Bolgár György interjúi a Galamusban - 2010. március 31.
- Részletek
- Bolgár György - Megbeszéljük
- 2010. április 01. csütörtök, 16:25
- Bolgár Gy. - Megbeszéljük
Bolgár György: - Most, hogy az ország a választási kampány lázában ég, talán feltűnő lesz, hogy egészen másról beszélünk. Van egy aprónak látszó, de egyre zajosabb ügy, A csend harangja elnevezésű szobor körül. Ahogy olvasom meg hallom, Ön az, aki ezt a szobrot vagy ezt a szobortervet már sok évvel ezelőtt kitalálta, és szeretné megvalósulva látni. Ezt azért sem értem, mert Ön nem szobrász. Ön rendez operát, rendez színdarabot, rendez filmet, játszik filmeken és színdarabokban. Mi köze Önnek egy üvegszoborhoz?
Lukáts Andor: - Az üvegszoborhoz valójában nincs sok közöm, de ahhoz, aminek a szimbóluma lett, nagyon sok közöm van. Tizenkilencedikén lesz húsz éve, hogy megszületett az első fiam. A születése után pár nappal az jutott eszembe, hogy valahogy jobbítani kéne a világot, amelybe született. Én gyerekkorom óta töröm a fejemet azon, hogyan lehetne jobb világban élni, és kötelességemnek érzem, hogy valamit tegyek, ha lehet. Kitaláltam, hogy kellene évente egy órát közösen hallgatni a világon mindenütt, ugyanabban az órában. Tíz évig hordtam magammal ezt a gondolatot. Amikor feljöttem Pestre a kaposvári színházból, akkor elkezdtem szervezni egy közös hallgatást a Vörösmarty térre, a könyvhét alkalmából. Megszületett az első félóra, amiből végül negyedóra lett, mert a térre befutottak a pincérek.
- Csodálkoztam is, hogy ennyire türelmesek lettek volna az emberek, hogy a Vörösmarty téren félórát hallgassanak, de a negyedóra is szép.
- Az a negyedóra gyönyörű volt. Falusi csend volt a Vörösmarty téren, több százan ott ültek és hallgattak. Például Gábor Miklós és Vass Éva is ott volt: két kis szétnyitható széket hoztak, ott ültek és hallgattak. Én akkor találkoztam először Gábor Miklóssal személyesen, odajött hozzám és megköszönte ezt a negyedóra hallgatást. Persze utópia, amit én kitaláltam, de szerettem volna megvalósítani. Azt gondoltam, hogy egyszer, néhány száz év múlva vagy több évtized után, megértik az emberek, hogy egy kicsit csöndben kellene lenni, figyelni önmagukra, a másik emberre, és ha ezt nagyon sokan teszik a világon egyszerre, akkor ennek nagyon erős hatása lehet.
- Most nem filozofálni fogunk, de azért meg kell kérdeznem, hogy miért több a közös együttes hallgatás, mint az egyéni, magányos hallgatás? Hiszen mindenki sokszor hallgat magában. Lehet, hogy úgyis érzi, most erre a csendre van szüksége. Semmit nem akar bekapcsolni, semmit nem akar hallani, visszahúzódik. Van ilyen. Nem olyan kivételes dolog ez. Együtt többet jelent hallgatni, mint egyedül?
- Együtt lényegesen többet jelent, ugyanis itt az a lényeg, hogy ha valami volt már a világon, ami egyszerre történt mindenhol, akkor az egy nagyon fontos pillanat volt. Itt egy nagyon fontos félóráról vagy óráról lett volna szó, amikor együtt hallgat mindenki. Ebben az egy órában átgondolja, hogy mit keres az életben, mi a dolga a világban, és tudomásul veszi, hogy rajta kívül még hétmilliárd ember van a Földön. Ez az alapgondolat, és ettől kezdve persze hogy fontos és erős dolog lehetne. Nagyon erős telepatikus ereje is lenne ennek a dolognak.
- Hogyan lett a tervezett egyórás közös csendből egy szobor?
- Úgy lett belőle egy szobor, hogy eltelt tíz év, és Khell Csörsz díszlettervező barátommal, arról beszéltünk, hogy kellene egy szobor. Egy szimbólum, ami a központja lenne ennek a közös hallgatásnak, ahol lehetne találkozni, és ott lenne a magja a hallgatásnak Budapesten. Így született meg ez a szimbólum, ez az üvegharang, amely egy négy és fél méter magas, húsz centi vastag üvegtábla, amiben felül ki van vágva egy ablak, és abban van egy harang, egy madártollal a belsejében, és napi félórát kongat némán.
- Az ötlet jó. Azt nem tudom, hogy milyen a szobor vagy milyen lesz. Kész van egyáltalán?
- Egy makett van kész. Mivel egy fillért sem kaptam, nem tudtam elkezdeni gyártani. Két és fél éve félre volt rá téve negyvenmillió forint. Kafkai módon körülbelül másfél-két év alatt jutott át abba a hivatalba, ahol a dolgot el kellett volna indítani. Ez a Budapest Galéria.
- Azt olvastam, hogy Tarlós István, a Fidesz fővárosi frakcióvezetője felháborodva kérdezte, hogy miért kell negyvenmillió forintot adni egy ilyen dologra.
- Igen, én is olvastam. Én tegnapelőtt nyitottam ki életemben először az Indexet az interneten, és ömlött rám ez a dolog. Rengeteg hozzászóló, trágárnál trágárabb hozzászólások, anélkül, hogy bármit tudnának a dologról. Március 18-án döntött úgy a Fővárosi Önkormányzat, hogy nem kell ez a szobor, és március 18-án jelent meg a Magyar Nemzetben egy cikk, ami ócsárolta ezt a dolgot. Énrám tegnap reggel dőlt ez az egész, és most egy kicsit nehezen kapok levegőt, mert nehéz gyorsan elmondani, hogy mi itt a lényeg.
- Tehát van negyvenmillió forint arra, hogy ezt az üvegszobrot megcsinálják és felállítsák valahol, de a Fővárosi Önkormányzat, amely egyelőre nem adott hozzá egy fillért sem, vagyis ez a negyvenmillió nem tőle származik, most azt mondja, hogy köszönjük, mégsem kérjük.
- Igen. Én tegnap a híradóban láttam a kulturális bizottság vezetőjét, aki arcátlanul azt állította, hogy ők erről nem tudtak és nem voltak megkérdezve. Körülbelül két és fél éve folyamatosan meg vannak kérdezve. Ők maguk jelölték ki a Fővárosi Önkormányzat udvarát arra, hogy ott áll majd a szobor két évig ideiglenesen és aztán a Madách téren elkészülő üvegpalotába lesz elhelyezve.
- Vagyis a Városháza udvarában állítanák fel, és ha megépül az a szép modern kiegészítése vagy kibővítése a Városházának, akkor oda lehetne rakni.
- Akkor oda lehetne rakni. Annál is inkább, mert aki tervezte, egy holland építész, ő látta a makettet, beleszeretett és azt mondta, hogy ott fog állni egy harminc méter magas üvegcsarnokban ez a szobor. Megvédve, hozzáférhetően, láthatóan ott lett volna ez a szobor. Igen ám, de március 30-án lejárt a dolog, és vissza kell utalni a pénzt.
- Mi járt le? Ezt a pénzt úgy adták, hogy vagy felhasználják ennek a negyedévnek a végéig, vagy nincsen?
- Azt nem tudom pontosan, azt hiszem, egy évet adtak rá vagy másfelet, és ezalatt nem sikerült elintézni a papírokat. Azért mondom, hogy kafkai az ügy. Én másfél évig szaladgáltam a Budapest Galéria, a minisztérium és a Fővárosi Önkormányzat között. A Fővárosi Önkormányzat embereivel, a kulturális bizottságból is volt ott valaki, végigjártunk helyszíneket a vártól kezdve a Gödörig, és ők ajánlották az udvart. A Budapest Galéria vezetője azt mondta tegnap a tévéhíradóban, hogy a Fővárosi Önkormányzat nem akart helyet adni ennek a szobornak. És azt is állította, hogy én nem akartam, hogy ott álljon az udvarban. Ez nem így van. Én is azt mondtam, hogy ideiglenesen természetesen álljon ott, csak legyen ott is hozzáférhető. A főváros ajánlotta azt a helyet, tehát olyan állításokat hallok, amik egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak, érzésem szerint.
- Úgy érzem, hogy tényleg nemcsak megrázza ez az ügy, de meg is lepi az, ami történik. Nem gondolta volna, hogy ennyi érdek, ennyi szervezet, ennyi különböző politikai erő, ennyi különböző bürokrata ilyen egységesen tud fellépni.
- Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem értették, miről van szó. Máig nem értik. Nyilván mindenféle zavaros politikai ügy is közrejátszik ebben, amit én nem óhajtok tudni és megfejteni, hiszen nagyjából minden így történik ma Magyarországon. De pontosan tudom és követtem, hogy miről szól a dolog. Körülbelül ezelőtt egy évvel, a Budapest Galéria kérésére meg kellett szereznem valamilyen papírt, amiről azt mondták, hogy már csak az hiányzik. Mondjuk két hónap múlva a kezemben volt, elvittem, és akkor jött a következő rendelés, hogy most viszont egy ilyen és ilyen papírt szerezzek meg. És ez így ment hosszú hónapokon keresztül. Megszereztem a végső papírt, és akkor azt mondta a galéria vezetője, hogy van még egy végsőbb, azt is szerezzem meg. És ez az utolsó volt a kulturális bizottság döntése.
- És a kulturális bizottság a végén elutasította.
- Nemet mondott. Két nappal azelőtt, hogy összeültek volna, felhívtam a kulturális bizottság elnökét, de csak a titkárnővel tudtam beszélni. Kértem, hogy hívjanak vissza és mondják meg, hogy mikor van a bizottsági ülés, hogy elmenjek, és elmondjam, miről van szó. Nem hívtak vissza. Megígérték, de nem hívtak vissza. Tehát nem voltam ott. Aki ott volt, az a Budapest Galéria vezetője, és olyanokat mondott a szoborról, ezt tegnap hallottam a híradóban, amik egyáltalán nem fedik a valóságot.
- Magyarán szerette volna, hogy mindannyian szálljunk magunkba egy olyan szobor, műtárgy mellett, amely erre talán alkalmat ad, és eközben egyre nagyobb hangzavarba, politikai zajba keveredett, és fogalma sincs, hogy ki miért utálja. Ha a kormány odaadja a negyvenmilliót, az nyilván nem tetszik az ellenzéknek. Rögtön lehet mondani, hogy nahát, ez negyvenmillió, nahát, micsoda szobor ez, amelyiket össze lehet törni, hiszen üvegből van, nahát, mi nem is tudtunk róla, ez nem a mi ötletünk. Így aztán általában nem lesz semmiből semmi.
- Igen, mindenre tudtam választ adni. Amikor felmerült, hogy összetörhető, akkor kimentem az üveggyárba a tervezővel együtt. Kiderült, hogy húsz centi vastag az üveg, edzett üveg és összetörhetetlen. Kalapáccsal is rá lehet ütni, semmi baja nem lesz. Ezt az üveggyár állítja, az üveggyár mérnökei. Szó nincs róla, hogy összetörhető. Egy nagyon fontos dolog tartozik még a szoborhoz. Elkezdtek dolgozni weblapkészítő emberek, akiket ki is kéne fizetnem abból a negyvenmillióból, ami nincs. Csak adósságom maradt a dologból. Ők készítettek egy olyan weblapot, amivel a világ összes országából egy kilencvenben született gyerek hangján begyűjtik a csend szót a saját nyelvükön. És ez a szobor lejátszotta volna minden nap a csend szót kétszázvalahány gyerek hangján, akik most már természetesen nem gyerekek. Ez az egyik kísérő jelensége a szobornak. A másik pedig az, hogy minden nap készített volna egy felvételt ez a szobor, és a felvétel lehívható lett volna interneten bárhol a világon. A szobor előtt lett volna kirakva egy kör kőből, amibe ha beáll valaki, akkor rajta van ezen a képen. Én azt gondolom, hogy egy ilyen dolog érdekes lett volna Budapestnek, Magyarországnak, esetleg Európának vagy a világnak.
