„Eszemben sincs feladni” – II.


    (Gyurcsány Ferenc értékelt)


Miután az előző részben leírtam, szerintem miről és hogyan szólt Gyurcsány Ferenc február 18-ai beszéde, vegyük sorra, mit láttak ebből a hivatásos értékelők.


Verziók, amelyekkel nem értek egyet – sémák, sztereotípiák

Vegyük például Török Gábor február 18-ai posztját. Még aznap felkerült a komolyabb portálokra, friss reakcióként. Ám ha az ember elolvassa, az a benyomása keletkezhet, hogy ez a szöveg akár jó előre is elkészülhetett volna, csak utólag bele-bele kellett illeszteni néhány nem túl mélyenszántó aktuális mondatot. Ilyen aktualitás közlés volt, hogy Gyurcsány deklarálta, nem távozik önként az MSZP-ből. Török stílusában: nem teszi meg ezt a szívességet. További aktualitás, hogy a beszéd hosszúra nyúlt, Gyurcsány mondanivalójának tartalma csak árnyalatokkal tért el más szocialista politikusokétól, több alkalommal kifejezetten megértően látszott viszonyulni a kormány előtt álló problémákhoz. Török szemében két elem tűnt érdekesnek: egyrészt az erős önkritika, másrészt a szocialista párt gyakori ostorozása. Török csalódott, mert a várakozásokkal ellentétben nem történt semmi különös. Az MSZP még nem szakad, és „csupán annyit tudtunk meg, hogy Gyurcsány szerint ’a Fideszt legyőzni csak a demokratikus ellenzéki egységben lehet’.”

Azt azért leszögezhetjük, hogy ha valaki nem hallotta Gyurcsány beszédét, ebből az égvilágon semmit nem fog megtudni, illetve amit ebből megtud, annak nem sok köze van az elhangzottakhoz. Jól illusztrálja ezt, ahogyan Török a felelős ellenzékiségről elhangzottakat interpretálja: „kifejezetten megértően látszott viszonyulni a kormány előtt álló problémákhoz”. Na nem. Itt nem megértésről volt szó, s főleg nem a kormány problémái iránt, hanem következetességről. Arról, hogy ellenzékben sem képviselünk mást, mint kormányon, ha az országunk érdekei azt kívánják.

És itt következik az értékelésnek az a része, amely bármikor megírható volt. Török szerint Gyurcsányt „ma már csak két dolog tartja életben, teszi igazán fontossá: egyrészt Orbán Viktor, másrészt az MSZP”. „Amíg Orbán a Fidesz (és különösen az ország) vezetője, a kettőjük közötti több mint fél évtizedes múltra visszatekintő párharc folytatása folyamatosan izgalmas és érdekes lehet – ráadásul ez a beállítás közös érdekük is –, az oda- és visszavágó lehetősége mindkettejüket sajátos módon ki- és megemeli.”

Mit is mond nekünk Török Gábor? Azt mondja, hogy mindaz, ami az elmúlt két ciklus idején, illetve az elmúlt 10 hónapban történt, az az Orbán–Gyurcsány-párharc részeként értékelendő. Leegyszerűsíthető erre. Ha felületesen viszonyulunk a megállapításhoz, az megfelel a régóta sulykolt sztereotípiának: „egymás pandanjai”, „az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz”. Ha megpróbáljuk komolyan venni, akkor meg értelmetlen. Nyilvánvaló, hogy politikai alakulatok és vezetőik egymás számára kihívást jelentenek, de ez a kölcsönösség nem fordítható át abba, hogy az egyik létezése csak annak köszönhető, hogy a másik létezik. Ilyesmit az állít, aki nagyvonalúan eltekint a lényegtől, a képviselt politikától.

Török Gábort láthatóan nem rendíti meg különösebben a jogállam lebontásának, az alkotmányos rend szétzilálásának ténye. Ezek olyan díszletek, elhanyagolható részletkérdések, amelyekkel nem kell foglalkozni. Miért is kéne ilyen kontextusba helyezve elemezni az elhangzottakat. Vannak fontosabb dolgok ennél: például hogy milyen nehéz véleményt mondani a heroizálás vagy a démonizálás csapdáját ügyesen elkerülve, meg hogy sem veszélyes, sem karizmatikus nem volt a szónok. Ezek után érthető, hogy Török számára nem értelmezhető politikai cél a demokratikus összefogás a 89–90-es alkotmányos rendet lebontó önkénnyel szemben. Tudjuk a leckét: rendes elemzők a „versengő valóságok küzdelmébe” nem szólnak bele, mellékes, hogy a politikusok mit képviselnek, ők csak közvetítik a „mérkőzést”.

Ami az MSZP és Gyurcsány viszonyának azt a fajta leírását illeti, hogy Gyurcsány-kérdés csak az erős vezetői vákuum miatt van: lehet ezt is mondani, de ettől még tény, hogy vákuum van, és hogy Gyurcsány képes betölteni ezt az űrt. Van ebben a megállapításban valami eredeti? Vezetői posztokat azok szoktak betölteni, akik kitöltik a vákuumot, egészen addig, amíg ki tudják tölteni.

***

De hallható volt számos divatos sztereotípia a baloldali-liberális média legnépszerűbb politikai műsorának, az Egyenes beszédnek Gyurcsány évértékelésére szánt exkluzív negyvenperces interjújában is, amely Kéri Lászlóval készült. Nem maradt ki itt sem „az egyformák ezek” könnyen emészthető, felszínes üzenete. A politológus azt bizonygatta, hogy Gyurcsány pont olyan ellenzék akar lenni, mint amilyen Orbán volt, vagyis harcos. Kéri László is nagyvonalúan megfeledkezett arról a helyzetértékelésről, amelynek alapján Gyurcsány Ferenc erre a végkövetkeztetésre jutott: Vége a harmadik Magyar Köztársaságnak, s platformja mostantól kezdve nem a kormány ellenzéke, hanem Orbán Viktor önkényre épülő rendszerének ellenzéke lesz.

Kérdezhetném, vajon miért nem érti Kéri, hogy lényegileg mi is történik, amióta a Fidesz kormányon van. Hogy van-e itt szerinte önkény? De nem kérdezem, mert feltételezem, Kéri László pontosan tisztában van ezzel. Mégis megáll ott, hogy Orbán kormányzása ad okot a kritikára bőven, „nem jól csinálják a dolgukat”, hogy képmutatóak, elbizakodottak. Vagyis van itt ez a rossz kormányzás, meg volt itt az a másik rossz kormányzás, akkor mit akar most az a másik, aki rosszul kormányzott?

A kérdés azonban inkább az, vajon miért nem fontos egy elemző szerint, hogy a közvélemény számára is világosak legyenek bizonyos cezúrák. Nem fontos érteni, hogy ami a szemünk előtt zajlik, az egy alkotmányos ellenforradalom? Hogy tényleg rendszerváltás folyik, amit a köz egyelőre alig érzékel? Hogy miért nincs meg az igény, hogy valóságos diskurzus folyjék arról, ami történik ? Hogy milyen politikusi filozófiák állnak szemben egymással? Hogy a mostani kormányzásnak milyen ellenzéki előzményei voltak? Egyszerűen csak abból kéne kiindulni, ami elhangzott, és az értékítéletek mögé érveket tenni. De a beszéd, Kéri szerint, elintézhető ennyivel: „Hát egy dolog a verbális teljesítmény […], azzal sohasem volt gond, ha Gyurcsány Ferencnek beszélni kellett”; a politikai felelősségvállalás meg ennyivel:

„engem ez különösebben nem hat meg, hogy a saját maga újbóli közéleti szereplésének legitimálása kedvéért hajlandó olyan mondatokat mondani, amelyek, legalábbis ő úgy véli, elvennék az élét annak, hogy ne nagyon vitatkozzunk már az előző években nyújtott kormányfői és pártelnöki teljesítményén…”

Túl azon, hogy nagyjából ennyire érdemes önkritikát gyakorolni ebben a politikai kultúrában, őszintén mondom, nem tudom, ki akadályoz meg bárkit, például Kéri Lászlót abban, hogy komoly érdemi vitát folytasson akár Gyurcsány alkalmasságának kérdésében is. Remek alkalom lett volna például ez az interjú, ha Kéri László erre készült volna fel. De csak ennyire futotta: „nekem ne mondja valaki ilyen marha határozottan, hogy így kéne kormányozni, meg úgy kéne kormányozni, akinek volt erre öt éve, hogy ezt bebizonyítsa, és mondjuk köztünk szólva is meglehetősen vitatható volt az a teljesítmény, ne legyen már annyira okos […] Egy kicsit el van kapkodva ez a visszajöveteli igény és az, hogy a Fidesz nem jól csinálja a dolgát, nem biztos, hogy elég fedezet ahhoz, hogy most már újra meg kell jelenni ennek a baloldali midnight cowboynak. […] Hát ki tudnám ezt bontani, csak ez hosszú lenne, igen.”

Valóban, tárgyszerűbben kéne, és hosszabban, mert ha csak erre van igény, akkor nem elemzőket hallgat meg az ember.


Two worlds–II. - flickr/ruprechtl

Kéri szerint ne akarják a baloldalt sem megújítani olyanok, „akiknek komoly felelősségük van abban, hogy olyan állapotba jutott a baloldal meg az MSZP is, hogy mindenestől meg kell újulniuk”.

Ezek szerint a Gyurcsány előtti MSZP rendben volt. A Gyurcsány kormányzása alatti MSZP is rendben volt. Most meg felforgatni jön vissza. És elhangzik a következő sztereotípia: Gyurcsány is épp annyira megosztó, mint Orbán. Kéri Galló Bélát idézi, aki egykor azt mondta: Orbán Viktor a társadalmat osztja meg, Gyurcsány Ferenc meg a baloldalt.

Csak hát ez a sztereotípia is hamis. Először is Orbán Viktor politikája tudatosan megosztásra irányul. Az általa vezetett jobboldal stratégiája régóta az, hogy az országot igaz magyarokra és másokra ossza, s természetesen azt, hogy ki az igazi magyar, ők döntik el. (A haza nem lehet ellenzékben.) Ezzel a kirekesztő politikával szemben nincs választása az embernek, vagy idomul, vagy ellenséggé válik. Ugyanakkor nyilvánvalóan mindenki megoszt egy közösséget, ha határozott elképzelése van bármiről: vannak, akik vele értenek egyet, és vannak, akik nem. De nem mindegy, hogy vannak-e egyéb következményei annak, ha az érintettek szabadon eldöntik, szimpatizálnak-e egy elképzeléssel vagy nem.

Kéri László nyilván szellemesnek tartja a Galló Bélának tulajdonított mondást, amelyet többször is megismételt a műsorban, csak éppen a fenti distinkciót hagyja figyelmen kívül. Egyrészt Orbánnal sem az a baj, hogy a politikájával megoszt, hanem az, hogy aki nem követi, azt kirekeszteni igyekszik. Másrészt már szinte közhely, hogy a baloldal újjászervezésre szorul, s az ilyesmi ritkán történhet meg anélkül, hogy viták, sőt politikai küzdelmek zajlanak, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen eszközökkel. Az elemző így maga is ráerősít a hamis sztereotípiára: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Egyformán pejoratívnak állít be teljesen eltérő magatartásokat, s ezzel a kirekesztést és demokratikus politikai versenyt is. Az a baj az ilyen egalizálással, hogy nemcsak annak árt, akire ráhúzzák a hamis sztereotípiát, hanem egyben felment egy olyan politikai eszköztár alkalmazásának felelőssége alól, aminek nincs helye demokráciában. Sőt, a konkrétan említett „szellemes” megállapítás még kicsit rá is tesz egy lapáttal. Még csipetnyit lesajnáló is az, hogy az egyik legalább az országot osztja meg, lám, milyen ügyesen, míg a másik a saját tábora felett sem tud uralmat szerezni.

Sokak szerint jobb lenne a baloldalnak, ha Gyurcsány külön pártot alapítana, de a kérdés az, hogy ki, milyen szempontok alapján gondolja ezt.

Mint hallhattuk, Kéri azért, mert szerinte a baloldal Gyurcsány miatt került olyan helyzetbe, hogy újjá kell szervezni. „Hasznosabb lenne a baloldalnak is, ha szét tudna válni az a mezőny, akiknek kínos, hogy ilyen vezetőjük legyen, mert […] akkor már inkább egy kevésbé harcias, a franc se tudja, hova vezető, de ilyen centrumba húzó fajtával próbálkoznánk; és lenne ez a fajta, a hagyományos baloldal, mert ez szerintem a hagyományos baloldal, akinek nagyon tetszik ez a harcias hangvétel, aki imád harcolni, ez majd meg fogja kapni a Fidesztől hetente a maga munícióját, hogy harcolhat, ha akar, és ki fog derülni, hogy mennyi embernek tetszik ez.”

Az a baj ezzel a levezetéssel, hogy egy olyan beszéd ürügyén hangzik el, amely köszönőviszonyban sincs ezekkel a mondatokkal. Kéri a harciasság emlegetésével csak egy következő sztereotípiára erősít rá. Ezek szerint, ha a harcias nyomulásra bárki következetes ellenállással reagál, akkor ő is csak harcias, sőt, felelős a másik fél harciasságáért. (Megjegyzem, ezt az összefüggést az elmúlt nyolc év értelmezéséhez sem árt végiggondolni.) Akkor meg főleg leegyszerűsítő az ilyen megközelítés, ha meggondoljuk, hogy a radikális jogállamrombolással szemben a 89–90-es alkotmányos rend melletti elkötelezettségről van szó. Hogy a jelenlegi MSZP-n belül tényleg Gyurcsány platformja képviselné a hagyományos, értsd osztályharcos baloldalt, miként ezt Kéri állítja, és vele szemben a modern, centrumba igyekvőt baloldaliságot mások, például a jelenlegi pártvezetés, hát mondjuk így: ez sajátos megállapítás.

De nem lepődhetünk meg ezen a „valóság(át)értelmezésen” sem, ha Gyurcsány 2009-es lemondásának Kéri-féle interpretációját is meghallgathattuk néhány perccel korábban. Szerinte ugyanis mindez azért történt így, mert Gyurcsány cserben akarta hagyni a pártját. „Eloldalgott.” „Nem vett részt a vereség elviselésében.”

Visszakanyarodva a műsorban is feltett kérdéshez, hogy ugyanis szakadjon-e az MSZP vagy ne, Kérinél sajnálatosan ismét az elemzés maradt el. Az értékelésből kimaradtak azok a szempontok, amelyek pedig fontosak, ha valóban a lehetőségek, az országesélyek számbavétele a cél. Felvethető például, hogy tényleg evidencia-e, hogy egymással rivalizáló baloldali pártok biztosan jobb és hatékonyabb ellensúlyt alkotnának, mint egy sikeresen átalakított párt. Mit féltenek azok, akik félnek az átalakítástól? Miért evidens, hogy belső megmérettetés nélkül kell eldőlnie annak, ki alakíthat át, ki menjen vagy maradjon? Miért nincs idő, most, a ciklus elején, a vereség után végre megpróbálni, ami eddig elmaradt? Ennek is lehet az a végkövetkeztetése, hogy jobb a szakadás – de egy analízis előzné meg.

***

Említsünk meg még egy szerzőt, Sebők Jánost, aki Gyurcsány jönni akar, pedig mennie kéne címmel fejtette ki véleményét. Nézzük, miért kéne a szerző szerint inkább mennie!

„Gyurcsány Ferenc beszéde közben többször hangsúlyozta, hogy szándékai megvalósításához a baloldal megújulására van szükség, azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy a hatalom csúcsán eltöltött évek alatt bőven lett volna lehetősége ezeknek a szándékoknak a véghezvitelére.”

Ez a bőven lett volna lehetősége akkor – mindenkinél visszaköszönő, megdönthetetlennek tűnő tézis. De tényleg így van? Biztos, hogy egyetlen emberen múlt, sikerül-e a két párt elé helyezett célkitűzéseket megvalósítani? Másodszor: mitől elképzelhetetlen, hogy emberek tanuljanak a kudarcokból, hasznosítsák a tapasztalataikat? Harmadszor: miért elképzelhetetlen, hogy egyszer az állampolgárok is eljutnak önmagukra vonatkozó következtetésekhez, például észreveszik, hogy amiről Gyurcsány Ferenc beszéde szólt, és amiről Sebők úgy beszél, mint ami csak Gyurcsány szerint totális politikai háború, csak Gyurcsány szerint országdúlás, az a valóság leírása. Végül, milyen alapon zárható ki a politikai versenyből bárki, aki elfogadja a demokrácia normáit? Főleg miért azokkal szemben, akik meg nem fogadják el, ráadásul nincs a tevékenységüket ellenőrizni képes ellenzék?

És feltűnik a nélkülözhetetlen egalizáló pandan-elmélet: „Ma már nyilvánvaló, [Gyurcsány] kudarcában döntő szerepet játszott, hogy erős elszántsága, küldetéstudata ellenére – Orbánhoz hasonlóan – ő is csupán egy hatalomtechnikus”.

És természetesen itt is elmarad az indoklás, hogy mennyiben is ugyanolyan. Ennyire nem számít, hogy egy politikusnak demokratikus vagy diktatórikus eszköztára van? Ennyire mindegy hogy milyen elképzelése van az ország jövőjéről? Ám itt megállok a felsorolással, noha, akár ebben az írásban is, még egy sor hasonló sztereotípia lenne tettenérhető. Talán ennyi is elég annak az érzékeltetéséhez, miért felejtett el egy egész ország értelmes párbeszédet folytatni az életét érintő legfontosabb kérdésekről.



Lánczos Vera                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!