Észak-Afrika forrong – elemzés, riport, felmérés



Handelsblatt: Szabad választások esetén a Muzulmán testvériség győzne – Libération: Az arab forradalmak érvénytelenítették a civilizációk összecsapásáról szóló elméletet – MTI: Dühöngő és kétségbeesett közel-keleti ifjúság: a 300 ezer munkahely ígérete már nem elég – MTI: Tunéziai típusú forradalmak után török típusú átrendeződés? – AFP-riport: Csata a kairói Tahrír téren – Közvélemény-kutatás: az egyiptomiak erősebb vallásosságot, de demokráciát is akartak egy tavalyi felmérés szerint

Handelsblatt: Szabad választások esetén a Muzulmán testvériség győzne

Az egyiptomi nép szavazott. Fiatalok és öregek, fátylas és fátyol nélküli nők, urak elegáns öltönyökben és kék köpenyesek százezrével öntötték el a kairói Tahrir-teret, hogy békésen tüntessenek Hoszni Mubarak elnök 29 éve fennálló rezsimje ellen – írta elemzésében a német üzleti napilap portálján a négy szerző, Martin Gehlen, Mathias Brüggmann, Markus Ziener, Matthias Eberle.

Miután a tüntetések az utóbbi napokban kiéleződtek, a hadsereg, a diktátor központi hatalmi eszköze kedden megadta a jelet a fordulathoz: a nagy egyiptomi nép céljai legitimek, és a hadsereg nem fog az emberekre lőni – mondta az állami televízióban Iszmail Eszman, a hadsereg szóvivője.

Délután a katonák még azt is megengedték, hogy a Tahrir-téren egy nagy kivetítőn menjen a Mubarak által néhány napja még betiltott arab Al-Dzsazira tévéadó műsora. Mubarak megértette az üzenetet: a Frank Wisner volt kairói amerikai nagykövettel, Barack Obama elnök különmegbízottjával tartott konzultáció után este a tévében bejelentette, hogy szeptemberben visszavonul az állam vezetéséből, és addig „az új vezetéshez való sima átmenetet” akarja elősegíteni.

A tiltakozó lakosság nem hagyta magát ilyen bejelentésekkel megnyugtatni, és péntekre kilátásba helyezte, hogy az elnöki palotához vonul.

A Nílus menti hatalomért folytatott versenyfutást Mubarak az elmúlt 24 órában elvesztette. Még az amerikai külpolitika nagyhatalmú vezérszónokai is elhúzódtak tőle. „Az egyiptomiak már maguk mögött hagyták a jelenlegi rezsimet” – írta a demokrata John Kerry, Hillary Cliton külügyminiszter bizalmasa kedden a The New York Times című lapban.

A szabályokat enélkül is már régen mások szabják Egyiptomban. Az utóbbi napokban a katonaság volt a helyzet ura. Szakértők szerint az amerikai nyomásnak nem kis része volt abban, hogy a katonák az egyiptomi történelem e döntő szakaszában ilyen népbarátnak és békésnek mutatkoztak. A korszerű F-16-os vadászgépektől és az M1-Abrams harckocsiktól ugyanis örökre búcsút vehettek volna, ha ágyúikkal a saját népük ellen fordulnak. Washington évi kétmilliárd dollárt szivattyúz Egyiptom államkasszájába, és ennek oroszlánrésze a hadsereghez kerül fegyverekre és felszerelésekre. Izrael után Egyiptom kapja a legnagyobb rendszeres támogatást Washingtontól.

Most az ország a következő napokban éppen az előtt a választás előtt áll, amelyről Mubarak szólt beszédében: a káosz és a stabilitás között kell dönteni. A legújabb kori történelem legnagyobb tömeges tiltakozásai egy hete tartanak: egy 82 milliós nép kelt fel a szegénység, a rossz gazdálkodás és a korrupció ellen.

Kairóban leállt a gazdasági élet. Majd minden bolt zárva tart, a legtöbbet acélrácsok, rolók védik. Csak néhány kioszkban árultak még vizet, üdítőket és kenyeret. Miközben a Tahrir-téren százezrek tüntettek, az elnöki palotát nagy létszámban kirendelt katonák biztosították, a palotát, a közeli katonai akadémiát és a légierő parancsnokságát páncélosok vették körül, az oda vezető utakat is páncélosok zárták le, katonák járőröztek.

Ezek voltak a 29 év után tarthatatlanná vált politikai vezetés utolsó életjelei, utolsó hárítási kísérletei.

A Fehér Ház hivatalosan még ekkor sem akarta elejteni sokéves szövetségesét, de a kulisszák mögött már szaporodtak a jelek, hogy Frank Wisner különmegbízottat világos üzenettel küldték Kairóba: Mubarak mondjon le, ameddig még egyáltalán lehetséges, hogy méltósággal búcsúzzon. Több mint kétséges, és nem csak a kairói megmozdulások fényében, hogy az elnök kedd esti bejelentésének megfelelően szeptemberig, mandátuma leteltéig hivatalban maradhat-e.

A Fehér Házban külügyi és biztonsági szakértők részvételével tartott tanácskozáson, ahol végigmentek a lehetséges forgatókönyveken, egyikben sem szerepelt az a lehetőség, hogy Mubarak még hosszabb ideig elnök maradhatna. Az amerikai politikusok aggódnak, hogy a válság elhúzódásával erőszakos eszkaláció fenyeget. És akkor már nem lenne lehetséges „a rendezett átmenet”, amelyről Hillary Clinton külügyminiszter beszélt. A tüntetők már most sem csak Mubarak távozását, hanem bíróság elé állítását követelik.

Egyiptom-szakértők szerint ha a biztonsági erők erőszakhoz nyúlnának, ez oda vezethetne, hogy az összetűzésekből a tiltakozásokban eddig nem kulcsszerepet betöltő, jól szervezett Muzulmán Testvériség kerül ki központi ellenzéki erőként. Fareed Zakaria Közel-Kelet-szakértő attól óv, hogy ebben az esetben az iszlám csoportosulás olyan politikai jelentőségre tehetne szert, amely messze túlmegy tényleges relevanciáján. Mubarak mielőbbi távozása egy ilyen forgatókönyv megelőzése céljából is kívánatos lenne. „Mubarak jól tenné, ha most eltűnne, ha még menteni akarja a bőrét” – üzente egy lapinterjúban ellenfele, Mohamed el-Baradei kedden. Az azonban még egyáltalán nem biztos, hogy az ellenzék többsége el-Baradei mögött sorakozik majd fel.

Az amerikaiakat, európaiakat és elsősorban az izraelieket kirázza a hideg a gondolattól, hogy a Muzulmán Testvériség juthat hatalomra Kairóban. Mubarak évtizedeken át sikeresen adta el magát a Nyugatnak az iszlamizmus elleni bástyaként, de a Muzulmán Testvériségnek, betiltása ellenére, hagyott némi mozgásteret. Bizonyosnak tartják, hogy szabad választások esetén a legerősebb erőként ők kerülnének ki: szakértők feltételezései szerint a szavazatok 30-35 százalékát kapnák meg.

Elsősorban Amerikának kell most nyíltan állást foglalni. Minél tovább manőverez ugyanis a jelenlegi helyzetben, annál inkább fokozódik az Amerika-ellenes hangulat. Pedig Egyiptom eddig messzemenően Amerika-barát volt.

A fejleményeknek az a dimenziója, hogy dominóhatást válthatnak ki az egész arab térségben, kedden a jordániai kormány váratlan leváltásában mutatkozott meg. II. Abdullah király ezt a lépést tette, nehogy őt is legázolja a népe elégedetlensége. A leendő új miniszterelnök egyértelmű feladatává tették a „valóságos politikai reformok bevezetését”. Jordánia Egyiptomon kívül az egyetlen ország a térségben, amely békeszerződést kötött Izraellel.

Az izraeli biztonsági érdekek szempontjából központi kérdés, hogy a déli és keleti határokat stabil egyiptomi és jordániai rendszerek védjék. Az utóbbi napokban ezrek tüntettek Ammanban, Jordánia fővárosában, kedden a algériai szakszervezetek hirdettek meg nagy sztrájkot.

A stabilitás miatt aggódik még a szíriai politikai vezetés is, noha Szíria a Közel-Keleten a Nyugattal szemben leginkább ellenséges ország. A CNN hírtévé értesülései szerint az ellenzéki erők szombatra tiltakozó megmozdulásokat szerveznek Damaszkuszban, Aleppóban és más szíriai városokban. Basar el-Asszad szíriai elnök a The Wall Street Journalnak adott interjúban elismerte, hogy a tunéziai és egyiptomi felkelések „új érát” nyitottak az arab térségben, és azt mondta, országában ő is reformokat fog sürgetni. Ennyire nyíltan még egyetlen arab uralkodó sem ismerte be a gyengeségét. A Közel-Kelet a diktátorok számára kevéssé kellemes hellyé vált.

***

Libération: Az arab forradalmak érvénytelenítették a civilizációk összecsapásáról szóló elméletet

Ahogy 1956-tól kezdve a keleti-európai országok felkelései rávilágítottak arra, hogy a Szovjetunió nem legyőzhetetlen, a tunéziai és az egyiptomi tüntetéseken megnyilvánuló szabadságvágy is érvénytelenítette a civilizációk összecsapásáról szóló elméletet, miszerint az iszlám és a demokrácia nem összeegyeztethető – hangsúlyozta Bernard Guetta külpolitikai elemző a Libération című lapban szerdán közzétett írásában.

A francia baloldali újság munkatársa szerint az „iszlám ébredése” az észak-afrikai országokban arra emlékeztet, hogy a demokrácia értékei egyetemesek: „semmi sem inkább velünk született mély és természetes, mint a szabadságvágy, amely egyáltalán nem a nyugati világ kiváltsága, csak ott előbb győzedelmeskedett, mint máshol”.

Guetta a jelenleg az arab világot megrázó eseményekben ugyanazt az elszántságot és végtelen reményt látja, amit az 1848-as európai forradalmak, az 1968-as nemzetközi mozgalom és a berlini falat ledöntő 1989-es kelet-európai hullám jelentett a nyugati világ számára.

Az ottomán, majd az európai gyarmatosítás hanyatló századai, azt követően pedig a hidegháború logikája miatt az arab világban kialakult demokráciák felszámolása után az arab népek két rossz közül választhattak: a fennálló vagy az iszlamista diktatúra között.

Az elemző szerint téves elképzelés, hogy ezt a választást a nyugati nagyhatalmak kényszerítették az arab országokra. A középosztály, a nagy vagyonosok, valamint az európai és amerikai cégeknek dolgozó helyi alkalmazottak és munkások is így gondolkodtak, s az arab diktatúrák sokáig az iszlamistáktól való félelemre alapozták társadalmi bázisukat. Időközben azonban az internetnek köszönhetően az észak-afrikai országokban – ahol az iszlamizmus legalább annyira kifulladt, mint az autokráciák – fellépett egy harmadik erő, a tüntetéseket elindító demokrata fiatalság.

Az iráni forradalom óta egyedül a politikai iszlám volt „gyógyszerként elfogadható a muzulmán világ két rákos betegségére, az Egyesült Államok által támogatott diktatúrákra és a szovjet mintára működő egypártrendszert hirdetőkkel szemben”. A 2001. szeptember 11-i amerikai merényleteket követően egy évtizedig tartott az az illúzió, hogy a hittel majd az iszlám kimozdítható történelmi lemaradásából. Időközben azonban nemcsak az al-Kaida nemzetközi terrorszervezet ijesztett rá erőszakosságával az iszlámhívőkre, hanem az iráni forradalmat övező korrupció és a Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök újraválasztását követő represszió is megtépázta a dzsihádisták mítoszát az arab világban.

Miközben az iszlamista szervezetek egyre inkább Törökországra figyeltek, ahol a gazdasági fejlődéssel demokrácia alakult ki és az ország saját iszlám radikálisait „muzulmán demokratákká” formálta át, az arab fiatalság körében a szabadság gondolata nyert egyre inkább teret. A törökországi példa – ahol az iszlám már a modernitás korába lépett – a magyarázat arra, hogy az egyiptomi és a tunéziai iszlamisták hogyan egyezhettek ki a szabadságjogokat zászlajukra tűző világias ellenzékiekkel. Ez a magyarázat arra is, hogy miközben az iszlamisták jelentik a legerősebb ellenzéki erőt Egyiptomban, a Nobel-békedíjas Mohamed el-Baradeit kérték fel arra, hogy álljon a nemzeti felkelés élére - írta a francia elemző.

***

MTI: Dühöngő és kétségbeesett közel-keleti ifjúság – a 300 ezer munkahely ígérete már nem elég

Néhány nappal menekülése előtt a már vesztésre álló Zin el-Abidin ben Ali tunéziai elnök azt ígérte, hogy két éven belül 300 ezer új munkahelyet teremt. Hasonlóan reagált a Kairóban és más városokban zajló tüntetésekre az elmúlt szombaton Hoszni Mubarak egyiptomi elnök is: több munkahelyet ígért népének, amelynek fele napi kevesebb mint két dollárból tengődik.

Ezekben az „ostromállapot” idején tett fogadalmakban még van valami közös: annak a beismerése, hogy az arab világ városainak utcáit elárasztó harag már hosszú ideje fortyogott, és abból az évtizedek óta tartó gazdasági méltánytalanságból táplálkozott, amely a politikai elitet a felhők fölé emelte, másokat pedig a mélybe taszított.

Riasztó gyorsasággal vált világossá – alig két hónap telt el az első tunéziai tüntetések óta –, hogy milyen ingatag lábakon álltak egyes arab rezsimek a 80-as évek óta, sőt még hosszabb ideje. A társadalom hirtelen fellázadt a nepotizmus és a kemény kéz politikájának elegyéből álló régi rendszer ellen, amely a szigorú fellépést az iszlamisták és az izraeli ügynökök elleni harccal indokolta.

A körülbelül 18 milliós Kairó lakosságának több mint fele 30 év alatti, és nem hajlandó megelégedni egy szerény állással a közszolgálati szférában. Egy fiatal kairói tüntető a könnygázfelhőben diplomájának kézírásos másolatát lengetve azt a szót ismételgette, amely a legtalálóbban foglalja össze az egymást dominószerűen követő zavargások összetett problematikáját: „Jobs” (Munkát).

„Össztűz zúdul a rezsimekre és vezetőikre, de valójában a jövő miatti kétségbeesésről van szó” – mondja Szami Alfaradzs, a kuvaiti Stratégiai Tanulmányok Intézetének igazgatója. „Ez ugyanúgy vonatkozik arra a diplomás fiatalemberre, aki nem talál munkát és arra az anyára, aki nem tud enni adni a családjának.”

A tüntetések kezdettől fogva a gazdasági egyenlőtlenségről szóltak. A tunéziai felkelést – amely az elnök hivatalába került – egy 26 éves végzős egyetemista robbantotta ki, aki felgyújtotta magát, amikor a rendőrök elkobozták kordéját, amelyről zöldséget, gyümölcsöt árult. Példája hamarosan követőkre talált Egyiptomban, Jemenben és egyebütt. Az Arab-félsziget legszegényebb országának számító Jemenben az elszigetelt zavargások gyors gazdasági engedményekre késztették Ali Abdullah Szaleh elnököt, aki elrendelte a jövedelemadó megfelezését és az élelmiszerárak ellenőrzés alá vonását.

Jordániában múlt pénteken tüntetők ezrei vonultak utcákra azzal a céllal, hogy megbuktassák Szamír ar-Rifai miniszterelnököt, és intézkedéseket követeljenek a vágtató élelmiszerárak és a munkanélküliség megfékezésére. Sokan azt skandálták: „Rifai, tűnj el, az árak robbannak, és velük Jordánia is.” II. Abdalláh király reformok ígéretével próbálta csillapítani a népharagot, a miniszterelnök pedig 550 millió dolláros ártámogató programot jelentett be az üzemanyagokra és az olyan alapvető élelmiszerekre, mint a rizs, a cukor és a hús.

A haragot tápláló tényezők mindenütt ugyanazok: a fiatal népesség, a jobb életre vágyó, szélesedő középosztály, amely hozzáférést akar az internethez, illetve az al-Dzsazírához hasonló, a média feletti állami ellenőrzést erodáló nemzetközi televíziós csatornákhoz.

Egyelőre nincs jele annak, hogy a tiltakozás további országokra is átterjedne. Az autoriter szíriai rezsim hajthatatlan maradt, bár néhány kisebb lépést tett a gazdasági nyitás irányában. A gazdag Öböl menti államok urainak „luxusa” az, hogy viszonylag csekély létszámú népesség felett uralkodnak, és alattvalóik gyakran nagyvonalú állami szolgáltatásokban részesülnek. A kuvaiti emír januárban például 1000 dinárt (5100 euró) és étkezési jegyet ígért minden állampolgárnak a Szaddám Huszein megszálló csapatait kiűző amerikai invázió 20. évfordulója alkalmából.

Észak-Afrika azonban forrong. Január elején az algériai biztonsági erők összecsaptak tüntető ellenzéki aktivistákkal, akik alighanem a szomszédos Tunéziától vették a példát. Mauritániában egy üzletember a kormány elleni tiltakozásul önégetéssel vetett véget életének.

A The National című abu-dzabi kormánylap interjút közölt négy arab fiatalemberrel, ecsetelve nehézségeiket az álláskeresésnél. Egy 33 éves szíriai férfi, aki a Damaszkuszi Egyetemen angol szakos diplomát szerzett, felpanaszolta, hogy nem kap állást, és ezért nem tud megnősülni. Azt mondta, úgy érzi magát, mint Samuel Beckett darabjának hőse, aki „Godot-ra vár”.

A tunéziai fordulat után még magas rangú arab tisztségviselők is szokatlan nyíltsággal beszéltek az arab fiatalok kilátástalan helyzetéről. Amr Músza, az Arab Liga főtitkára a szervezet képviselőinek sarm es-sejki találkozóján kijelentette: „az arab lelket megtörte a szegénység, a munkanélküliség és a gazdasági pangás”. „A tunéziai forradalom nincs messze tőlünk, az arab lakosság olyan dühös és frusztrált, mint még soha.” Az egyiptomi politikus újjászületést sürgetett az arab országokban, munkahelyteremtésre szólította fel a kormányokat, és arra, hogy foglalkozzanak a „társadalmi hiányosságokkal”.

A davosi világgazdasági fórumon egyes szakértők úgy vélték, hogy oktatási offenzívára van szükség, meg kell szabadulni az állami szolgálathoz való kötődéstől, és nagyobb dinamikát kell vinni a magánszektorba. „Sok embernek van végzettsége, de nem rendelkeznek kellő ismeretekkel” – mondta Maszúd Ahmed, a Nemzetközi Valutaalap közel-keleti és ázsiai osztályának igazgatója. Omar Alganim üzletember szerint „a tehetség az a szűkös forrás, amelyből meríteni kell”. Sajnos a térségbeli munkaerőkínálat „egyáltalán nem olyan, amilyenre a globalizált gazdaságban szükség lenne” - tette hozzá.

***

MTI: Tunéziai típusú forradalmak után török típusú átrendeződés?

Ha Hoszni Mubarak egyiptomi elnök enged a tüntetőknek, és távozik hivatalából, az egyiptomiak – s akár más arab országok is – véget vethetnek a tekintélyuralmon alapuló kormányzásnak, s szükségük lesz egy, az iszlámot és a demokráciát elegyítő új modellre, amelyhez Törökország szolgáltathatja a példát.

A politikailag stabil, szárnyaló gazdasággal rendelkező Törökországra gyakran hivatkoznak a muszlim demokrácia iskolapéldájaként és a Nyugat térségbeli befolyásának sarokköveként. Az arab országok Tunéziától Egyiptomon és Jordánián át Jemenig lázonganak, s egyre több közel-keleti elemző fordul orvosságért a konzervatív-iszlamista AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) vezette török államhoz. „A Közel-Kelet egyetlen hatékony, működő mintája a török modell – mondta Fawaz Gerges, a London School of Economics térséggel foglalkozó szakértője. – Ez alapul szolgálhat a hasonló társadalmaknak, és úgy gondolom, hogy a tiltakozások után az arabok megfontolják majd az iszlám értékek és a demokrácia mint egyetemes kormányzási forma házasságából született rendszer alkalmazását.”

Ám veszélyes lenne azt hinni, hogy a mintát hozzáigazítás nélkül azonnal le lehet másolni, hiszen hatalmas a különbség a NATO-tagállam és EU-jelölt Törökország, valamint az alapvető politikai szabadságjogokat csak hírből ismerő arab Közel-Kelet között.

„Nem kérdés, hogy Törökország példája ihletet adhat Tunéziának és Egyiptomnak, de annak az arab államnak, amely ezt akarja követni, évtizedes politikai és gazdasági lemaradást kell behoznia”, mondja Fadi Hakura, a londoni Chatam House agytröszt munkatársa.

A Mubarak távozását követelő tüntetők és az elnök pártján álló ellentábor között a hadsereg lehet a mérleg nyelve, s döntheti el a forradalom végkimenetelét. A katonaság eddig nem használt erőszakot, inkább megpróbálta megakadályozni, s a kairói Tahrír téren válaszfalként működött a kormányellenes és a kormánypárti csoportok között.

Törökországban a nagyhatalmú hadsereg négy államcsínyt vezényelt le 1960 óta, és sokáig játszotta a döntőbíró szerepét az 1950 óta konzervatív pártok uralta politikai rendszerben. Az utóbbi években azonban megerősödött a demokrácia, mivel Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök megnyirbálta a tábornokok hatalmát, hogy országa eleget tegyen az Európai Unió által támasztott feltételeknek.

Paul Salem, a Carnegie Endowment for International Peace Közel-Kelettel foglalkozó bejrúti központjának igazgatója szerint Egyiptomban kicsit más a helyzet, hiszen a királyságot 1952-ben megdöntő katonaság egészen máig kulcsszerepet tölt be a politikai életben. „Az egyiptomi hadseregnek még meg kell hoznia egy fontos döntést, amelyet a törököknek már korábban sikerült: visszavonulót kell fújniuk, és kizárólag az állam területének, valamint az alkotmánynak a védelmére kell összpontosítaniuk, hagyva, hogy fejlődésnek indulhasson a polgári politizálás.” „Ez pontosan az, amire az egyiptomi, a tunéziai és a jordániai hadsereget kérték, egyelőre eredménytelenül”, mondja Salem.

Szakértők szerint valószínű, hogy Tunéziában és Egyiptomban komoly szerephez jutnak az iszlamista csoportok, s ez a kilátás sok fejfájást okoz az amerikaiaknak, akiknek a tekintélyelvű rezsimek jó szolgálatot tettek a szélsőséges iszlám kordában tartásával. Az arab átlagember azonban az évek során egyre bizalmatlanabbá vált az izraelieket támogató, olajéhes Washingtonnal szemben.

A tunéziai politikai iszlám 22 éves száműzetésből hazatért vezéralakja, Rasíd Gannúsi az egyiptomi Muzulmán Testvériség helyett a Törökországot irányító Igazság és Fejlődés Pártjához hasonlította mozgalmát, az an-Nahdát (Újjászületés). Erdogan pártja egy betiltott iszlám szervezetből vált a külföldi befektetéseket támogató mérsékelt erővé, s 2002-es győzelme által a muszlim értékek demokratikus úton történő előmozdítását szorgalmazó irányvonal diadalmaskodott a szigorú iszlám törvénykezést támogatókkal szemben.

A hivatalos álláspont szerint a legnagyobb egyiptomi ellenzéki erőnek számító Testvériség is inkább az AKP útjára lépne, s a demokrácia fontossága mellett tette le a garast, de elemzők megosztottak abban, hogy miként is alakulhatnak a dolgok a valóságban.

A RAND Corporation kutatóintézet munkatársa, Lorenzo Vidino szerint a török példa követése a lehető legjobb – de egyben meglehetősen valószínűtlen – kimenetel lenne, ha egy iszlamista mozgalom kerülne kormányra Egyiptomban. „A Muzulmán Testvériség nem ment keresztül akkora átalakuláson, mint Törökország az 1990-es években, amikor Erdogan és Abdullah Gül államfő megszabadult a régi, demokráciaellenes, iszlamista gárdától – mondja Vidino. – Ez a generációváltás nem ment végbe a Muzulmán Testvériségen belül, s még mindig dúlnak a harcok az öregek és a második generáció között.”

A szakértő szerint a modern Törökország 1923-as létrejötte óta élő szekuláris hagyományok miatt a törökök jobban hozzászoktak az állam és a vallás szétválasztásának gondolatához.

Ugyanakkor Gerges szerint a Testvériség hasonló fejlődési pályát jár be, mint a török iszlamisták. A párbeszéd megkezdődött, hiszen a szervezet csatlakozott a forradalomhoz, amelyet a kudarcot vallott intézményi rendszer és a demokrácia újjáépítéséért vívnak.

Bármilyen fordulatot vesznek is a közel-keleti események, annyi biztos, hogy Törökország a térség megkerülhetetlen szereplője, s diplomáciai ereje egyre növekszik. Barack Obama amerikai elnök szombat este telefonon beszélte meg Erdogannal az egyiptomi eseményeket, és a politikus – választott vezetői mivoltából fakadó – fontosságát hangsúlyozta. A hidegháborús időszak engedelmes szövetségese azonban már a múlté, s az utóbbi időben a saját útját járó Törökország egyre kiszámíthatatlanabbá vált a Nyugat számára.

***

Csata a kairói Tahrír téren – AFP-riport

Vérzik a fejük vagy valamelyik végtagjuk, mégis visszamennek az általuk „frontvonalnak” nevezett helyre: Hoszni Mubarak egyiptomi elnök kérlelhetetlen ellenzékének tagjai ezrével védték szerda este a lázadásuk jelképévé vált kairói Tahrír teret.

„A múzeumhoz! A múzeumhoz!” – üvölti az AFP francia hírügynökség helyszíni beszámolója szerint egy férfi a hangosbeszélőbe. Arra buzdítja a tüntetőket – túlnyomó többségében fiatalokat –, hogy menjenek a tér oldalán magasodó híres Egyiptomi Múzeumhoz, s kordont emelve védekezzenek a Mubarak-rendszer híveinek körülbelül dél óta szűnni nem akaró támadásaival szemben.

Az ütések rendkívül erősek, százak sebesültek meg, de a szemben álló felek a délután végéig nem használtak tűzfegyvereket. A két tábor tagjai kövekkel, botokkal, fémrudakkal, helyenként késekkel küzdöttek egymással.

A Mubarak-ellenesek bontják a járdát, összetörik a burkolólapokat, amelyek darabjait nagy szatyrokban hordják a „frontra”.

Egy családanya, aki gyermekeivel hirtelen az események sűrűjében találta magát, néhány percre egy másik nő felügyeletére bízza utódait, hogy maga is kőmuníciót szállítson a tér védőinek. Egyik, tízévesforma gyermekét hirtelen fejbe találja egy kő, a fiú összeesik, eszméletlen állapotban menekítik ki a térről.

A Mubarak-ellenes tüntetők láncokba szerveződbe próbálnak ellenállni a támadásoknak. Délelőtt a rendszer hívei helyenként lóhátról vagy tevehátról támadták őket, de visszaverték a támadókat, akik közül néhányat lerángattak a nyeregből és véresre vertek.

Egy hatvanas éveiben járó férfi hangot ad felháborodásának: „Péntek óta itt vagyunk, több mint száz embernek folyt a vére! És ki érte a felelős? Az elnök! Hogyan fordíthatja szembe az egyik egyiptomit a másikkal? Nem elnök ez, hanem ördög.”

A múzeumtól nem messze a katonák páncélozott járműveikbe zárkózva vészelik át a tüntetők kődobálását. A közelben fiatalok ütemre döntögetnek minden kezük ügyébe kerülő fémszerkezetet. „Az ellenség megfélemlítésére” – magyarázza egyikük. A tüntetők már ledöntötték egy épülő ház állványzatát, hogy barikádot emeljenek belőle.

A tér szélén álló Omar Makram mecset a tüntetők pihenőhelyévé vált, és szomjukat is itt oltják. „Ez Mubarak utolsó aduja. Lassacskán minden felett elveszti az ellenőrzést. Türelmesnek kell lennünk” – mondja a 25 éves, rövidre nyírt szakállt és sapkát viselő Nurredin Nadzseh, akinek meggyőződése, hogy Mubarak felbérelte az ellene tüntetőkre támadó embereket.

***

Közvélemény-kutatás: az egyiptomiak erősebb vallásosságot, de demokráciát is akartak egy tavalyi felmérés szerint

Az egyiptomiak az iszlám nagyobb befolyását akarják a politikai életben, de elutasítják a radikális iszlamistákat és a demokráciát tartják a legjobb politikai berendezkedésnek – derül ki egy tavaly végzett közvélemény-kutatás adataiból.

Az amerikai Pew Research Center decemberben hozta nyilvánosságra a tavaly tavasszal végzett kutatás adatait, amely egy hét országra (Egyiptom, Indonézia, Jordánia, Libanon, Nigéria, Pakisztán és Törökország) kiterjedő felmérés keretében vizsgálta a muszlim attitűdöket. Egyiptomban ezerfős volt a minta, a résztvevőket személyesen keresték fel.

A megkérdezett egyiptomiak 95 százaléka szerint jó volna, ha az iszlám nagyobb szerepet kapna a politikában, 85 százalékuk szerint pozitív az iszlám befolyása a politikára. A megkérdezettek fele szerint az egyiptomi politikában nagy, a másik fél szerint kis szerepet tölt be az iszlám.

Arra a kérdésre, hogy Egyiptomban van-e küzdelem az országot korszerűsíteni szándékozók és az iszlamista fundamentalisták között, 31 százalék válaszolt igennel. Közülük 27 százalék az előző csoport tagjának tartja magát, míg 59 százalék fundamentalistaként minősítette magát.

Arra a kérdésre, hogy igazolható-e az öngyilkos merénylet, 46 százalék adott soha választ, 34 százalék szerint kivételesen, 12 százalék szerint néha, és 8 százalék szerint gyakran. (Erre a kérdésre 2006-ban még 28 százalék adott olyan választ, hogy néha vagy gyakran.)

Hetven százalékuk nagyon aggódik, vagy csak aggódik a világban tapasztalt iszlamista szélsőség miatt, míg Egyiptom vonatkozásában csak 61 százalék.

A Hamász radikális palesztin mozgalommal 49 százalékuk rokonszenvezik, míg 30 százalék a Hezbollah radikális síita mozgalommal, 20 százalékuk pedig az al-Kaida terrorista szervezettel. Arra a kérdésre, hogy bízik-e Oszama bin-Ladenben, 19 százalék adott némileg vagy nagyon, 73 százalék nem nagyon vagy nem választ. (2006-ban még 27 százalék bízott benne.)

A munkahelyeken szétválasszák-e a férfiakat és nőket kérdésre 54 százalék felelt igennel, 44 pedig nemmel.

A megkövezzék-e a házasságtörőket kérdésre 82 százalék felelt igennel, míg 84 százalék szerint helyes lenne, ha halállal sújtanák az iszlám hitehagyóit, míg a tolvajokat 77 százalék büntetné megkorbácsolással vagy kézlevágással.

A demokratikus kormányzást 59 százalék részesítené előnyben, és csak 22 százalék vélte úgy, hogy bizonyos körülmények esetén előnyösebb egy nem demokratikus rendszer, és 16 százalék számára közömbös, hogy milyen kormány van hatalmon.


Korábban: Elemzések az egyiptomi helyzetről
Híreink az észak-afrikai helyzetről


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!