Galamus.hu - Marsovszky Magdolna

Marsovszky Magdolna

Nyomtatás

Részletek: 2011. február 14. hétfő, 04:38; Marsovszky Magdolna

6. oldal / 6

Kultúra, kultúrpolitika és társadalmi integráció – II.

„Mindig állást kell foglalnunk.
A semlegesség csak az elnyomót
segíti, soha nem az áldozatot.”
(Elie Wiesel).

A etnikai nacionalizmust a nacionalizmuskutató, Etienne Balibar koncepciója szerint „fajok nélküli rasszizmusnak” is szokták nevezni. Az antiszemitizmuskutatás is kimutatja, hogy az etnizálás a faji alapú konstrukciók részeként fogható fel. Az etnikai nemzetkonstrukciónak az a veszélyforrás is az automatizmusához tartozik, hogy az úgynevezett „nemzeti identitás” egyre „magasabb szintet” ér el, tehát azok, akik magukat a közösséghez tartozókként határozzák meg (ingroups), lassanként felmagasztosítják saját kultúrájukat, vagyis felsőbbrendűnek ítélik meg magukat (kulturális felsőbbrendűség), ami által viszont a szemükben a többi kultúra (outgroups) automatikusan leértékelődik.

Az etnonaconalista érvelési rendszer nagy szerepet játszott Németországban a 100 évvel ezelőtti Vilmos-kori, valamint a húszas-harmincas évekbeli völkisch-népnemzeti mozgalomban, jelentősen megosztotta Németország társadalmát is és végül is a holokauszt előzményének tekinthető. Ugyancsak jelentős szerepet játszott a századforduló, valamint a húszas-harmincas évekbeli Magyarország általában „népi”-nek nevezett völkisch-népnemzeti mozgalmában, és nagy szerepet játszik manapság a posztkommunista országok, így Magyarország etnonacionalizmusában is. Míg a kultúrdarwinizmus értelmében a saját kultúrája „felsőbbrendűségéről”, „kulturális másságról” vagy a saját „kulturális”, illetve „nemzeti” identitásának ellenségéről beszél, ugyanakkor szemantikai összefüggéseiben egy „kollektív bűnösre” gondol.

Bár ma, 2011-ben kifejezetten Klebelsberg a példaadó minta, de a volt szocialista kulturális tárca kultúrpolitikai stratégiája is hiába próbált felülkerekedni a „kultúrfölény klebelsbergi eszméjén”, ehhez az is kellett volna, hogy a stratégia alapjául szolgáló affirmatív, tehát zárt kultúrafelfogást felváltsa az antropológiai, tehát nyitott kultúrafelfogás, hiszen az etnikai kultúrafelfogás automatizmusához tartozik a kultúrfölény kialakulása.

Az etnikai kultúrafelfogásban a diverzitás sem jelent mást, mint hogy lokális szinten is nemzeti mítoszgyártás folyik. A nemzeti mítoszok alapvető feladata azonban az inklúzió és exklúzió, tehát a „mi” és „ők” táborának a szembeállítása. Ha az egyik oldalon a csoportidentitás megszilárdítása kitalált mítoszok segítségével vezet a társadalmi önfelértékeléshez, akkor a társadalom ezért súlyos árat fog fizetni, mert ez a másik oldalon csakis a „gyökeres diszkrimináció érvényesítésével lehetséges”, írja egy helyen Karády Viktor.

A kultúrpolitika a mindenkori kultúra definíciója alapján kidolgozott és arra felépített stratégia, melynek a mindennapokra történő „lefordítása”, pragmatizálása és a gyakorlatba történő átültetése jelenti a kultúra keretfeltételeinek biztosítását. Ha az érvényben lévő kultúrafelfogás maga zárt, tehát affirmatív, akkor az erre a kultúrameghatározásra felépített stratégiák és operatív eszközök révén a mindenkori kultúrpolitika reprodukálja és automatizálja a kirekesztést. A nyílt, tehát antropológiai kultúrafelfogás és az erre a kultúrafelfogásra felépített stratégiák és operatív eszközök segítségével ellenben a mindenkori kultúrpolitika reprodukálhatja és automatizálhatja a társadalom nyitását és demokratizálását.

A leírtakat összefoglalva tehát a hagyományos és Magyarországon is érvényben lévő kultúrakoncepció nem felel meg az országon belüli kulturális differenciáltságnak, mivel az etnikai alapú völkisch-népnemzeti kultúrameghatározás nagymértékben imaginárius és fiktív. Mivel a modern kultúrákat a legkülönbözőbb életformák és életstílusok jellemezik, a tradicionális kultúrafogalom képtelen a modern kultúrák belső differenciáltságának és komplexitásának megfelelni. A kultúra tisztaságának megőrzése iránti igyekezet konfliktusok és háborúk számára készíti elő a talajt, és ténylegesen észrevehető, hogy a kulturális identitásra történő hivatkozás szeparatizmushoz és erőszakhoz vezet. Ma, a 21. században, tehát Magyarországon is, az a fő kérdés, hogyan határozható meg a kultúra anélkül, hogy hangsúlyoznánk a „saját” és az „idegen” kultúra közti különbséget.

Az utóbbi években felmerült két kultúrakoncepció, az interkulturalitás és a multikulturalitás a tradicionális kultúraelképzeléseket úgy próbálja kiegészíteni, hogy közben igyekszik annak problematikus következményeit ellensúlyozni. Az interkulturalitás koncepciója a különböző társadalmak kultúrái közötti, míg a multikulturalitás koncepciója az egy társadalmon belüli kultúrák megismerésére irányul. Mindkettő a toleranciára, az egymás megértésére, az egymás akceptálására, a konfliktusok megelőzésére és a konfliktuskezelésre irányuló esély lehetőségeit keresi. A homogenitás iránti konzervatív társadalmi követelésekkel szemben ugyan mindkét koncepció progresszívnek számít, a kultúrafelfogásukban azonban tradicionálisak maradnak, mert még mindig abból indulnak ki, hogy a különböző kultúrák egymás mellett mint zárt, körülhatárolható szigetek helyezkednek el. Ezért regresszív következményei sem kizártak, sőt a multikulturalitás koncepciója, a kulturális identitásra hivatkozva, gettósításhoz és kulturális fundamentalizmushoz vezet.

Azt a tényt, hogy a kultúrák de facto nem homogének és nem egymástól elkülöníthetőek, a német kultúrfilozófus, Wolfgang Welsch szerint a transzkulturalitás koncepciója tükrözi leginkább. A transzkulturalitás koncepciója abból indul ki, hogy manapság az életformák nem végződnek a nemzeti kultúrák határainál, ugyanakkor egyre inkább jellemző a kultúrákra a belső pluralizáltság is. A kultúrák manapság a klasszikus határokat tökéletes természetességgel lépik át, a legkülönbözőbb beállítottságok egyenrangúként lépnek az egykor oly alapvetően különbözőnek definiált kultúrákba, átlépik egymás határait és hirtelen máshol válnak befolyásoló tényezővé (pl. a migrációs folyamatok révén). Ezáltal nemcsak a régi barát–ellenség-séma túlhaladott, hanem a vélten stabil kategóriák is, melyek a „saját” és az „idegen” kultúra közötti különbséget hangoztatják.

A transzkulturalitás koncepciója ezt a megváltozott kulturális állapotot veszi alapul, és erre felépítve próbál az ezekből levonható szükséges koncepcionális és normatív konzekvenciához eljutni.

A pszichoanalízisből (és az antiszemitizmuskutatásból is) tudjuk, hogy az „idegenek”, illetve az „idegenség” elleni gyűlölet mindig kivetített öngyűlölet. Az ember azt gyűlöli, amit magában nem szeret, de nem akarja belátni, hogy mi az, amit elnyom magában, és ami ellen a környezetében harcol. Fordítva, az idegenség akceptálásának az előfeltétele, hogy magunkban akceptáljuk az idegenség részleteit. A transzkulturális koncepciójában nemcsak, hogy nincsen kifejezetten „saját”, hanem nincsen kifejezetten „idegen” sem.

Egy adott kultúra belső életében – az ezen belüli különböző életformák között – manapság tendenciáját tekintve éppen annyi idegenség tapasztalható, mint kifelé, a más kultúrákkal való kapcsolatában. Megmaradt ugyan egyelőre az egyes kultúrák retorikája, de lényegében mindegyik kultúra transzkulturális, s a transzkulturalitás nemcsak a kultúrák makroszintjére nyomul be, hanem ugyanúgy az individuumok mikroszintjére, s így a legtöbb emberre többszörös kulturális kötődés jellemző. Kulturálisan mindannyian mislingek vagyunk.

A transzkulturalitás koncepciója egy sokrétű, inkluzív, tehát befogadó, nem szeparatista és nem exkluzív (tehát nem kirekesztő) kultúrafelfogás. Olyan kultúrát képzel el, amelynek pragmatikus teljesítménye nem a kirekesztésen, hanem az integráción alapul. Ha egy individuum különböző kulturális befolyásoknak van kitéve, akkor az identitásképzés (pragmatikusan: a kultúrpolitika) feladata, hogy ezeket a transzkulturális komponenseket egymással összekösse.

A transzkulturalitás időszakában a nemzetállam és az anyanyelv jelentősége csökken a kulturális formáció szempontjából. A kultúra nemzettel történő összetévesztése vagy a kultúra egy anyanyelevhez való restriktív kötődése egyre kevésbé lesz lehetséges. Az új kulturális formációk áthatolnak a tradicionális határokon, és újfajta kötődéseket képeznek. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnnek a különbségek, hanem azt, hogy a megértési lehetőségek palettája bővül.

A transzkulturalitás koncepciója a kultúrák egymás közötti kapcsolatáról egy másfajta képet vázol fel. Nem az izolációt és a konfliktust, hanem az összefonódást és a kölcsönös áthatást, nem a szeparálódást, hanem a megértést és az interakciót segíti elő. Nyilvánvaló, hogy ez a koncepció a megszerzett szokásokkal szemben kihívást jelent – viszont nem több kihívást, mint a valóság maga. És a többi koncepcióval szemben ez tűnik a leginkább járható útnak.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!