rss      tw      fb
Keres

Bán Zsófia









A király dadog



Miért is időzzünk el, itt és most annál, hogy tegnapelőtt A király beszéde (The King’s Speech) című angol-ausztrál film söpörte be a legtöbb díjat az Oscar-díj kiosztásán? Aligha azért, mert Colin Firth, mi tagadás, gyenge pontom, amióta a Büszkeség és balítélet Jane Austen-műből készült tévésorozatban feledhetetlen alakítást nyújtott a szívettépően daliás Darcy szerepében. Nem. És még csak nem is azért, mert a film másik főszerepét alakító Geoffrey Rush is nagy kedvenceim közé tartozik, de még csak azért sem, mert a film az angol királyi család életének kevéssé ismert mozzanatait tárja elénk, mely téma viszont nem tartozik kimondottan az érdeklődésem középpontjában állók közé. Akkor hát, merül fel jogosan a kérdés, azon túl, hogy egy jó filmről van szó, miért is foglalkozzunk az angolok által eleddig szemérmesen elhallgatott, the Royal stutterként emlegetett jelenséggel (királyi dadogás), vajon mi volna itt számunkra a relevanciája?

Hát, ha csak az nem, hogy az elmúlt húsz évben, amióta a politikai retorikának, több mint negyven évnyi szünet után, újra jelentősége, mi több, számtalan és komplex jelentésrétege van, az, hogy egy ország vezetője, illetve vezetői hogyan szólnak az ő népükhöz, ugyancsak nem elhanyagolható kérdés. Az, hogy egyáltalán képesek-e szólni hozzánk, s ha igen, akkor mit és hogyan mondanak. Érthető-e, amit beszélnek, megjegyezhető-e, s ezen túlmenően el tudják-e hitetni a hallgatóságukkal, hogy amit mondanak, komolyan gondolják, hogy szándékaik őszinték, s hogy tetteiken túl szavaik által is tudásuk legjavával igyekszenek minket szolgálni, s nem csupán  – a populus vult decipi, ergo decipiatur elvét követve –, félrevezetésünkre használják őket, ha már olyan nagy igény látszik lenni a hazugságra.

Erről az egész kérdéskörről az angol Oliver Sacks, a neurológusok sztárjának egy esetleírása jut eszembe, amely végtelenül tanulságos és egyben szórakoztató (!) könyvében, a The Man Who Mistook His Wife for a Hat (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) című műben jelent meg, „Az Elnök beszéde” című fejezetben. Ebben Sacks súlyosan afáziás betegekről ír, akik a szavak jelentését önmagukban nem, de a tónust, az érzelmi körítést, a metakommunikatív jeleket annál inkább értik. Ez olyannyira lehetővé teszi számukra, hogy kövessék a beszélő mondandóját, illetve szándékait, hogy első ránézésre nem is tűnnek afáziásnak, s különösen akkor nem, ha „normálisan” beszélnek hozzájuk, azaz a Frege által tónus-színnek nevezett réteggel kiegészítve. Ha azonban ettől a rétegtől megfosztjuk beszédünket, írja Sacks, és csak komputerizált hangszintetizátorként ejtjük egymás után a szavakat, nos, ekkor beáll náluk az értelmezési zavar, és nem értik a kommunikált kijelentéseket. A természetes beszéd azonban, hívja fel figyelmünket Sacks, nem csupán egymás mellé helyezett szavakból áll, hanem egész lényünkkel, egész valónkkal kommunikálunk. Az afáziás betegek pedig, deficitjüket kompenzálandó, erre az érzelmi-metakommunikatív rétegre lesznek igen érzékenyek, fogékonyak. Sacks azt a meglepő esetet írja le, hogy a kórház tévészobájából egyszercsak hangos hahotázást hallottak, ahol az afáziás osztály betegei éppen az amerikai elnök („a Sármőr, a Színész”) beszédét hallgatták. Ugyanis a szavakon túli jelentésrétegekből, a grimaszokból, a tónusból, a gesztikulációból világossá vált számukra, hogy az Elnök, bizony, hazudik. Az afáziásoknak ugyanis nem lehet hazudni, azonnal érzékelik a turpisságot, és komikusnak érzik azt az igyekezetet, amellyel át akarják őket verni.

Sacks azt is elmeséli, hogy vannak olyan afáziások is, akik viszont az expresszív rétegekre érzéketlenek, és csak a szavak tiszta jelentését képesek felfogni, amit tonális agnosiának hívnak. Egy ilyen beteg is volt az Elnök beszédét hallgatók között, aki a mindennapjaiban azt követeli meg környezetében lévőktől, hogy „normális prózában” beszéljenek, a megfelelő szót a megfelelő helyen használva. Ez a beteg ugyan nem nevetett, mint a többiek, de megállapította, hogy annak, amit az Elnök mond, nincs sok értelme. „Nem jó a prózája”, mondta, „a szóhasználata nem helyénvaló. Vagy agykárosult, vagy valami takargatnivalója van”, ez volt végső instanciája az Elnök beszédéről. Így hát, írja Sacks, az Elnök beszédének paradoxona az, hogy ravasz szófordulataival, kicsavart szintaxisával és hamis tónusaival az egészségeseket (őket magukat) simán átejtette, s csak az agykárosultak láttak át a szitán, csak ők maradtak a hazugságok által érintetlenek.

Az ilyen hamis rétegeket lehetne, a fizikai dadogás analógiájára, szellemi dadogásnak nevezni. S bizony, volna e téren mit tanulnunk az afáziásoktól – vagy akár a kutyáktól, mint Sacks is írja, akiknek köztudomásúan szintén rendkívül fejlett a tónus- és metakommunnikáció-érzékelésük. De vajon kell-e „lemennünk” kutyába (a lemenést persze csak a szófordualt kedvéért írom, hiszen itt épp arról van szó, hogy ők valamit – sok mindent – jobban tudnak nálunk) ahhoz, hogy mi is átlássunk a szitán? Illetve, a dolgot megfordítva, hogyan és hol tudhatnánk elsajátítani a helyes beszéd, a retorika művészetét? Mert az oktatási rendszerünk e téren már nagyon régen nem sok fogódzót nyújt: az írásra (fogalmazásra) is sokszor avítt módszerekkel és hiányosan oktat (alsó-, közép- és felsőoktatási szinten egyaránt), de a beszédre aztán végképp nem. A retorikát, mint tantárgyat, gondosan kiirtották a szocializmus évei alatt  a curriculumból (ugyan kinek és mire kellett volna?) – és meg is lett az eredménye. Jelentősebb eseményekre (politikai gyűlésekre, demonstrációkra vagy akár kulturális megmozdulásokra) most lámpással kell keresni a beszélni, szónokolni tudókat. Fehér hollónak számít a tehetséges rétor. Míg például az amerikai közoktatás szerves részét képezik a híres történelmi beszédek (pl. Lincoln gettysburgi beszéde vagy Martin Luther King „Van egy álmom” refrénű, washingtoni beszéde), s az egyetemeken itt-ott találni még retorika tanszékeket is, nálunk a magyar történelmi beszédek nem képezik a közös kulturális emlékezet részét (talán csak az egy Nagy Imre-beszédet leszámítva, amely viszont nem annyira retorikai erényei, hanem inkább a történelmi helyzet miatt vált emlékezetessé), s még kevésbé képezi a beszéd művészete a kötelezően elsajátítandó tudás részét. Azok a kulturális források is elapadtak, ahol, az oktatási intézményeken kívül, még el lehetne sajátítani a beszéd művészetét. Az emberek manapság többnyire már nem azért mennek templomba, hogy egy jó, felkavaró, emlékezetes beszédet halljanak a papjuktól, hanem inkább csak hitéleti kötelességtudatból – arról már nem is beszélve, hogy sokhelyütt manapság politikai agitációra használják a szószéket, noha ott nem volna helye. King beszédét (amely köztudottan egy politikai demonstráción hangzott el) ki tudja hanyadszorra hallgatva is feláll a szőr a hátamon és/vagy könnybe lábad a szemem (lásd pl. itt).  Már szinte kívülről tudom, de nem tudok a hatása alól kikerülni. Persze, aki fekete baptista tiszteletesek beszédén nő fel, mint az amerikai fekete lakosság nagy része, már gyerekkorában magába szívja ezt a tudományt. Ha úgy tetszik, mostanra egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Obamának éppen ez az egyik legnagyobb hátránya – hogy nem ezen nőtt fel, hogy a hatásos beszéd nem tartozik a skilljei közé, ami ráadásul most, ebben a fokozottan nehéz gazdasági helyzetben, igen nagy hátrányára is válik. Nem egy Martin Luther King, és ezt most bizonyára nagyon sajnálja.

A nálunk is egyre szaporodó, angolszász kultúrkörből importált disputa-körök ugyan próbálnak valamit enyhíteni ezen az általános beszédképtelenségen, de hivatalos, intézményesített oktatás nélkül nagyon lassan fog haladni ez a szekér (is). Ahogyan most állnak a dolgok, úgy fest, hogy át kell engedjük az afáziásoknak azt a képességet, hogy felismerjék, ha a király „dadog”. Pedig ha tudnánk, hogy egy jó beszéd hogyan is néz ki, nem csak beszélni tanulhatnánk meg, hanem azt is, hogy mikor akarnak átverni bennünket. És akkor mi is, mint az afáziások, gurulnánk a röhögéstől. Vidám egy ország lennénk, az biztos.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!