Bán Zsófia
- Részletek
- G-7
- 2011. február 28. hétfő, 05:28
Zenés katonadolog (vagy nem?)
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, ez az újonan bemutatott Mohácsi János-rendezte darab címe, alcíme szerint zenés katonadolog, igen, ez is egy hír, és még hír lesz sokáig, mert könnyen lehet, hogy az évad előadása született meg a minap a nemzet színházában. Ki darabot rendez, ki színházat igazgat, ki interpellál, izgat és felizgat, aki kérdez: képviselő, aki válaszol: államtitkár, játék és muzsika, egyszer élünk, ez már az előadás? kérdeznénk, mint az egyszeri nézőnéni, aki nincsen szokva modern, formabontó darabokhoz, és igazunk lenne, mert ugyan mi volna formabontóbb annál, mint hogy képviselő nyilatkozik az ország házában színdarabokról, jelenetekről (igen, jól hallották), melyeket ugyan nem látott, ámde bizony szégyentelenül obszcénnak és a nemzet színházához méltatlannak ítél, s egyúttal követeli a színház igazgatójának késedelem nélküli menesztését, aki a színházat, idézem, csak melegedőnek használja, s huncutul csippent hozzá a szemével a szabadidős, nyári öltönyében, buzizgatunk, zsidózgatunk, urasan múlatjuk a lassú délelőttöt, társai hálásan nyihognak a hátsó sorokban, mint az egyszeri gimnazisták, s szinte hallom az időalagútból, mit röhögtök ott hátul, hadd nevessünk mi is!, dehát mi most jól tudjuk, hogy ezek mit röhögnek, hiszen ők is tudják, amit mi (tudják hogy mi tudjuk hogy ők tudják), hogy forma van bontva, mert hát éppen ez volna az új stílus (style nouveau) lényege, hogy bontják, talajig lebontják a formát, mindent, ami eddig keretet adott bárminő tartalomnak, legyen az alkotmány, demokrácia, jogállam, kultúra, méltóság, mindegy, csak hadd szóljon jó nagyot, durranjon, aztán fogjuk be a fülünket és meneküljünk, bele az éji homályba, majd csak lesz valami, egyszer élünk. S mikorra majd – ez is egy színdarab! – szabadidős, nyári öltönyét egy szép téli napon szabadidős nemzeti mackónadrágra váltva ül kemence formájú jacuzzija padkáján és meséli számtalan gyermekétől származó, számtalan, fénylő tekintetű unokájának, hogy miként is volt, amikor ő János vitézként, szegénylegénysorból felemelkedve kiűzte az ellent az országból, még ha magyaroknak hívták is őket, sose dőljetek be a látszatnak, de ha nem is az országból, legalábbis az ország házából, de ha nem is ők, legalábbis segítettek azoknak, akik hagyták, hogy kicsit létezzenek mert éppen kapóra jöttek nekik, és akkor végre, együttes erővel megteremtették, megtalálták Tündérországot, ami addig egy Jancsinak sem sikerült, és ekkor az unokák majd zavartan néznek rá, de Papuska, kérdik majd, hát Tündérország nem a másvilág, nem a holtak országa? juj, dehiszen az félelmetes, gyorsan, bujjunk a paplan alá, így a fénylő tekintetű unokák, akiknek tekintetébe fénylés helyett ekkor majd inkább a félés látszik költözni, mert a gyerekek mindig rátapintanak a lényegre, nekik nem lehet hazudni, előbb-utóbb rájönnek a turpisságra, hogy nincs is Mikulás és nincsen fogtündér, vagy csak nagyvonalúan úgy tesznek, hogy elhiszik, hadd legyen végre egy jó napod, de aztán eljön a pillanat, amikor tényleg ki kell tálalni, el kell mesélni, hogy Iluska nagymama bizony, tényleg lelépett egy magas kormánypártfunkcionáriussal (majd őt is Kulka János – a nagy öreg – alakítja, épp olyan ragyogóan, mint párját az évtizedekkel korábbi Mohácsi-darabban), egyedül hagyva Jancsi nagypapát mint az ujjam, és hogy noch dazu, az elűzöttek, az élők és a holtak, a nem magyar magyarok meg a magyarokhoz méltatlan magyarok egyre csak jöttek, jöttek vissza – ekkor ezek mind meg is jelennek a színpadon –, jöttek a koncentrációs táborokból, a Gulágról, a kitelepítésből, a börtönökből, a putrikból, az elsüllyesztett aktákból, a kisepert padlásokról, a kifosztott magánnyugdíjpénztárakból, a megszüntetett alapítványokból, szerkesztőségekből, színházakból és zenekarokból, a kipucolt bíróságokról és ügyészségekről, mert ezek mindig csak visszajönnek, sose lehet megszabadulni tőlük, hiába a legnemesebb erőfeszítés, szavalja majd csüggedt, drámai monológját az öreg János vitézt játszó színész, Kropacsek, a nemzet nagy színésze, s ekkor rázendít a zenekar valami komor, mélyről induló dallamra, ami egyre hangosabb és hangosabb lesz, s amikor már szinte elviselhetetlen hangerővel dübörög, akkor hirtelen elhallgat, csend, függöny. A nézők egy ideig letaglózva ülnek, aztán kitör a tapsvihar. Hát ez a Kropacsek megint fantasztikus volt, sóhajtják majd az asszonyok a ruhatárnál, micsoda férfi, micsoda művész! Aztán szőrmebundájukba burkolózva kisietnek a holdvilágos éjszakába. Megint szép estéjük volt. Hiába, a jó színháznak nincsen párja.
