rss      tw      fb
Keres

Erőszakolt ostobaság



Remekül szórakoztam Lévai kolléganő Csárdáskirálynő-cikkén. Már csak azért is mert a XXI. század névre hallgató sorozat készítőiről eddig is tudtam, hogy szorgalmas dilettánsok, akik Mórickaként forgolódnak a történelmünkben.

Puszta érdekességként - vö.mákony - jegyzem meg, hogy amint azt köztudott, Rákosiék "végezni" akartak az egész operett-műfajjal, amíg csak Révai halálra nem röhögte magát Latabár Kálmán produkcióján Offenbach Szép Helénájában. Vagy - másik változat - amíg az Operett pártkatonaként odaküldött kiváló igazgatónője, Gáspár Margit meg nem győzte a politikai vezetést az operett nélkülözhetetlenségéről.

De nem ez a poén. A poén az, hogy miközben idehaza üldözni kezdték a Csárdáskirálynőt, a mindenben példaképnek tekintett Szovjetunió valamennyi színházában - Moszkvától Vlagyivosztokig - "orrba-szájba" játszották az operettet, csak épp a honi elvtársak elfelejtettek fölfigyelni arra, hogy a "Szilvia" néven futó darab azonos a Csárdáskirálynővel. Idővel alighanem észrevették, s ilyenformán okafogyottá vált minden dacolás az operettel, mint úgynevezett dzsentri-műfajjal. A sztálini Szovjetunióban imádták a kosztümös giccset és a hepiendeket, amelyek a dolgozókat jobb hangulatra és jobb teljesítményekre sarkallták. A korabeli szovjet káder ízlésének pontosan megfelelt az operett, amelyből per definitionem hiányzott minden társadalomkritikai él.

Amikor aztán az Operettszínház legendás, szovjetunióbeli (hatalmasan jövedelmező és legalább akkora sikerű) turnéját 1954  karácsonya után lebonyolította, végképp nem volt miről beszélni. Legföljebb a művészeknek, akik akkori gázsijukból simán megvásárolhattak egy személygépkocsit. (Tanúm a turné akkori igazgatója.)

A Kádár-rezsimnek mindehhez semmi köze. Erőszakolt ostobaság.

(Aczél Endre)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!