Marsovszky Magdolna
- Részletek
- 2011. február 14. hétfő, 04:38
- Marsovszky Magdolna
A magyar „becsület napja” – II.
A „megemlékezések” fő hangsúlya, mint az előző részben láttuk, a magyar-nemzeti-áldozati narratívára kerül. Ebből alakul ki a nemzeti áldozati mítosz, mely a magyarországi gondolkodást jelentősen befolyásolja. Az áldozati mítosz tulajdonképpen nem más, mint nemzeti szintű narcisztikus önsajnálat, és abban nyilvánul meg, hogy addig hárítjuk magunktól (vagyis a nemzettől) a reflexív emlékezetet, vagyis addig tagadjuk saját bárminemű bűnösségünket vagy elődeinkét, míg mi magunk maradunk az áldozatok szerepében. Az áldozati mítosz összefügg azzal a jelenséggel, amelyet a tudomány „kultúrpesszimizmus”-nak nevez, s amelyen hétköznapi értelemben világfájdalmat (Weltschmerz) is értenek. Mindkettő fontos alkotóelemét képezi a kirekesztést éltető struktúráknak, mert mindkettőben végső soron a magyar nemzettel való olyan azonosulással találkozunk, melynek az ellenségképgyártás adja a kohéziós erejét. A tettes-áldozati viszony megfordításában a tettesek azt vetik a „világ szemére”, hogy kollektív bűnösként akarja őket megbélyegezni, s a szembenézéstől való félelmük oly mértékig torzítja a realitásérzéküket, hogy az eredeti és a történelemtudomány által is bizonyított áldozatokból tetteseket kreálnak. A szembenézéstől való félelem oda vezet, hogy szorongásainkat kivetítjük „másra”, az „idegenekre”, illetve az ő helyettesükként magukra a „zsidókra”, illetve a „cigányokra”. Ezáltal magunk is tettesekké válunk. A kutatás ezért a tettes-áldozati viszony megfordítását a kirekesztések tipikus megjelenési formájának nevezi.
2011-es beszédében Nagy Gábor Tamás is megtalálja a kollektív bűnöst, amikor a következőket mondja: „Ideje végre levetkőzni a mögöttünk hagyott több mint fél évszázad hazug propagandáját, amely először megtiltotta azt is, hogy beszéljünk róla, majd pedig elfeledtette, a kollektív tudatalattiba süllyesztette, hogy nekünk is vannak, nekünk is voltak halottaink. Halottaink, akiket nem sirathattunk el, nem gyászolhattunk meg, akikért nem ejthettük könnyet. Mert a hősöknek kijáró tisztelet és az áldozatokat megillető kegyelet csak a felszabadító vörös hadsereg katonáinak és a szovjet népnek járt. A II. Ukrán Front csapatainak, akik aztán öröklakást kaptak Kecskeméten. Azoknak, akik zabrálásait, kegyetlenkedéseit, erőszakoskodásait a frontországnak, így a budaiaknak is el kellett viselniük: ’mert ez a háború velejárója’ – mondták. Itt az ideje, hogy a győztesek igazsága helyett megkeressük, kimondjuk és elfogadjuk a mi igazságunkat. A tisztelet, az emlékezés és a főhajtás joga bennünket is ugyanúgy megillet, mint minden más nemzetet.”
Még akkor is, ha a részletekben nyilván van igazsága, ezeket a második világháború összefüggéseiből kiragadni és vezető politikushoz méltatlan módon felelőtlenül összemosni a rákövetkező évtizedekkel, ez erőteljesen úgy hangzik, mintha „komcsizna”. Ez viszont nemzetközi viszonylatban is zsidózásnak számít, vagyis az antiszemitizmus jelenségei közé tartozik, mert feléleszti a „kommunista zsidó” sztereotípiáját. Ráadásul az adott kontextusban az a kitétel, hogy „az emlékezés, a főhajtás joga bennünket IS [kiemelés tőlem, M.M.] ugyanúgy megillet, mint más nemzetet” az antiszemitizmuskutatásban ismert antiszemita fordulat, és ha például Németországban hangozna el, a politikust másnap lemondatná a saját pártja.
Nagy Gábor Tamás az idei megemlékezésen (a Népszava fotója)
Ha aztán azt mondja, hogy „az előttünk járó nemzedékek története [...] egyben a mi történetünk is [...]. Ez a történelmi korszakokon átívelő sorsközösség-vállalás tesz minket közösséggé, ez a sorsközösség-tudat tesz bennünket, itt élőket budai polgárokká éppúgy, mint a magyarsághoz tartozók közösségét is nemzetté”, akkor világossá kellene válnia számára, hogy egy fasiszta, nemzeti szocialista közösséggel vállal történelmi sorsközösséget. Ez még akkor is így van, ha kiemeli, hogy a kitörésben résztvevők Hitler parancsát tagadták meg tettükkel. E gondolata mögött az a téves magyarországi felfogás húzódhat meg, hogy az antihitlerizmus vagy a németellenesség egyenlő az antifasizmussal.
Amit a politikus a német memoárirodalomról mond, amely a „második Sztálingrádként” emlegetett esemény résztvevőinek helytállását méltatná, az egyenesen nem igaz. Ellenkezőleg! A szakirodalom a „becsületnapi megemlékezéseket” a drezdai tüntetések után Európa második legnagyobb náci eseményeként tartja számon. A budavári megemlékezésekkel kapcsolatban az Altermedia honlapon német neonácik lelkendeznek, hogy mennyire megtisztelve érzik magukat, előrevetítik, hogy szeretnék bázisaikat Kelet-Európába helyezni, és a német antifasiszta indymedia egyenesen „náci gyűlésnek” nevezi a budavári ünnepséget.
A rendezvényen szintén felszólaló Lányi Zsolt, a Magyar Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának korábbi elnöke, a Magyar Királyi Első, Második Egyetemi Rohamzászlóalj Bajtársi Kör elnöke folytatta a polgármester gondolatait: „1945 decemberében, januárjában még reménykedtem, hogy a németek felszabadítják Budapestet. Sajnos ez nem történt meg [...] Mindenképpen büszke vagyok arra és ma is vallom, hogy ha még egyszer ugyanez fordulna elő, megint ezt kellene tennünk.”
A megtört öregember, Lányi hitét, meggyőződését nem lehet már megmásítani. De a mellette álló felelős politikusnak tudnia kellene, hogy egy ilyen beszéddel a következő generációk radikalizálódásához járul hozzá. Lányi azonban nyilvánvalóan jól jön a Fidesznek, hiszen a most a Fideszben dúló kutató-elit-ellenességet is szítja, amivel az antiszemitizmusra mint „kozmopolita, liberális értelmiségellenesség” sztereotípiájára játszik rá: „Utólag könnyű okosnak lenni”, mondja. „Utólag könnyű írni a történészeknek a kényelmes meleg kutatóintézetekben a mi történetünket. [...] Könnyű minket elítélni [...], ránk azt mondani, hogy kiszolgáltuk a fasiszta Németországot, a nácizmust. Nem igaz. Mi magyarok voltunk, magyar embereket védtünk.” Mondandója végén ő maga is elfelejti megemlíteni, hogy a holokausztban megölt és a Dunába lőtt emberek szintén magyarok voltak, amivel hallgatólagosan kirekeszti őket. Lányi annak a szorongó, hárító embernek a prototípusát testesíti meg, aki saját magát tényleges áldozatként élte/éli meg. Félelmei a saját szempontjából reális félelmek. Ténylegesen úgy érzi, hogy önvédelemre szorul(t), s ezért támad ma is. A jogosnak hitt önvédelem motiválja azt a hihetetlen erőt és önfeláldozási készséget, amely a vélt ellenséggel szembeni agresszióban csapódik le.
Nagy Gábor Tamás 2009-es beszéde végének nagy részével és általánosságban egyet lehetett érteni. „Miért fontos, hogy ma itt vagyunk?” – kérdezte akkor. „Azért, hogy átéljük a gyászt, a fájdalmat. Minél mélyebben éljük át az emlékezés katarzisát, annál felelősebben éljük meg jövőnket. [...] Az emlékezet és a tisztelet ereje tehát abroncsként fogja össze azt a szövetséget, amelyet nem csupán maguk az élők, hanem az élők, a már holtak és a még meg sem születettek viszonya alkot. E tisztelet nélkül nincs örökség. Örökség nélkül nincs nemzet.”
Az emlékezés és az emlékezet azonban csak akkor vezet jótékony katarzishoz, vagyis megbéküléshez, belső békéhez, ha az reflektív emlékezet. Ha nem reflektív, akkor újabb gyűlölet forrása marad. A történelmi örökség is csak akkor segíti elő a demokráciát, ha nem leíró, hanem reflektív, kritikus történelmi örökség.
Annak a jelenségnek, amit a sokak által irigyelt német „múltfeldolgozásnak” nevezünk, fontos elemét képezi a reflektív emlékezetpolitika, amelyhez elengedhetetlenül szükséges a politikai és kultúrpolitikai akarat. Németországban az ehhez vezető göröngyös és nehéz úton az első lépést a szociáldemokrata Willy Brandt kancellár tette meg, amikor 1970-ben letérdelt a varsói gettó lázadóinak emlékművénél. Tizenöt évvel később követte őt a kereszténydemokrata államelnök, Richard von Weizsäcker, aki kimondta a kulcsmondatot, hogy ugyanis a kapituláció felszabadulás volt. Az első államférfi, aki Magyarországon határozottan állást foglalt a kirekesztés ellen és nem hárított, Gyurcsány Ferenc volt, s az első, aki képletesen letérdelt, s a nemzet nevében megkövette az áldozatok hozzátartozóit a meggyilkolt roma apa és fia sírjánál, Iványi Gábor lelkész volt Tatárszentgyörgyön. Létezik tehát Magyarországon is politikai akarat a reflektív megemlékezésre, s erre építeni lehet.