Marsovszky Magdolna
- Részletek
- 2011. február 14. hétfő, 04:38
- Marsovszky Magdolna
A G-7 e heti vendége:
Marsovszky Magdolna antiszemitizmuskutató, kultúrpolitikus,
a németországi Villigster Forschungsforum zu Nationalsozialismus,
Rassismus und Antisemitismus e. V. vezetőségi tagja,
10 éven át a németországi Kultúrpolitikai Társaság
Bajor Szekciójának vezetőségi tagja
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A magyar „becsület napja” – I.
„Becsület napja”, „Kitörés napja”, „Budapest ostroma” – a magyarországi emlékezetpolitika legnagyobb mai mítosza.
Magyarországon egyre több olyan mítosz kezd kialakulni, amely a társadalmat továbbpolarizálja és gerjeszti az amúgy is létező kirekesztési tendenciákat. Ezek közé tartoznak azok a megemlékezések, amelyeket az elmúlt hétvégén szerte az országban tartottak.
Február 11-e körül minden évben azokra a magyar és német katonákra emlékeznek, akik 1945-ben ezen a napon törtek ki a szovjet csapatok által bekerített budai Várból, valamint azokra a civilekre, akik az ezt követő harcban lelték halálukat.
A legelső problémát a rendezvények elnevezése jelenti. Az úgynevezett Becsület napja kifejezést a szélsőjobbnak mondott csoportok használják, és a Waffen-SS jelmondatát idézik vele, amely így hangzik: „Meine Treue heisst Ehre”, vagyis „Becsületem a hűség”. Gyakoribb a „Kitörés napja” kifejezés, amely a tényleges kitörésre utal, valamint a „Budapest ostroma”. A Budavári Önkormányzat és a Hadtörténeti Múzeum közös rendezvényei ez utóbbiakat választják. Budapest ostroma címmel sugárzott tavaly a Duna Televízió is dokumentumsorozatot.
Az első megemlékezés-menetet kb. 150 résztvevővel 1997-ben szervezte a Magyar Nemzeti Arcvonal, ám 2009-re már kétezerre duzzadt a résztvevők száma. 2003-tól a Vér és Becsület közhasznú (!) Kulturális Egyesület rendezte meg a néha felvonulással egybekötött gyűléseket, elsősorban a Hősök terén, és egyre nagyobb nemzetközi részvétellel, ahol vezető európai náci nagyságok is tarthattak beszédeket. A Vér és Becsület Egyesületet 2005-ben ugyan jogerősen feloszlatta a bíróság, de a gyűléseket ennek ellenére továbbra is engedélyezte a mindenkori felügyeleti szerv. Ismert volt ugyan a tény, hogy minden évben egy magánszemély jelentette be rendezvényt, és könnyű volt kitalálni, hogy ez a személy a Vér és Becsület vezetője maga. Hogy végül is az engedélyező hatóság miért hagyta, hogy kvázi túljárjanak az eszén, s miért nem érvényesítette a szocialista kormány a jogerős tiltást, a kívülálló és a nemzetközi közvélemény számára örök rejtély marad.
2005 óta a Fidesz-MPSZ vezetése alatt álló I. kerületi Budavári Önkormányzat és a Hadtörténeti Múzeum a Budai Várban a Magdolna torony előtt is megemlékezik 1945. február 11-éről. Itt is évről évre nő a látogatók száma, 2010-ben 100-an, idén 150-en lehettek.
Láthatóan tehát nemcsak megnőtt a szimpatizánsok és résztvevők száma az 1997-ben érdeklődő marginális csoportot óta, hanem idővel bevonult a történelmi dátum a legnagyobb párt emlékezetpolitikájába is, és ezzel a társadalom közepébe, valamint a közszolgálati televízióba. Miután a KDNP-vel együtt most a Fidesz-MPSZ irányítása alatt áll Magyarország kultúrája, ezért immár a hivatalos kultúrpolitika részévé is vált.
Mindezek mellett idén a Jobbik parlamenti párt is zászlajára tűzte, hogy az országban sok helyen, megfelelő körülmények között emlékezzen Budapest „hős védőire”.
Mivel tehát lassan az emlékezetpolitika fontos részévé válik a február 11, ezért érdemes megvizsgálni, miről is van szó tulajdonképpen. Előrebocsátom, hogy nem történészként szemlélem az eseményeket, hanem a kulturális folyamatok elemzőjeként, amelyben nem a történelmi korrektség vizsgálata az elsődleges cél, hanem az, hogyan formálják át az események résztvevői az adott történelmi eseményt, hogyan aktualizálják a jelen mindennapjaikra azért, hogy levonhassák a maguk számára a következtetéseiket, vagyis a cselekvési stratégiákat.
Mivel a Fidesz a 2009-es európai uniós parlamenti választásokat megelőző idők óta retorikai szinten határozottan elhatárolódik a Jobbiktól, érdemes megnézni, miben is különbözik egymástól a kultúrpolitikájuk, ezen belül az emlékezetpolitikájuk. Kérdés, hogy felmerül-e hasonlóság a Vér és Becsület nemzetközi nagygyűlései, illetve a Jobbik, valamint a fideszes önkormányzat által támogatott gyűlések között.
Az eddigi rendezvények közötti különbség retorikai szinten abban nyilvánult meg, hogy az elmúlt években a Vér és Becsület gyűlésein rendszeresen elhangzott a „kollektív zsidó”, azaz az elnyomó hatalom szinonimájaként ismert „nemzetközi pénzhatalom” kifejezés, ami a Fidesz megemlékezésein nem hangzott el. Nem a retorikai szintet érinti, de nagyon lényeges különbség ezen kívül, hogy a Vér és Becsület, valamint a Jobbik rendezvényeit határozottan a katonai, militáns formáció uralja. A Fidesz a rendezvényeinek láthatóan elsősorban civil külsőt szeretne kölcsönözni, ennek ellenére egyre inkább megjelenik a militáns jelleg, egyrészt a ténylegesen résztvevő katonák révén, másrészt, mert a szászlótartó Galántay Ervin, aki 14 éves korában önkéntesként harcolt a Waffen SS szövetségeseként, a Fidesz-megemlékezéseken hagyományosan eredeti páncélsisakot visel, s néhányan a segédkező katonák közül a Hadtörténeti Múzeum történeti egyenruháiba öltöznek.
Galántay Ervin (a szerző fotója)
Ennél lényegesebb azonban az a hasonlóság, amely a rendezvény közös ideológiai hátterét jellemzi. A beszédek mindegyik helyszínen arról szóltak, illetve szólnak, hogy végzetes döntési helyzetben voltak „a főváros védői” (tehát a német és magyar katonák) az „ostromlókkal” (tehát a szovjet katonákkal) szemben. A Fidesz I. kerületi polgármestere, Nagy Gábor Tamás rendszeresen hangsúlyozza, hogy a „városvédők” előtt „hajt fejet” s, hogy a „tisztelet tehát a katonáknak is szól. Azoknak, akik önfeláldozásukkal a bajtársaikat és a hazájukat védték”.
Ez nyilvánvalóan megfelel a valóságnak, mondhatnánk, mi tehát a probléma.
Először is végigkíséri a beszédeket a tényeket bagatellizáló retorika. Így például annak az elhallgatása, hogy a „fővárost védők” nem voltak mások, mint a Waffen SS egységei és magyar szövetségeseik. Ennél azonban még nagyobb probléma, hogy az eredeti támadókból védőket és áldozatokat kreálnak, a Vörös Hadseregből pedig – amely az amerikai, brit és francia szövetségesek oldalán a náci Németország és annak szövetségesei, valamint a fasizmus ellen harcolt – ellenséget és támadót. Annak ellenére, hogy senki sem vonja kétségbe a katonák és a civil áldozatok mérhetetlen szenvedéseit és személyes indítékait – például azt, hogy azon az adott helyen a védők helyzetében voltak –, történelmi összefüggéseiben mégis hamis kép alakul ki.
Az ehhez hasonló eljárásokat a kutatásban úgy hívják, hogy a „tettes-áldozati viszony felcserélése”. A mai neonácik legfőbb módszere a „tettes-áldozati viszony felcserélése”, ezért nem is csoda, hogy tetszenek nekik a hasonló beszédek, amelyek odáig is elmennek, hogy a tettesekből hősöket kreálnak. Ez történt rendszeresen a Vér és Becsület, történik a Jobbik gyűlésein, és ezt emeli ki Nagy Gábor Tamás is, amikor beszédeiben hangsúlyozza, hogy az „áldozatok halálukkal hősökké” válnak. Sőt, 2009-ben ennél is tovább ment, mert végül is heroikus magasságokba emelte a Waffen SS magyar szövetségeseit, amikor a következőket mondta: „Tisztelegni jöttünk ma össze. [...] Mert a tisztelet annak szól, ami Szent. [...] Az önfeláldozásnak és a becsületnek. Az adott szóhoz való ragaszkodásnak és a hűségnek. [...] A katonáknak is szól, akik [...] készek voltak a saját életüket is feláldozni, hogy ezzel a másokét megmentsék. Nem a hírnévért, mint Spárta hős védői, pedig ők is elmondhatták: megcselekedtük, mit megkövetelt a haza.”
Beszédével van még egy alapvető probléma, mégpedig nem is azzal, amit kimondott, hanem azzal, amit nem mondott ki. A történelmi összefüggésből kihagyta ugyanis a holokausztot, ami viszont egyenesen a történelemhamisítás kategóriájába tartozik. Sőt, azt a tényt is kihagyta, hogy ha a „város védői” előbb kapitulálnak, nemcsak a várbeli szenvedők sorsán könnyítettek volna, hanem közvetve nyilván sok, épp azokban a hetekben a Dunába gyilkolt zsidó életét menthették volna meg, mert a nyilas terror hamarabb véget ért volna. Hogy ezt akkor, az adott pillanatban nem lehetett tudni, elképzelhető. De ma már tudjuk, ezért nem szabad elhallgatni.
Az elhallgatás viszont újabb kirekesztések forrása lesz.
(A második részt – benne Nagy Gábor Tamás I. kerületi fideszes polgármester idei beszédének elemzését – kedden olvashatják)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A magyar „becsület napja” – II.
A „megemlékezések” fő hangsúlya, mint az előző részben láttuk, a magyar-nemzeti-áldozati narratívára kerül. Ebből alakul ki a nemzeti áldozati mítosz, mely a magyarországi gondolkodást jelentősen befolyásolja. Az áldozati mítosz tulajdonképpen nem más, mint nemzeti szintű narcisztikus önsajnálat, és abban nyilvánul meg, hogy addig hárítjuk magunktól (vagyis a nemzettől) a reflexív emlékezetet, vagyis addig tagadjuk saját bárminemű bűnösségünket vagy elődeinkét, míg mi magunk maradunk az áldozatok szerepében. Az áldozati mítosz összefügg azzal a jelenséggel, amelyet a tudomány „kultúrpesszimizmus”-nak nevez, s amelyen hétköznapi értelemben világfájdalmat (Weltschmerz) is értenek. Mindkettő fontos alkotóelemét képezi a kirekesztést éltető struktúráknak, mert mindkettőben végső soron a magyar nemzettel való olyan azonosulással találkozunk, melynek az ellenségképgyártás adja a kohéziós erejét. A tettes-áldozati viszony megfordításában a tettesek azt vetik a „világ szemére”, hogy kollektív bűnösként akarja őket megbélyegezni, s a szembenézéstől való félelmük oly mértékig torzítja a realitásérzéküket, hogy az eredeti és a történelemtudomány által is bizonyított áldozatokból tetteseket kreálnak. A szembenézéstől való félelem oda vezet, hogy szorongásainkat kivetítjük „másra”, az „idegenekre”, illetve az ő helyettesükként magukra a „zsidókra”, illetve a „cigányokra”. Ezáltal magunk is tettesekké válunk. A kutatás ezért a tettes-áldozati viszony megfordítását a kirekesztések tipikus megjelenési formájának nevezi.
2011-es beszédében Nagy Gábor Tamás is megtalálja a kollektív bűnöst, amikor a következőket mondja: „Ideje végre levetkőzni a mögöttünk hagyott több mint fél évszázad hazug propagandáját, amely először megtiltotta azt is, hogy beszéljünk róla, majd pedig elfeledtette, a kollektív tudatalattiba süllyesztette, hogy nekünk is vannak, nekünk is voltak halottaink. Halottaink, akiket nem sirathattunk el, nem gyászolhattunk meg, akikért nem ejthettük könnyet. Mert a hősöknek kijáró tisztelet és az áldozatokat megillető kegyelet csak a felszabadító vörös hadsereg katonáinak és a szovjet népnek járt. A II. Ukrán Front csapatainak, akik aztán öröklakást kaptak Kecskeméten. Azoknak, akik zabrálásait, kegyetlenkedéseit, erőszakoskodásait a frontországnak, így a budaiaknak is el kellett viselniük: ’mert ez a háború velejárója’ – mondták. Itt az ideje, hogy a győztesek igazsága helyett megkeressük, kimondjuk és elfogadjuk a mi igazságunkat. A tisztelet, az emlékezés és a főhajtás joga bennünket is ugyanúgy megillet, mint minden más nemzetet.”
Még akkor is, ha a részletekben nyilván van igazsága, ezeket a második világháború összefüggéseiből kiragadni és vezető politikushoz méltatlan módon felelőtlenül összemosni a rákövetkező évtizedekkel, ez erőteljesen úgy hangzik, mintha „komcsizna”. Ez viszont nemzetközi viszonylatban is zsidózásnak számít, vagyis az antiszemitizmus jelenségei közé tartozik, mert feléleszti a „kommunista zsidó” sztereotípiáját. Ráadásul az adott kontextusban az a kitétel, hogy „az emlékezés, a főhajtás joga bennünket IS [kiemelés tőlem, M.M.] ugyanúgy megillet, mint más nemzetet” az antiszemitizmuskutatásban ismert antiszemita fordulat, és ha például Németországban hangozna el, a politikust másnap lemondatná a saját pártja.
Nagy Gábor Tamás az idei megemlékezésen (a Népszava fotója)
Ha aztán azt mondja, hogy „az előttünk járó nemzedékek története [...] egyben a mi történetünk is [...]. Ez a történelmi korszakokon átívelő sorsközösség-vállalás tesz minket közösséggé, ez a sorsközösség-tudat tesz bennünket, itt élőket budai polgárokká éppúgy, mint a magyarsághoz tartozók közösségét is nemzetté”, akkor világossá kellene válnia számára, hogy egy fasiszta, nemzeti szocialista közösséggel vállal történelmi sorsközösséget. Ez még akkor is így van, ha kiemeli, hogy a kitörésben résztvevők Hitler parancsát tagadták meg tettükkel. E gondolata mögött az a téves magyarországi felfogás húzódhat meg, hogy az antihitlerizmus vagy a németellenesség egyenlő az antifasizmussal.
Amit a politikus a német memoárirodalomról mond, amely a „második Sztálingrádként” emlegetett esemény résztvevőinek helytállását méltatná, az egyenesen nem igaz. Ellenkezőleg! A szakirodalom a „becsületnapi megemlékezéseket” a drezdai tüntetések után Európa második legnagyobb náci eseményeként tartja számon. A budavári megemlékezésekkel kapcsolatban az Altermedia honlapon német neonácik lelkendeznek, hogy mennyire megtisztelve érzik magukat, előrevetítik, hogy szeretnék bázisaikat Kelet-Európába helyezni, és a német antifasiszta indymedia egyenesen „náci gyűlésnek” nevezi a budavári ünnepséget.
A rendezvényen szintén felszólaló Lányi Zsolt, a Magyar Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának korábbi elnöke, a Magyar Királyi Első, Második Egyetemi Rohamzászlóalj Bajtársi Kör elnöke folytatta a polgármester gondolatait: „1945 decemberében, januárjában még reménykedtem, hogy a németek felszabadítják Budapestet. Sajnos ez nem történt meg [...] Mindenképpen büszke vagyok arra és ma is vallom, hogy ha még egyszer ugyanez fordulna elő, megint ezt kellene tennünk.”
A megtört öregember, Lányi hitét, meggyőződését nem lehet már megmásítani. De a mellette álló felelős politikusnak tudnia kellene, hogy egy ilyen beszéddel a következő generációk radikalizálódásához járul hozzá. Lányi azonban nyilvánvalóan jól jön a Fidesznek, hiszen a most a Fideszben dúló kutató-elit-ellenességet is szítja, amivel az antiszemitizmusra mint „kozmopolita, liberális értelmiségellenesség” sztereotípiájára játszik rá: „Utólag könnyű okosnak lenni”, mondja. „Utólag könnyű írni a történészeknek a kényelmes meleg kutatóintézetekben a mi történetünket. [...] Könnyű minket elítélni [...], ránk azt mondani, hogy kiszolgáltuk a fasiszta Németországot, a nácizmust. Nem igaz. Mi magyarok voltunk, magyar embereket védtünk.” Mondandója végén ő maga is elfelejti megemlíteni, hogy a holokausztban megölt és a Dunába lőtt emberek szintén magyarok voltak, amivel hallgatólagosan kirekeszti őket. Lányi annak a szorongó, hárító embernek a prototípusát testesíti meg, aki saját magát tényleges áldozatként élte/éli meg. Félelmei a saját szempontjából reális félelmek. Ténylegesen úgy érzi, hogy önvédelemre szorul(t), s ezért támad ma is. A jogosnak hitt önvédelem motiválja azt a hihetetlen erőt és önfeláldozási készséget, amely a vélt ellenséggel szembeni agresszióban csapódik le.
Nagy Gábor Tamás 2009-es beszéde végének nagy részével és általánosságban egyet lehetett érteni. „Miért fontos, hogy ma itt vagyunk?” – kérdezte akkor. „Azért, hogy átéljük a gyászt, a fájdalmat. Minél mélyebben éljük át az emlékezés katarzisát, annál felelősebben éljük meg jövőnket. [...] Az emlékezet és a tisztelet ereje tehát abroncsként fogja össze azt a szövetséget, amelyet nem csupán maguk az élők, hanem az élők, a már holtak és a még meg sem születettek viszonya alkot. E tisztelet nélkül nincs örökség. Örökség nélkül nincs nemzet.”
Az emlékezés és az emlékezet azonban csak akkor vezet jótékony katarzishoz, vagyis megbéküléshez, belső békéhez, ha az reflektív emlékezet. Ha nem reflektív, akkor újabb gyűlölet forrása marad. A történelmi örökség is csak akkor segíti elő a demokráciát, ha nem leíró, hanem reflektív, kritikus történelmi örökség.
Annak a jelenségnek, amit a sokak által irigyelt német „múltfeldolgozásnak” nevezünk, fontos elemét képezi a reflektív emlékezetpolitika, amelyhez elengedhetetlenül szükséges a politikai és kultúrpolitikai akarat. Németországban az ehhez vezető göröngyös és nehéz úton az első lépést a szociáldemokrata Willy Brandt kancellár tette meg, amikor 1970-ben letérdelt a varsói gettó lázadóinak emlékművénél. Tizenöt évvel később követte őt a kereszténydemokrata államelnök, Richard von Weizsäcker, aki kimondta a kulcsmondatot, hogy ugyanis a kapituláció felszabadulás volt. Az első államférfi, aki Magyarországon határozottan állást foglalt a kirekesztés ellen és nem hárított, Gyurcsány Ferenc volt, s az első, aki képletesen letérdelt, s a nemzet nevében megkövette az áldozatok hozzátartozóit a meggyilkolt roma apa és fia sírjánál, Iványi Gábor lelkész volt Tatárszentgyörgyön. Létezik tehát Magyarországon is politikai akarat a reflektív megemlékezésre, s erre építeni lehet.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Konzervatív forradalom
2011. január 29-én a Wittgenstein-kutató, Nyíri Kristóf, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének volt igazgatója, hosszú interjút adott a Hír TV Sziluett című műsorában Csermely Péternek.
A beszélgetést több okból is elemzésre érdemesnek tartom. Nem lévén filozófus, sem Wittgenstein specialista, tudatában vagyok annak, hogy munkásságának egy szeletét ragadom ki az elemzésemmel, igaz, azt a részét, amely találkozik az én kutatási területemmel.
Néhány kiragadott részt Nyíri interjújából vitatandónak tartok, néhányat azonban kifejezetten problematikusnak.
Az első a következő gondolatához kapcsolódik: „A konzervatív társadalomfilozófia kiemeli [...] a meritokrácia fogalmát, [...] a baloldali gondolkodás alapvetően egyenlősítő, egalitárius, a liberális gondolkodás alapvetően szabadelvű, mindent szabad, szabadnak születtünk.”
Nyíri tehát először is háromféle társadalomfilozófiai gondolkodásmodellt különböztet meg egymástól: a konzervatívot, a baloldalit és a liberálist. Ugyanakkor úgy látom, hogy a „mindent szabad” kifejezéssel megpendíti, vagyis rájátszik arra a magyarországi „nemzeti érzelmű” médiában rendszeresen kommunikált felfogásra, mely szerint – végletesen fogalmazva – a liberalizmus az anarchia melegágya lenne. Az, hogy a liberalizmusban mindent szabad lenne, természetesen nem igaz, hiszen az európai országok liberális demokráciáiban csakis a demokrácia keretein belüli szabadelvűség érvényesülhet.
Egy következő lépésben a filozófus szembeállítja egymással az úgynevezett meritokráciát és a demokráciát: „a konzervatív társadalomfilozófia meritokratikus alapokon, nem pedig demokratikus alapokon áll. Tehát [...] a kiérdemelt jogok, a meritum, az érdem alapján való felemelkedés az, ami előreviszi tartósan a társadalmat, és talán még azt a képletet is megkockáztatnám [...], hogy a demokrácia az sokszor kitűnő eszköz arra, hogy a meritokrácia megvalósítását segítse, de csak eszköz, és nem mindig alkalmas.”
A 20. század ötvenes éveinek végén keletkezett „meritokrácia” kifejezés olyan társadalmat ír le, amelyben az egyes emberek szigorúan csakis az intelligenciájukkal és szakmai tudásukkal érvényesülnek, és mindenféle olyan „protekcionizmus” kerülendő, melynek hátterében valakinek vagy valakiknek a származása, osztály szerinti hovatartozása, szociális helyzete, illetve vallási, etnikai vagy nemi identitása található. A meritokrácia hívei érvrendszerének a lényege abban áll, hogy csakis egy adott minőségi teljesítményt szabad egy államnak ösztönözni, s az ösztönzés alapját csakis az egyén mindenkori tudás- és intelligenciaszintje képezheti.
Ez a nyomaiban a nyugati jobboldali pártok gondolkodásmódjában is felfedezhető teória első hallásra rendkívül vonzó, hiszen tudás alapú esélyegyenlőséget ígér. Első hallásra csak annyiból üt el ténylegesen a baloldali, szociális, illetve szociáldemokrata gondolkozásmódtól, hogy a meritokratikus társadalom voltaképpen elit társadalmat jelent, melynek a vezéralakjai a széles tömegek fölé helyezik magukat, s ezzel Magyarországon nyilván sokan egyet is értenének, akik arra vágynak, hogy egy „példamutató karizmatikus vezéregyéniség” irányítsa az ország életét.
Ugyanakkor a meritokratikus társadalmi modell kritikusai kiemelik, hogy megvalósítása csak akkor képzelhető el, ha a társadalomban abszolút esélyegyenlőség uralkodik. Ugyanis a meritokratikus modell tagadja, hogy lennének szociális különbségek. Ehhez hozzájárul még, hogy rendkívül nehéz egy mindenki számára érvényes objektív teljesítménykatalógust felállítani, sőt, fennáll annak a veszélye is, hogy egy idő után maga az elit határozza meg a mércét, amellyel saját maga és utódai előrejutását biztosítaná, illetve helyezné pozícióba. Míg a tudományban sok helyen joggal uralkodik a meritokratikus nézet, addig szociológiai felmérések igazolják, hogy a teljesítmény sohasem független az egyén szociális helyzetétől. A nyugati, stabilabb demokráciákban sem, hát még Magyarországon, ahol elég „csak” a romák helyzetére utalni. Most, amikor az Európai Tanács elnökségi ideje alatt pont Magyarország állítaná fel Európa számára a roma integrációs stratégiát, megkockáztatom, hogy a meritokratikus társadalmi modell – mindenféle más esélyegyenlőségi modell mellett – kifejezetten ellentmond a kormány által deklaráltan elsődleges fontosságúként kommunikált roma integrációs stratégiának.
Nyíri azon gondolatával kapcsolatban, hogy a régi konzervatív filozófiai gondolat, a szabadság, „csak a hagyomány talaján virágozhat ki”, feltétlenül megemlítendő, hogy Németországban például még a legkonzervatívabb pártok is hangsúlyozzák, hogy a hagyomány, ha kritikátlanul, reflektálatlanul átöröklött, akkor káros a demokráciára. Csakis a kritikus és reflektált hagyományőrzés, illetve csakis a kritikus és reflektált emlékezet viszi előbbre a társadalmat a demokrácia irányába. A kultúratudományban vagy napjaink történetírásában nem véletlenül kap kiemelkedő helyet az emlékezetpolitika, amely a narratívákhoz való kritikus hozzáállást jelent. Mindezt azért rendkívül fontos tudatosítani, mert pontosan ezekben a napokban vagyunk tanúi olyan kritikátlanul átvett hagyományőrzéseknek, mint például a kitörésnapi „megemlékezések”, vagy annak a Magyar Királyi Csendőrségnek az éltetése, amely közismerten és kutatások által is bizonyítottan döntő szerepet játszott 1944-ben a holokauszt magyarországi végrehajtásában.
Ezért sem mindegy, hogyan is néz ki, illetve hogyan definiálja a politikai elit azt a kulturális értékrendet, amelynek – Nyíri felfogása szerint – le kellene szivárogni lassan a társadalom egészébe. Nyíri a saját elképzelését a német „gesunkenes Kulturgut” kifejezéssel jellemzi, ami azért rendkívül problematikus, mert Hans Naumannra vezethető vissza, aki a hitleri Németországban 1933–34 körül a könyvégetésekben vállalt szerepet, és professzorként aktívan harcolt a „némettelen szellemiség” ellen. Ha el lehet ettől a ténytől egyáltalán tekinteni, akkor az újabb kultúrpolitika kétféle, nemcsak a kifejezést illető, hanem struktúráiban is merőben újabb fogalmat használ arra, hogyan kell a kulturális értékrendet a társadalmi szintű identitásmenedzsmentben érvényesíteni. Ezek a kifejezések a „top down” és „bottom up”, ami annyit jelent, hogy felülről és alulról, az elit felől és a széles társadalmi bázis felől egyaránt kell az identitásmenedzsmentnek a kulturális értékeket beszivárogtatni. Ugyanakkor még mindig csak technikáról beszélünk, de nincs szó a legfontosabbról, vagyis arról, hogy milyen tartalommal rendelkeznek ezek a kulturális értékek.
Ha a tartalom lényegileg a reflektálatlan hagyományőrzésből áll, akkor ennek – legalábbis ma úgy tűnik – Magyarországon az úgynevezett „komcsizás” vagy „libsizés” lesz az egyenes következménye. Felettébb sajnálatra méltó, hogy a filozófus a „nemzeti oldal” komcsizói mögé sorakozik fel, amikor kifejti, hogy a kádárista értelmiség és a Lukács-iskola „Hellerék voltak”, s mindezt olyan nemzetközileg megbecsült nagyságokról jelenti ki, akiket a Kádár-éra disszidensként megfosztott az állásuktól, és kiutasított az országból.
Mindemellett strukturálisan meghatározónak tartom kijelentését, miszerint „az, hogy a lét határozza meg a tudatot, csak nagyon részlegesen igaz, bizony a tudat nagyon is meghatározza a létet, ilyen értelemben nagy a gondolatok hatalma”. Ez ugyanis azt a Magyarországon sokak szerint érvényes feltételezést cáfolja, amely szerint csupán az anyagi javak megléte vagy azok hiánya lenne a felelős a társadalmi egyenlőtlenségekért. Mindez a most készülő roma stratégiával kapcsolatban pl. azt is igazolja, hogy a többségi társadalom tudatát kell mindenekelőtt formálni ahhoz, hogy az anticiganizmus csökkenjen. Az anyagi segítség is fontos, de a többségi társadalmi tudat demokratikus formálására van a legnagyobb szükség Magyarországon.
Ha nem csal az érzésem, akkor Nyíri lassan a jelenlegi „nemzeti” kormány meghatározó ideológusává válhat, ami abból a szempontból nagy jelentőségű, hogy mondatainak egyre nagyobb súlya lesz.
Ezért is tartom fontosnak utolsó gondolatként a „Konzervatív forradalommal” kapcsolatos mondatát idézni és kommentálni: „Konzervatív forradalomnak nevezném. Egy más értékrendszer az, ami, mondjuk úgy, hogy a választásokon fölénybe került.”
Ezzel a kifejezéssel kapcsolatban szintén feltétlenül óvatosságra inteném.
Miután Nyíri az interjújának más részeiben maga is támaszkodik a német kultúrkörre, ezért érdemes most is kitekinteni Németországra. Mint az előző német kifejezés is, úgy a „konservative Revolution” kifejezés egyértelműen a hitleri Németországra utal. A Harmadik Birodalmat előkészítő nemzeti szocialista vagy nemzeti szociális, magyarul népi-nemzeti (németül: völkisch), vagyis prefasiszta mozgalomra vonatkozik, amely a Weimari Köztársaságban 1918 és 1933 között tulajdonképpen a hatalomátvételt készítette elő.
Mivel nem szeretném, ha az értelmezésem félreértés áldozatává válna, fontosnak tartom leírni, mi is volt tulajdonképpen ez a konzervatív forradalom.
A német egyesítés, vagyis 1871 után felerősödött Németországban a nemzeti büszkeség. Ezzel egyidőben azonban nőtt a társadalomban a csalódás is, egyebek mellett a régi tradíciók felbomlása miatt, amelyben mindenekelőtt a modernizmus, a szekularizáció és a liberalizmus játszott szerepet. Egyre nőtt a félelem, hogy eltűnik a „németség” szelleme, s az emberek féltek a morális széteséstől is. Utálták mindenekelőtt a liberalizmust mint a modernizálás feltételét és megtestesítőjét, ezt tekintették minden szenvedésük alapjának, ezért elvetettek minden reformjavaslatot, amely liberális oldalról jött. Elsősorban a liberalizmust akarták legyőzni. A liberalizmus laissez-faire magatartása szerintük elősegítette a gazdasági kizsákmányolást, a társadalom atomizálását, ezért gúnyolták nyitottságát, racionális, humán és toleráns emberképét, s szerintük káros pacifizmusát, valamint a liberálisok szemére vetették, hogy nemzetietlenek és érzéketlenek a nemzeti kérdések iránt.
De utálták a szocialistákat is, és nemzetietlen internacionalistaként állították be őket. Ugyanígy voltak a sajtóval, a kommercializálódó tömegkultúrával, a materializmussal, sőt, magával a parlamentarizmussal is: ezeket zsidó, illetve elzsidósított jelenségnek tartották.
Kulturális mozgalom volt ez, amelyben egyidejűleg ötvöződött egymással kultúr- és társadalomkritika, politikai program és misztika. A mozgalom tele volt szenvedéllyel és misztikus töltettel, ellenben humortalan, irónia és distancia nélküli volt. Kultúrkritikájával bírálta a társadalom erkölcstelenségét, a züllést, a sajtó korruptságát, a társadalom atomizálását, elidegenedését, az értelmiség árulását stb., s a mozgalom hívei magukat konzervatív forradalmároknak, hazafiaknak tekintették.
A konzervatív forradalom modernitás és reformellenes komplex gondolkodásforma volt, amely a nyugati, világi civilizáció ellen irányult, mert fenyegetve érezte a „tradicionális népnemzetet”. Hajtóereje a jelennel való „elégedetlenségből” táplálkozott, és azt hangoztatta, hogy a modern liberális társadalom lényegileg idegen a németség népi szellemétől és a tradícióitól. Ezért hívei visszasírták a vidéki lét „tisztaságát”, a vidék romlatlanságát, ahol szerintük ezek a közösségek még egységesek maradtak. Mindeközben természetesen a konzervatív forradalmárok maguk is a modernitás gyermekei voltak.
A konzervatív forradalom a felvilágosodás utáni szekularizáció, isten háttérbe szorulása és az emberközpontúság hangoztatása ellen is irányult, de úgy, hogy eközben tulajdonképpen egy földi, evilági vallást teremtett meg. Hívei újfajta hitvilágba menekültek, amely egy földi, tehát evilági metafizikát jelentett, egyfajta nemzeti vallást vagy nemzetvallást, amelytől azt remélték, hogy egységesíti a „németséget”. Ezt küldetéstudattal párosították, meg akarták váltani Németországot, amelyet befelé tisztának és erkölcsösnek akartak látni, kifelé pedig „Germania irredenta” jelszóval az összes németet be akarták vonni.
Minél feketébbnek festette meg a jelent ez a kultúrkritika, annál fényesebben ragyogott a múlt, és annál erősebben jelentkezett a vágy az iránt, hogy jelenjen meg egy próféta, aki kivezet ebből a nihilből.
A liberalizmusellenességben szerepet játszott az egyház, elsősorban a katolikus egyház, valamint a szocialisták egy része is, úgyhogy idővel a liberalizmus teljesen a háttérbe szorult, vagyis képletesen szólva: beadta a derekát. A liberalizmus háttérbe szorulása – ördögi körként – ismét kedvezett a konzervatív forradalomnak, s a demokrácia gyengítéséhez lökést adott még az 1930 körüli gazdasági világválság is.
A konzervatív forradalmárok mindezt továbbra is a nemzet-hit hiányának a számlájára írták és ezért egyre intenzívebben képviselték a nemzeti megújulás vízióját, miközben magukat a népiség, a népnemzet élharcosaiként állították be, „megváltást” ígérve. A „megváltás” hol a liberalizmus, hol a bolsevik kommunizmus képében megjelenő antikrisztus kiiktatását ígérte, s mint ismeretes, az idea szellemében legalább 10 millió ember elpusztításához vezetett.
Ha ennek a történetnek lehet egyáltalán valamiféle tanulsága, akkor csak az az egy lehet, hogy tanuljunk belőle.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Kultúra, kultúrpolitika és társadalmi integráció – I.
„Mindig állást kell foglalnunk.
A semlegesség csak az elnyomót
segíti, soha nem az áldozatot.”
(Elie Wiesel).
Niedermüller Péter legutóbbi tanulmányai is igazolják, hogy talán a legfontosabb kérdés manapság az Európai Unióban, hogyan lehet a posztnemzeti állapotban megteremteni a nem kirekesztő, befogadó társadalmat.
Egyértelmű ugyanis, s ezt sok kutatás is bizonyítja, hogy a posztnemzeti állapot és a vele járó jelenség, amit úgy nevezünk, hogy globalizáció, a helybeliekben félelmet és szorongást okoz. A müncheni szociológus, Ulrich Beck szerint a globalizmus egydimenziós, gazdasági folyamat, amely a piac törvényei szerint folyik, s a neoliberális gazdasági gyarapodást szorgalmazza. Mindez ugyan technikai fejlődéssel is jár, a technikai fejlődés azonban önmagában még nem garancia arra, hogy a hatása egyben demokratizáló is lenne. A globalizációt és a globalizálókat a helybeliek mint „lerohanást”, mint „megszállást” élik meg, és ellenük védekező mechanizmusokat alakítanak ki.
Kultúrpesszimizmussal, a „nemzethaláltól való félelemmel” együttjáró „introvertált”, vagyis befelé forduló, etnicista nacionalizmusok jönnek létre, amelyek azonban egyáltalán nem veszélytelenek, sőt hatalmas erőszakpotenciállal rendelkeznek. Az erőszakra való hajlam abból a nézetből táplálkozik, amely a globalizációt mint az emberiség vesztét fogja fel, és magát az áldozat szerepében látja. Hol az Egyesült Államok, hol a Nyugat, hol a kapitalizmus, hol a neoliberalizmus áldozatának a szerepében. Paradox benyomás keletkezik: valamiképpen látszólag mindenkiből kisebbség lesz, még a többségi társadalom is üldözöttnek, idegennek érzi magát a saját országában, mivel egy hatalmas ellenséggel érzi magát szembeállítva. Az etnicista, befelé forduló nacionalizmusoknak a létrejöttében szerepe van annak a jelenségnek is, amelyet Steven Totosy „In-between Peripherality”-nek nevez, és amit magyarra „köztes, periférikus érzés”-ként lehetne lefordítani. Mindez oda vezet, hogy összeesküvés-elméletek születnek. „Az összeesküvéselmélet gyakorlatba történő átültetése azonban a terrorizmus maga” – írja Beck.
Általánosságban és folyamatát tekintve a politikai és gazdasági átalakulás a társadalomban először kulturális reakciót vált ki, amely azonban etnikai és biologisztikus elemekkel társulva politikai tényezővé válhat, mert antidemokratikus irányba terelheti, mobilizálhatja a társadalmat, sőt végső esetben erőszakhoz is vezethet. Éppen ezért a kultúra ma már elismerten nemcsak „hab a tortán”, hanem „hard factor”, tehát a társadalmi folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója, és 2001. szeptember 11-e óta elismerten biztonságpolitikai relevanciája is van.
Magyarországon a rendszerváltás után az egyre erősödő globalizáció következtében szociokulturális „védekező mechanizmus”-ként megerősödött az etnonacionalista nemzetkoncepció. Ez a koncepció népen olyan közösséget feltételez, amely közös származáson alapul, és amelyet a többi természetesnek vélt közösségtől kulturális és szellemi, leggyakrabban nyelvi sajátosságok, valamint egy megfelelő közösségi tudat különböztet meg. Szekularizált vallásként etnikai-kulturális homogenitást szuggerál, s ezáltal a világot a „saját” és az „idegen”, a „Jó” és a „Gonosz”, kategóriáiba dichotomizálja. Amellett, hogy az etnonacionalista közösségkoncepció totalitarista logikájú, mert benne az egyén identitását a csoportidentitás határozza meg, ezért egyébként nem is demokratikus. Ráadásul, mint ahogy Michael Werz szociológus írja, legitimációját nem konkrét történelmi eseményekből vezeti le, hanem „önkényesen és opportunistán” kell hogy „összerabolja a történelemből”, hiszen az „egységes, homogén nemzet” is elképzelt, tehát kulturális konstrukció. Benedict Anderson joggal nevezi „imagined community”-nek, hiszen nemzeti szinten vallási vagy etnikai egység nem létezik, ugyanis csak olyan történelmi mítoszok és egy olyan szimbólumvilág szolgálhatna a nemzeti közösség összetartó, kohéziós tényezőjeként, amelyet a nemzeti közösség minden egyes tagja akceptál. Ilyen pedig nincs.
Az etnonacionalista közösségkoncepció legfontosabb megnyilvánulása a kultúrafogalom etnikai komponensének túlértékelését vagy a „faj” fogalmának a „kultúra” szóval való behelyettesítését jelenti. Ez a felfogás kultúrán nem az individuális identitásfolyamatot érti, hanem statikus szisztémarendszert. Mint mindenhol, itt is az a kultúra funkciója, hogy értelmet és identitást kölcsönözzön egyes személyeknek vagy csoportoknak, csakhogy az adott kultúra egyes személyein vagy csoportjain végül is egy előre meghatározott norma passzív befogadóit érti. Az etnikai koncepciónak az identitáspolitikában ideologikus jelentése van, mivel ideális eszményként nemzetek és etnikumok, sőt nemzetek mint etnikumok jelennek meg.
Jellemzője, hogy szerinte a kultúra származás kérdése, hogy az etnikai csoport tagjainak ugyanaz a kultúrája (homogenitás), hogy az egyes emberek az etnikai csoport kulturális tulajdonságainak jegyeit hordozzák magukon (redukció) és hogy a kultúra nem, vagy csak hosszú idő, például csak több generáció elteltével változtatható meg (statikusság).
A magyarországi kultúrpolitika alapját az 1989–90-es rendszerváltozás óta egy – a mindenkori kormányok beállítottsága szerint különböző intenzitású – völkisch-népnemzeti felfogás adja, mintha az 1920-ban a Trianoni Szerződés következményeként a szomszédos országok javára leválasztott területeken élő magyar kisebbség kulturálisan – homogén, etnikailag egységes „magyarságként” – még mindig Magyarországhoz tartozna. Még a legutóbbi szocialista-(liberális) kormány programja is hangsúlyozta a „határon túli közös magyarság nemzeti politikáját”, s kulturális stratégiájában különbséget tett politikai „állam” és az etnikai értelemben vett kulturális „nemzet” között (lásd: magyarságkoncepció). Ez a tény az ország határán belüli etnizálás mellett az ország határain kívülre irányuló „kulturális hegemonizálás” kérdését is felveti, elég, ha csak olyan, Magyarországról is támogatott óriásprojektekre utalok, mint a néhány évvel ezelőtti István a király című rockopera romániai előadása. Alapvető probléma azonban, hogy a „nemzeti kultúra” ilyen felfogása a marxista szociológus Marcuse nyomán „affirmatív”, mert egy „hamis kollektívum” szolgál a kultúra alapjául, ezáltal „hamis értelemben” tulajdonít neki általános érvényt, s ezzel, mint szellemi kultúrát, kiemeli a társadalom egészéből és ellentétbe állítja a valós világgal. Magyarországon a kultúrafelfogás ezért végső soron minden igyekezet ellenére zárt, statikus és affirmatív maradt a rendszerváltás után végig, a 2010-es választások óta pedig egyértelműen a zárt társadalom zárt kultúrafelfogása dominál.
Hogy egy „zárt kultúrafelfogás” mennyire gátolja a „nyílt társadalom” létrejöttét, erről Németországban az 1968-as kulturális forradalom hatása alatt kialakult társadalmi viták következtében kezdett konszenzus létrejönni. Azóta általánosan elismert, hogy a kultúrának társadalompolitikai funkciója is van, s ez a funkció (a kultúra behatárolt lehetőségeit mindenkor figyelembe véve) a társadalom nyitása, illetve demokratizálása.
A „nyílt kultúra“ fogalma nem egyenlő az „intézmények nyitásá”-val, annak ellenére, hogy a legutóbbi szocialista kormány koncepciója ezt értette rajta. Bár esélyegyenlőségként értelmezve ez is beleértendő. A „nyílt kultúrán” a tágabb értelemben vett, „antropológiai kultúrafogalmat” értjük. E szerint a kultúra a társadalom összes életmegnyilvánulását és objektivációját (tárgyi lecsapódását), tehát a viselkedésben, a társadalmi együttlétben, rokonsági kapcsolatokban, találmányokban, alkotásokban, művészetben stb. megnyilvánuló megjelenési formáját is magába foglalja. Az antropológiai kultúrafogalom kialakulásában nagy szerepe volt Raymond Williamsnek, aki a kultúrát már 1958-ban „életmód”-nak nevezte.
A Németországban 1968-ban lezajlott kulturális forradalom következtében elkezdődött egy minden addiginál intenzívebb demokratizálási folyamat, mely a hetvenes évek elejétől bevezetett úgynevezett „Új kultúrpolitiká”-ban találta meg operatív lecsapódását. Ennek reflektív hatása a nyugat-németországi társadalom demokratizálásában óriási szerepet játszott, s a kultúra nyitottsága a társadalmi toleranciaszint emelkedésének fontos bázisát képezte.
Míg a nyílt, tehát antropológiai kultúrafogalom Magyarországon is a társadalom demokratizálásához járulna hozzá, addig a zárt, tehát affirmatív kultúrafogalomra felépített stratégiák és operációs eszközök továbbviszik, újratermelik és automatizálják a demokráciadeficitet. Ez azért veszélyes, mert az etnikai nép- és kultúrafelfogás következtében a kulturális nemzethez az országhatárokon kívüli „magyarság-kultúra” tagjai (ingroups) is beletartoznak, akiket úgymond kulturálisan integrálni kell, ezért kedvez a „Nagy-Birodalom-mítosz” (Nagy-Magyarország-mítosz) kialakulásának. Mivel az ország határain belül sem sorolja magát mindenki az etnikai nép- és kultúrafelfogás által diktált kultúraközösséghez, ezért ez másodszor is az ország határain belül kirekesztéshez, kultúrharchoz vezet, amelyben azok, akik magukat a közösséghez tartozóként határozzák meg (ingroups), „normán kívülieket” (outgroups) konstruálnak. A vélten „normán kívüliek” (outgroups) gyakran a „kollektív zsidó”, a „bűnöző cigány”, a „magamutogató buzi”, vagy az „élősködő hontalan” mint a „rendetlen”, a „kaotikus”, a „megrontó” vagy a „bűnös” képében jelennek meg, ezért az etnikai kultúrafelfogás harmadsorban antiszemitizmusban, anticiganizmusban, homofóbiában és szegényellenességben csapódik le. Legalábbis a közép-európai kultúrkörben.
Fontos azonban megemlíteni, hogy az etnizáló érvelési rendszer retorikájában gyakran nem fordulnak elő olyan kifejezések, mint a „zsidó”, illetve a „faj”, mégis, mindenki számára nyilvánvaló, hogy ki az, aki „kulturálisan más”, illetve aki a „nemzeti identitás” tönkretevője. Mivel a „nemzeti egység” protagonistái a mindenkori „ellenség”-et a társadalmilag veszélyes tulajdonságok olyan tömegével ruházzák fel, aminek nincsenek, sőt nem is lehetnek reális, materiális megfelelői, ezért ezek tehát rasszista konstrukciók, s mint ilyen: kulturális konstrukciók. A rasszizmus esetében tehát kulturális kategóriába sorolandó érzésekről van szó; nemhiába nevezik például az antiszemitizmust a kutatók „kulturális kódnak”, „világnézetnek”, „evilági metafizikának”, vagy „univerzálissá növelt projektív identifikációnak”.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Kultúra, kultúrpolitika és társadalmi integráció – II.
„Mindig állást kell foglalnunk.
A semlegesség csak az elnyomót
segíti, soha nem az áldozatot.”
(Elie Wiesel).
A etnikai nacionalizmust a nacionalizmuskutató, Etienne Balibar koncepciója szerint „fajok nélküli rasszizmusnak” is szokták nevezni. Az antiszemitizmuskutatás is kimutatja, hogy az etnizálás a faji alapú konstrukciók részeként fogható fel. Az etnikai nemzetkonstrukciónak az a veszélyforrás is az automatizmusához tartozik, hogy az úgynevezett „nemzeti identitás” egyre „magasabb szintet” ér el, tehát azok, akik magukat a közösséghez tartozókként határozzák meg (ingroups), lassanként felmagasztosítják saját kultúrájukat, vagyis felsőbbrendűnek ítélik meg magukat (kulturális felsőbbrendűség), ami által viszont a szemükben a többi kultúra (outgroups) automatikusan leértékelődik.
Az etnonaconalista érvelési rendszer nagy szerepet játszott Németországban a 100 évvel ezelőtti Vilmos-kori, valamint a húszas-harmincas évekbeli völkisch-népnemzeti mozgalomban, jelentősen megosztotta Németország társadalmát is és végül is a holokauszt előzményének tekinthető. Ugyancsak jelentős szerepet játszott a századforduló, valamint a húszas-harmincas évekbeli Magyarország általában „népi”-nek nevezett völkisch-népnemzeti mozgalmában, és nagy szerepet játszik manapság a posztkommunista országok, így Magyarország etnonacionalizmusában is. Míg a kultúrdarwinizmus értelmében a saját kultúrája „felsőbbrendűségéről”, „kulturális másságról” vagy a saját „kulturális”, illetve „nemzeti” identitásának ellenségéről beszél, ugyanakkor szemantikai összefüggéseiben egy „kollektív bűnösre” gondol.
Bár ma, 2011-ben kifejezetten Klebelsberg a példaadó minta, de a volt szocialista kulturális tárca kultúrpolitikai stratégiája is hiába próbált felülkerekedni a „kultúrfölény klebelsbergi eszméjén”, ehhez az is kellett volna, hogy a stratégia alapjául szolgáló affirmatív, tehát zárt kultúrafelfogást felváltsa az antropológiai, tehát nyitott kultúrafelfogás, hiszen az etnikai kultúrafelfogás automatizmusához tartozik a kultúrfölény kialakulása.
Az etnikai kultúrafelfogásban a diverzitás sem jelent mást, mint hogy lokális szinten is nemzeti mítoszgyártás folyik. A nemzeti mítoszok alapvető feladata azonban az inklúzió és exklúzió, tehát a „mi” és „ők” táborának a szembeállítása. Ha az egyik oldalon a csoportidentitás megszilárdítása kitalált mítoszok segítségével vezet a társadalmi önfelértékeléshez, akkor a társadalom ezért súlyos árat fog fizetni, mert ez a másik oldalon csakis a „gyökeres diszkrimináció érvényesítésével lehetséges”, írja egy helyen Karády Viktor.
A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia, melynek a mindennapokra történő „lefordítása”, pragmatizálása és a gyakorlatba történő átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Ha az érvényben lévő kultúrafelfogás maga zárt, tehát affirmatív, akkor az erre a kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök révén a mindenkori kultúrpolitika reprodukálja és automatizálja a kirekesztést. A nyílt, tehát antropológiai kultúrafelfogás és az erre a kultúrafelfogásra felépített stratégiák és operatív eszközök segítségével ellenben a mindenkori kultúrpolitika reprodukálhatja és automatizálhatja a társadalom nyitását és demokratizálását.
A leírtakat összefoglalva tehát a hagyományos és Magyarországon is érvényben lévő kultúrakoncepció nem felel meg az országon belüli kulturális differenciáltságnak, mivel az etnikai alapú völkisch-népnemzeti kultúrameghatározás nagymértékben imaginárius és fiktív. Mivel a modern kultúrákat a legkülönbözőbb életformák és életstílusok jellemezik, a tradicionális kultúrafogalom képtelen a modern kultúrák belső differenciáltságának és komplexitásának megfelelni. A kultúra tisztaságának megőrzése iránti igyekezet konfliktusok és háborúk számára készíti elő a talajt, és ténylegesen észrevehető, hogy a kulturális identitásra történő hivatkozás szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet. Ma, a 21. században, tehát Magyarországon is, az a fő kérdés, hogyan határozható meg a kultúra anélkül, hogy hangsúlyoznánk a „saját” és az „idegen” kultúra közti különbséget.
Az utóbbi években felmerült két kultúrakoncepció, az interkulturalitás és a multikulturalitás a tradicionális kultúraelképzeléseket úgy próbálja kiegészíteni, hogy közben igyekszik annak problematikus következményeit ellensúlyozni. Az interkulturalitás koncepciója a különböző társadalmak kultúrái közötti, míg a multikulturalitás koncepciója az egy társadalmon belüli kultúrák megismerésére irányul. Mindkettő a toleranciára, az egymás megértésére, az egymás akceptálására, a konfliktusok megelőzésére és a konfliktuskezelésre irányuló esély lehetőségeit keresi. A homogenitás iránti konzervatív társadalmi követelésekkel szemben ugyan mindkét koncepció progresszívnek számít, a kultúrafelfogásukban azonban tradicionálisak maradnak, mert még mindig abból indulnak ki, hogy a különböző kultúrák egymás mellett mint zárt, körülhatárolható szigetek helyezkednek el. Ezért regresszív következményei sem kizártak, sőt a multikulturalitás koncepciója, a kulturális identitásra hivatkozva, gettósításhoz és kulturális fundamentalizmushoz vezet.
Azt a tényt, hogy a kultúrák de facto nem homogének és nem egymástól elkülöníthetőek, a német kultúrfilozófus, Wolfgang Welsch szerint a transzkulturalitás koncepciója tükrözi leginkább. A transzkulturalitás koncepciója abból indul ki, hogy manapság az életformák nem végződnek a nemzeti kultúrák határainál, ugyanakkor egyre inkább jellemző a kultúrákra a belső pluralizáltság is. A kultúrák manapság a klasszikus határokat tökéletes természetességgel lépik át, a legkülönbözőbb beállítottságok egyenrangúként lépnek az egykor oly alapvetően különbözőnek definiált kultúrákba, átlépik egymás határait és hirtelen máshol válnak befolyásoló tényezővé (pl. a migrációs folyamatok révén). Ezáltal nemcsak a régi barát–ellenség-séma túlhaladott, hanem a vélten stabil kategóriák is, melyek a „saját” és az „idegen” kultúra közötti különbséget hangoztatják.
A transzkulturalitás koncepciója ezt a megváltozott kulturális állapotot veszi alapul, és erre felépítve próbál az ezekből levonható szükséges koncepcionális és normatív konzekvenciához eljutni.
A pszichoanalízisből (és az antiszemitizmuskutatásból is) tudjuk, hogy az „idegenek”, illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret, de nem akarja belátni, hogy mi az, amit elnyom magában, és ami ellen a környezetében harcol. Fordítva, az idegenség akceptálásának az előfeltétele, hogy magunkban akceptáljuk az idegenség részleteit. A transzkulturális koncepciójában nemcsak, hogy nincsen kifejezetten „saját”, hanem nincsen kifejezetten „idegen” sem.
Egy adott kultúra belső életében – az ezen belüli különböző életformák között – manapság tendenciáját tekintve éppen annyi idegenség tapasztalható, mint kifelé, a más kultúrákkal való kapcsolatában. Megmaradt ugyan egyelőre az egyes kultúrák retorikája, de lényegében mindegyik kultúra transzkulturális, s a transzkulturalitás nemcsak a kultúrák makroszintjére nyomul be, hanem ugyanúgy az individuumok mikroszintjére, s így a legtöbb emberre többszörös kulturális kötődés jellemző. Kulturálisan mindannyian mislingek vagyunk.
A transzkulturalitás koncepciója egy sokrétű, inkluzív, tehát befogadó, nem szeparatista és nem exkluzív (tehát nem kirekesztő) kultúrafelfogás. Olyan kultúrát képzel el, amelynek pragmatikus teljesítménye nem a kirekesztésen, hanem az integráción alapul. Ha egy individuum különböző kulturális befolyásoknak van kitéve, akkor az identitásképzés (pragmatikusan: a kultúrpolitika) feladata, hogy ezeket a transzkulturális komponenseket egymással összekösse.
A transzkulturalitás időszakában a nemzetállam és az anyanyelv jelentősége csökken a kulturális formáció szempontjából. A kultúra nemzettel történő összetévesztése vagy a kultúra egy anyanyelevhez való restriktív kötődése egyre kevésbé lesz lehetséges. Az új kulturális formációk áthatolnak a tradicionális határokon, és újfajta kötődéseket képeznek. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnnek a különbségek, hanem azt, hogy a megértési lehetőségek palettája bővül.
A transzkulturalitás koncepciója a kultúrák egymás közötti kapcsolatáról egy másfajta képet vázol fel. Nem az izolációt és a konfliktust, hanem az összefonódást és a kölcsönös áthatást, nem a szeparálódást, hanem a megértést és az interakciót segíti elő. Nyilvánvaló, hogy ez a koncepció a megszerzett szokásokkal szemben kihívást jelent – viszont nem több kihívást, mint a valóság maga. És a többi koncepcióval szemben ez tűnik a leginkább járható útnak.