Mihályi Péter
- Részletek
- G-7
- 2011. február 07. hétfő, 05:34
Miért nem megy? (Ez az egész…)
Talán egy dolog van, amiben az utca embere, Bokros Lajos, Matolcsy György és egy olyan független szakember, mint Csaba László is már régóta egyetért. Az, hogy a felzárkózás szempontjából az elmúlt évtized eredménytelen volt. Magyarország az 1990-es években még élen járt a reformok terén. Ez megváltozott 2000-2001-ben. Azóta valahogy semmi sincs rendben. Tovább nőtt a csehek előnye, 2006-ban megelőztek minket az észtek, 2007-ben a szlovákok, 2009-ben utolértek minket a horvátok is. Ausztriától pedig ugyanolyan távol vagyunk, mint húsz évvel ezelőtt. Márpedig, amíg az 1 főre jutó osztrák GDP 2,5-szer magasabb, mint nálunk, addig a magyar tanárok, orvosok, rendőrök vagy a fizikai dolgozók keresete is kb. ilyen arányban fog elmaradni az osztrák bérszintektől. Ehhez jön még a nyomasztó államadósság, a magas infláció, nagy bajban vannak a háztartások, és akkor még nem is beszéltünk a kátyús utakról, a rosszul fizetett tanárokról, orvosokról stb.
A szakmai körökben és ennek nyomán a közügyek iránt komolyan érdeklődő laikusok fejében is uralkodó meggyőződés szerint alapjában véve két – egymással is szorosan összefüggő – oka van a lemaradásunknak. (Mint komolytalant, most tegyük félre az összeesküvés-elméleteket, meg azt a véleményt, hogy minden baj forrása az, hogy a komcsik az elmúlt nyolc évben talicskán lopták ki a pénzt az országból.)
Az egyik magyarázat az alacsony foglalkoztatási ráta, a másik meg az, hogy súlyos hiányosságai vannak oktatási rendszerünknek. Mint azt másutt módomban volt táblázatok és grafikonon tucatjaival illusztrálni és nagy terjedelemben kifejteni, szerintem nem itt kell keresni kudarcaink okát. Bár kétségtelen, hogy nálunk nagyon kedvezőtlen a dolgozók és nem dolgozók aránya, akik mégis dolgoznak, azok – versenytársainkhoz képest – nagyon sokat, napi 12-16 órát is dolgoznak. (Ez azért van így, mert nálunk a részmunkaidős foglalkoztatás nem terjedt el.) Így végeredményben a ledolgozott órák száma tekintetében megelőzünk egy sor olyan országot – például Franciaországot, Belgiumot vagy Olaszországot –, amelyek az 1 főre jutó GDP tekintetében jóval előttünk járnak. Igaz, Ausztriához képest van egy 10 százalékos lemaradásunk, csakhogy az osztrák gazdaság fejlettségi szint dolgában nem 10 százalékkal jár előttünk, hanem sokkal többel.
Az sem igaz, hogy a már dolgozó vagy állást kereső magyar munkaerő, vagy éppen az iskolapadból kikerülő diákjaink átlagos tudásszintje kirívóan alacsony lenne, és ezért nem találnak sokan munkát, vagy emiatt alacsony a magyar dolgozók termelékenysége. Azoknak, akik most éppen a magyar felsőoktatást akarják átszervezni, el kellene gondolkozniuk azon, hogy Ausztriával összehasonlítva egyáltalán nincs lemaradásunk a diplomások arányát tekintve – 18 százalék mindkét országban –, miközben a két ország teljesítménye között 2,5-szeres a különbség. Az sem áll, hogy az érettségi hiánya lenne a foglalkoztatási gondok oka. Nálunk az érettségivel nem rendelkező potenciális munkavállalói csoportnak csak egyharmada foglalkoztatott, miközben Portugáliában vagy Dániában az arány éppen fordított. Ott az ilyen emberek kétharmada el tud helyezkedni a munkaerőpiacon. Még Görögországban is sokkal jobb a helyzet. Ha visszamegyünk az általános iskola szintjére, ott sincs különösebben nagy baj! A 2009. évi ún. PISA felmérés (Programme for International Student Assessment) eredményei azt mutatják, hogy a 15 éves magyar diákok teljesítménye szövegértésben, matematikában és természettudományban egyaránt az OECD országok átlagának megfelelő. Nagyjából ugyanez a helyzet, ha a diákok alsó vagy felső szegmenseit nézzük. A 2006-os PISA felmérésben a finn diákok 95,8 százaléka, a magyar diákok 94,1 százaléka, az amerikaiak 91,8 százaléka teljesítette a minimum-szintet. A legjobbak aránya a finneknél 12,4 százalék, nálunk 10,3 százalék, a belgáknál 9,4 százalék, a hollandoknál 9,2 százalék, az amerikainál 7,3 százalék. Ezek is elhanyagolható különbségek ahhoz a lemaradáshoz képest, ami minket elválaszt Finnországtól, Belgiumtól stb.
Véleményem szerint gondjaink igazi oka az, hogy – egy-egy rövidebb megszakítástól eltekintve ld. Bokros-csomag, Bajnai Gordon egyéves működése – az egymást követő magyar kormányok nem igazán értik a kapitalista gazdaság játékszabályait, időnként pedig megpróbálnak direkt szembe menni a globalizált világgazdaság fő tendenciáival. Ettől működik rosszul az ország. Antal Lászlóval és Csillag Istvánnal közösen írt tanulmányunkban 2000-ben még meggyőződéssel állítottuk – Arany János szép sorait kölcsönvéve –, hogy „benn vagyunk a fősodorban” (Népszabadság, október 5.). Akkor ugyanis még tartott a rendszerváltás egyszeri, spontán lendülete. Most már régóta nem ez a helyzet, sőt a második Orbán-kormány minden eddig tett lépése és állásfoglalása azt mutatja, hogy Kompország főkormányosa még a korábbinál is határozottabb módon a főiránnyal szemben, Nyugatról Kelet felé akarja úszatni az ország hajóját.
Nagyon egyszerű lenne a helyzet, ha csak a kormánytól kellene megszabadulni. Mint azt számos alapos felmérés is bizonyította, a kormány és a közvélemény általános vélekedése – hogy ne mondjam: világnézete – sokban hasonlít egymásra. Ezért is nyert kétharmaddal a Fidesz. A magyar ember szereti a lángost, de – mint Hofi Gézától tudjuk – utálja a lángossütőt. Így gondolja ezt Orbán Viktor is. 2009 nyarán a Fidesz elnöke egy hosszabb, elméleti igényű tanulmányban egészen odáig ment el, hogy a kapitalizmust elvi síkon is szembe állította a többség, „az emberek” érdekeivel: „a piac csak a tőkével rendelkezők érdekeit védi, mert a piac meghatározó szereplőinek nem érdeke a tőkével nem rendelkezők védelme, sőt gyakorta ezzel ellentétes érdekeik vannak”.
Konrád György 1990-ből származó bon mot-ja szerint a demokráciának a kapitalizmus az ára. A szabadság mindenkié, a vagyon keveseké. A kapitalizmus – szemben az évtizedeken át sulykolt marxi tételekkel – végső soron a fogyasztók társadalma. A kapitalisták akkor jutnak profithoz, ha van valaki, aki megveszi a portékát. Önmagában a termelés ténye, a jó szándék, a szorgalom nem képvisel értéket. Ha valamire a fogyasztók nem tartanak igényt – legyen az drágán előállított magyar tej, a mellékvonalakon üresen közlekedő vonat vagy hallgató nélkül maradt vidéki főiskola –, akkor azt tovább termelni vagy működtetni súlyos pazarlás, amiért az árat végső fokon azzal fizetjük meg, hogy nem tudunk felzárkózni az előttünk járókhoz.
A globalizált kapitalista gazdaság játékszabályai – hasonlóképpen a futballhoz – viszonylag lazák. Nincs kényszer arra, hogy az NB I. szintjén játsszon minden csapat, lehet NB II-es és NB III-as szinten is focizni. Föl volt ajánlva Magyarországnak is a lehetőség, hogy lépjünk be az euróövezetbe. Volt olyan kormány, amely félszívvel akarta, a mostani még csak akarni sem akarja. Ezt is lehet, ettől még nem fognak kizárni minket az Európai Unióból, és pláne nem a világpiacról. Ha egy ország kormánya és a családok jó része is folyton úgy gondolja, hogy „ej, ráérünk arra még”, és nyakló nélkül vesznek fel kölcsönt – ezt is lehet. Mint azt az elmúlt évtizedben a kormány is meg a háztartások is tapasztalhatták, a piacon normális körülmények között mindig vannak olyan megtakarítók, akik magas kamat fejében szinte a végtelenségig hajlandók kölcsönt nyújtani. Ha egy ország kormányainak és közvéleményének fejében az alacsony infláció kultúrája nem tud meghonosodni, akkor a külvilág belenyugszik abba is, hogy nálunk magas az infláció. Ha egy kormány rövidlátó módon, meg pusztán dacból is államosítja 3 millió polgárának magánnyugdíj-vagyonát – a világ azt is tudomásul veszi. Sem a kapitalizmus, sem a globalizáció nem jelenti a nemzeti szuverenitás feladását. A nemzeti kormányok mozgástere továbbra is óriási.
Orbán Viktor szemlátomást meg van győződve a saját igazáról. Ady gyönyörű soraival szólva:
Ilyen vagyok, így van jól.
Ez a szemem, így látok,
Ez a sorsom, tehát szent,
Magyar dölyffel fölrugom,
Hogyha bánt és nem ért meg,
A világot.
A rendszerváltás idején a Fidesz még a modernizáció és a piacgazdaság pártján állt. A III. Magyar Köztársaság tragédiája, hogy a felcsúti gyermekévek során megsérült személyiségű Orbán Viktor miniszterelnökként maga alá tudta gyűrni saját pártját, hogy felnőttként Felcsútnak bizonyít, vagyis a felcsúti közönség ízlése és elvárásai szerint viszi az ország ügyeit – akár a világ ellenében is.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő
