett egy magas kormánypártfunkcionáriussal (majd őt is Kulka János – a nagy öreg  – alakítja, épp olyan ragyogóan, mint párját az évtizedekkel korábbi Mohácsi-darabban), egyedül hagyva Jancsi nagypapát mint az ujjam, és hogy noch dazu, az elűzöttek, az élők és a holtak, a nem magyar magyarok meg a magyarokhoz méltatlan magyarok egyre csak jöttek, jöttek vissza – ekkor ezek mind meg is jelennek a színpadon –, jöttek a koncentrációs táborokból, a Gulágról, a kitelepítésből, a börtönökből, a putrikból, az elsüllyesztett aktákból, a kisepert padlásokról, a kifosztott magánnyugdíjpénztárakból, a megszüntetett alapítványokból, szerkesztőségekből, színházakból és zenekarokból, a kipucolt bíróságokról és ügyészségekről, mert ezek mindig csak visszajönnek, sose lehet megszabadulni tőlük, hiába  a legnemesebb erőfeszítés, szavalja majd csüggedt, drámai monológját az öreg János vitézt játszó színész, Kropacsek, a nemzet nagy színésze, s ekkor rázendít a zenekar valami komor, mélyről induló dallamra, ami egyre hangosabb és hangosabb lesz, s amikor már szinte elviselhetetlen hangerővel dübörög, akkor hirtelen elhallgat, csend, függöny. A nézők egy ideig letaglózva ülnek, aztán kitör a tapsvihar. Hát ez a Kropacsek megint fantasztikus volt, sóhajtják majd az asszonyok a ruhatárnál, micsoda férfi, micsoda művész! Aztán szőrmebundájukba burkolózva kisietnek a holdvilágos éjszakába. Megint szép estéjük volt. Hiába, a jó színháznak nincsen párja.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Böribiz



Na jó, elég a kultúrából, beszéljünk most már, így a hét vége felé, valami komoly dologról is. Ha szerencsések vagyunk az életben (és van türelmünk kivárni), eljő a pillanat, amikor hirtelen világossá válik, miként is lehetne a plezsör és a biznisz szárbaszökkenésének egyenlő esélyeket biztosítani életünk pampáján. Mert szép az, ha az embernek akad szívbéli hobbitevékenysége, ám csak a legkiváltságosabbak mondhatják, hogy az egyúttal a megélhetésüket is jelenti. Idestova negyedszázada múlatom az időt egy ilyen hobbi-félével (mert élni, azt tudok), ám hogy az egyúttal a megélhetésemet is biztosítaná, azt csak valami távoli, egzotikus ország lakói gondolhatják végtelen ignoranciájuknak s beszűkült tudatállapotuknak köszönhetően. Mit szépítsük: tanítok, na, mással is előfordult már.

A minap azonban, a Nagy Kalef-Terv egyes elemeit mazsolázgatva, hirtelen megvilágosodott, hogy miként is tudnám financiális helyzetemet szilárd alapokra helyezni, mégpedig úgy, hogy organikus egységben álljon eddigi hobbitevékenységemmel. Az egyik úgy viszonyulna a másikhoz, mint gyümölcs a fához vagy mint kisgyermek anyja ringó kebeléhez vagy folytasd saját szavaiddal. Mit mondjak, erőst izgalomba jöttem tőle. Mert az egész életem teljesedne ki hirtelen általa, kerekké válna az, ami eddig fájóan csonka volt. Hát tegye mindenki szívére a kezét, hányszor fordul elő ilyesmi az ember életében? Na ugye.

Egyszóval, hogy ne feszítsem tovább senki amúgy is gyenge idegzetét, arról van szó, hogy amikor azt olvastam, hogy a jövő év szeptemberében életbe lépő közoktatási törvény szerint 18-ról 15-re csökkentik az iskolakötelezettség felső korhatárát, s egyúttal kilátásba helyezik a büntethetőség korhatárának 14 év alá szállítását, hirtelen megoldottnak láttam az életemet. Mert nem kell sakknagymesternek lenni, hogy az ember gyorsan végiggondoljon néhány logikus lépést, amelyekből azonmód kiviláglik, miként is lehetne ezt a jó kis hullámot meglovagolni (még nem említettem, de szörfözni is szeretek). Minthogy tizenöt évre terjedő iskolarendszerünk nincs, világos, hogy a nem továbbtanuló (bónuszpontért: vajon melyik társadalmi réteghez tartozó? érvelj mellette vagy ellene!) gyerekek a nyolc általános elvégzése után, már 14 évesen fognak kihullani a rendszerből, s szakképzettségük nem lévén, szerintetek fognak-e munkához jutni?, mely tényállásból az következik (ánégyzet plusz bénégyzet = cénégyzet), hogy saját és családjuk megélhetését biztosítandó, olyan elfoglaltságot keresnek majd maguknak, na milyet? amellyel csak párat kell aludniuk, s máris a legközelebbi csinos börtönben találják magukat, ahol Oz, a csodák csodája, pillanatnyilag nem lesz kapcsolható. Tovább szőve e gondolatmenetet, az is nyilvánvaló, hogy a csinos állami börtönök, amelyek már most sincsenek éppen csúcsformában, egy szempillantás alatt fognak megtelni és túlcsordulni. Na és vajon mit szoktak ilyenkor csinálni modernül gondolkodó társadalmakban? Mit tanultatok angolórán? Outsourcing, yes! ez a helyes kifejezés, azaz kiszervezik. És itt jövök be végre én a képbe, mert ekkor, édesapám hét szilvafáját és kubai szivargyűjteményét eladva, magánbörit alapítok, lehetőleg itt a kerületben, hogy ne kelljen túl korán kelni. Mert hát nem úgy szól-e a mondás, hogy iskola, börtön, kórház egykutya? Aki járatos az egyikben, úgy tud átcsusszanni a másikba, mint csontból a rezgő csontvelő a tányérra.  Lehet, hogy nem lesz annyira eredeti ez a tőkefelhalmozás, de hogy én Mallorcára költözök belőle, az sicher. Mert gondom lesz rá, hogy a legkeresettebb magánböri legyen az országban. Minden korcsoport ki lesz szolgálva, lesz óvodás részleg (kis-, nagy- és középsőcsoport), alsós és felsős részleg, és mindegyiket a megfelelő korcsoporthoz értő szakemberek fogják kiszolgálni (gondolok itt például általános iskolai fizikatanárnőmre, aki, gyanítom, másodállásban már akkor is egy böriben dolgozhatott), akiket az iskolalátogatási korhatár leszállítása nyomán leépített állományból nem lesz nehéz összetoborozni. Egyszóval, munkalehetőséget teremtek, beruházok a kerületbe (a gyerekek által felásott és virágokkal beültetett börtönudvar, valamint az étkezőhelyiség  nagyobb állami ünnepeken vagy szavazáskor piaci áron kibérelhető lenne), nemzetközi tervpályázatot írok ki az épületre, a foglyok egyenruhájára neves divattervezőket versenyeztetek, a közös helyiségekbe pedig modern, formabontó képzőművészeti munkákat rendelek büntetéssúlyosbító tételként. Mondjam még? A dolog, azt hiszem, önmagáért beszél. Csak azt sajnálom, hogy nem már idéntől vezetik be. Mert jövő szeptemberig akár még vissza is vonhatják. És akkor nekem coki.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!