rss      tw      fb
Keres

Az „új jobboldali kultúra”



Az utóbbi két évtized nyilvánosságában az egyik leggyakrabban visszatérő téma annak megállapítása, illetve elemzése (volt), hogy a magyar társadalom az elmúlt két évtizedben politikai, ideológiai értelemben végérvényesen szétszakadt. Elhíresült kötcsei beszédében a miniszterelnök „állandó értékvitákról” értekezett, amelyek szerinte „megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményekkel” jártak. Éppen ezért Orbán Viktor „nagy centrális erőteret” vizionált, amelyen belül elrendeződnek a politikai kérdések. Jelen pillanatban épp ennél az „elrendeződésnél” tartunk – s hogy ez mit jelent, azt mindannyian megtapasztalhattuk az elmúlt hónapokban. De nemcsak ezt, hanem azt is, hogy a „centrális erőtér” megteremtése, az „új jobboldali kultúra” létrehozása, az „új demokratikus modell” felépítése egyet jelent az eltérő ideológiát, másfajta világnézetet vallók kiszorításával, erkölcsi és egzisztenciális ellehetetlenítésével – lásd a filozófusok elleni nemtelen támadásokat −, s általában annak a „balliberálisnak” nevezett világnézetnek a megsemmisítésével, amelytől a centrális erőtér kitalálói még mindig félnek, s éppen ezért elemi erővel gyűlölnek. Ugyanakkor ez a gyűlölködés nem irányul a szélsőjobboldal ellen – egyetlen olyan írást vagy más megnyilvánulást sem lehet találni, amelyben a „centrális erőtér” képviselői olyan hangon, azon a nyelven beszélnének, írnának a szélsőjobboldalról, mint a „balliberálisokról”.

Ez a tény önmagában is sokat mondó. Egyrészt jelzi, hogy a kormánypárt nem mondott le azokról a választópolgárokról, akik a legutóbbi választásokon a Jobbikra szavaztak. Éppen ezért a Fidesz-KDNP csak nagyon óvatosan támadja a szélsőjobboldali pártot, nem engedi, hogy bértollnokai nekiessenek a szélsőségeseknek. Sokkal inkább arra törekszik, hogy kisajátítsa azokat a témákat, amelyekről azt gondolja, hozzájárultak a Jobbik sikeréhez: a kettős állampolgárság, a vele járó szavazati jog, a magánnyugdíjpénztárak felszámolása, a médiatörvény, az új alkotmány, a Szent Korona tan, az elszámoltatás, a rendvédelmi szankciók stb., ezek mind olyan pontok, amelyek tényszerűen szerepeltek a Jobbik választási programjában. A kormánypárt propagandájában ez persze a politikai stratégia része, a Jobbik kiszorításának feltételezett eszköze. A valóságban azonban éppen ennek a fordítottja történik: a Fidesz-KDNP mintegy beemeli ezeket a témákat a demokratikus politika keretei közé, legitimálja őket, miközben maga egyre inkább a szélsőjobboldal felé sodródik. Másrészt szembeötlő a kormánypárt retorikájának az ambivalenciája. Miközben folyamatosan arról beszélnek, hogy baloldali és liberális politikai ellenfeleik jelentéktelenné váltak, jelentőségüket vesztették, mégis állandóan támadják őket, ami – ha ez valóban így van, azaz, ha politikai ellenfeleik valóban jelentéktelenek, akkor − érthetetlen és értelmetlen. A valóság azonban az, hogy a „centrális erőtér” lakói pontosan tudják, az, amit ők „balliberalizmusnak” neveznek, az európai történelem egyik mély gyökerekkel bíró nemes hagyománya, amelynek érték- és normarendje a mai napig meghatározó jelentőségű Európában. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatják a médiatörvény körüli európai viták, vagy éppen az a tény, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése külön vitaülésen tárgyalta meg a demokrácia magyarországi helyzetét. Az erre adott kormányzati reakciók pontosan jelzik azt a félelmet és belső bizonytalanságot, amely a jobboldalt a kétharmados többség ellenére jellemzi, s amit aztán hitvány politikai támadásokkal és verbális agresszióval igyekeznek ellensúlyozni, illetve elleplezni. Amire már csak azért is szükség van, mert az észre és értelemre épülő érvek ordító módon hiányoznak az „új jobboldali kultúrából”. Igaz viszont, hogy pontosan ezt helyettesítik az érzelmek, az aljas indulatokat keltő nyelv. Éppen ezért nem túlzás azt állítani, hogy a baloldali és liberális társadalomképpel és -filozófiával szembeni irracionális gyűlölködés jelenti a „centrális erőtér”, az „új jobboldali kultúra”, az „új demokratikus modell” legfőbb kötőanyagát.

E gyűlölködésnek sokféle megnyilvánulási módja és formája van. Az egyik, talán a legelterjedtebb, a „gyurcsányozás”. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol Gyurcsány Ferenc politikai tevékenységétől, egy dolgot le kell szögezni. Mégpedig azt, hogy a „gyurcsányozás” az utóbbi két évtized nem túl magas színvonalú politikai kultúrájának is a legalja. Egyrészt azért, mert alpári nyelvet használ – bár ez általában is jellemzi a jobboldali nyilvánosság jelentős részét (s ezen a tényen az sem változtat, ha erre valaki azzal válaszol, hogy Ungváry Rudolf sem éppen kifinomult nyelvhasználatáról híres). Másrészt azért, mert ahelyett, hogy kísérletet tenne az elmúlt évek kormányzati stratégiájának, politikájának kritikai elemzésére, s ehhez viszonyítva a jelenlegi kormány politikai filozófiájának a megfogalmazására, olcsó és gusztustalan személyeskedésbe fog, stigmatizál, gyanúsítgat, értelmetlen ostobaságokat („fülkeforradalom”) hajtogat, s mindent elölről, újra akar kezdeni – ami nemcsak társadalomelméletileg, hanem politikailag is képtelenség. Harmadrészt pedig azért, mert azt hiszik, ahogyan az ország volt miniszterelnökét támadják, ahogyan beszélnek róla, az „csupán” a személy, az ember hitelességét kérdőjelezi meg, s nem veszik észre, hogy ezen keresztül a miniszterelnöki tisztség méltóságát is sértik. (Ahogyan persze azt sem vették észre, vagy egyszerűen nem tartották fontosnak, hogy Schmitt Pál alkalmatlansága, szolgalelkűsége, kritikátlansága, kompetenciájának a hiánya milyen károkat okoz a köztársasági elnöki hivatal méltóságának.) Mindez pedig a politikai kultúra egészét, a demokráciát károsítja. Hiszen ha abból indulunk ki, amit a miniszterelnök mondott a kötcsei beszédében, hogy az elittől „azt várjuk, hogy mintákat és példákat adjon számunkra”, akkor bizony azt a kérdést kell feltennünk, miféle példákat mutat ez a fajta közbeszéd. Azt, hogy a politikai ellenfél megsemmisítendő ellenfél? Azt, hogy ezt jelenti a mindennapokban a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”? Azt, hogy a „centrális erőtér” csak és kizárólag a politikai, ideológiai és kulturális homogenitást viseli el? Azt, hogy a demokráciának nem a konszenzus, az egyeztetés, a kommunikáció, hanem a(z éppen aktuális) többség nyers ereje jelenti az alapját vagy lényegét?

Vannak azonban a jobboldali közbeszédnek ettől elrettentőbb példái, megnyilvánulásai is, olyanok, amelyek túllépnek minden határon, amelyek nyíltan vagy félig rejtve zsidóznak, s felrúgják az Európában szokásos, párthoz, ideológiához való tartozástól függetlenül mindenki által elfogadott értékeket és normákat. Persze ezeket az írásokat (tessék bármely tetszőleges napon röviden beleolvasni a Magyar Hírlapba vagy esetenként a Magyar Nemzetbe) nem az elit tagjai írják – s ezen az sem változtat, ha ebből a körből valakit Madách-díjjal jutalmaznak, vagy éppen a miniszterelnök személyes barátja. Aligha hiszem ugyanis, hogy Magyarország miniszterelnöke ilyen írásokra, ilyen írókra gondolt volna, amikor a „szép, nemes és választékos elitről” értekezett.


Verbal Brutality – flickr/calasta

Mindettől függetlenül azonban fel kell tenni a kérdést, miért ilyen az uralkodó jobboldali közbeszéd, mi magyarázza ezt a kritikán aluli hangot és nyelvet. Egyrészt az – gondolom én – amire az előbb utaltam, a félelem és a bizonytalanság. Másrészt azonban az, hogy a hazai jobboldalnak nincs koherens – és az európai jobboldaléval összevethető, összeegyeztethető – ideológiája, társadalomképe és -filozófiája. Ami persze nem jelenti azt, hogy Magyarországon nincs jelen a korszerű konzervatív társadalomfilozófia, hanem csak azt, hogy nem ez határozza meg a jobboldal politikai gondolkodását és politikáját. Ami van, és meghatározó, az egy nehezen emészthető, elég egyedi keveréke különböző – leginkább elavult, lejárt, idejét múlt − eszméknek. Államosítás, protekcionista gazdaságpolitika, az élet minden területének kicsinyes és értelmetlen szabályozása, kispolgári rendpártiság, kulturális egyformaság, bezárkózás és nacionalizmus, történelmi nosztalgia, kapitalizmus-, Nyugat- és globalizáció-ellenesség, és így tovább. Ez a vegyes felvágott azonban egyrészt teljességgel alkalmatlan arra, hogy összetartsa a társadalmat, hogy értelmezze a minket körülvevő világot, s még inkább arra, hogy mindennek alapján megfogalmazódjon a társadalom egészének érdekeit szem előtt tartó politikai stratégia és gyakorlat. Másrészt – és az előbb mondottakból következően −, a „centrális erőtér” elmélete, s a benne gyökerező, uralkodó jobboldali közbeszéd egyszerűen lemond a társadalomnak arról a részéről, amely nem fogadja el fenntartások nélkül a NENYI-t, az „új jobboldali kultúrát”, az „új demokratikus modellt”. Nem tud és nem is akar integrálni, összeegyeztetni, közös nevezőt keresni. Mivel azonban ma Európában elfogadhatatlan az a gyakorlat, amely a társadalom egy részét ideológiai alapon kiközösíti, okokat kell találni a kirekesztésre. S pontosan ez az, ami ma ebben az országban történik. Az uralkodó jobboldali nyilvánosság azokat az okokat keresi, azokat az ürügyeket találja ki, azokat a stigmákat helyezi el, amelyek alapján mindazokat, akik nem osztják, nem fogadják el vagy akár csak megkérdőjelezik a kormány és a kormánypárt világképét, szimbolikusan vagy akár egzisztenciálisan ki lehet zárni a társadalomból, vagy legalábbis a perifériájára lehet száműzni. Ha pedig nem talál sem okokat, sem ürügyeket, akkor érzelmeket kelt, gyanúsít, rágalmaz, ellenségképeket teremt – mikor mit. Hiszen ezek a mindenki számára érthető ellenségképek jelentik az egyedüli olyan kötőanyagot, ami az előbb említett eszmeiséget képes valamiképpen összetartani. Nyilvánvaló, hogy ez a magatartás nem egyeztethető össze az európai demokráciák hagyományával. A kérdés csupán az, hova vezet mindez. Miféle ország az, amely lassan kirajzolódik a szemünk előtt? A választ valójában tudjuk – a kérdés csak az, hogy mikor mondjuk ki hangosan.



Niedermüller Péter                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!