Kitekintés a romhalmaz alól
- Részletek
- 2011. február 02. szerda, 04:38
- Bauer Péter
Bauer Péter
Romhalmaznak a Magyar Köztársaságot és intézményrendszerét tekintem, s hogy miért, ennek bizonyítására talán nincs is szükség: a gazdaság, a közjog, az alkotmányosság, a kultúra, az oktatás, az egészségügy mind mély válságban van. Persze a súlyos problémák nem az elmúlt hét hónapban keletkeztek, de sok területen ez a viszonylag rövid kormányzati időszak is szinte helyrehozhatatlan károkat okozott.
Bajnaiék viszonylag rendben adták át az országot: az önkormányzatok és az egészségügy alulfinanszírozása, a nagy állami vállalatok horribilis tartozásai az, amit hátrahagytak, de nem rejtett csontvázként, hanem nyílt problémaként. Mindez két normális, 3 százalék körüli GDP növekedési év során (cca. 6-800 milliárd többletbevétel a két év alatt), további takarékoskodás és kisebb szerkezeti reformok mellett „kinőhető” lett volna.
Persze ha ezt az utat járják, Orbán nyolcéves szakadatlan populista uszítása azonnal lelepleződik, és rögtön látszott volna, ami ma már a laikus számára is nyilvánvaló, hogy a Fidesznek az égvilágon semmiféle gazdasági programja nem volt, sőt még ma sincsen. Ennek a hiátusnak átmeneti leplezésére dobták össze a hiánynövelő, de a gazdaságra semmilyen pozitív hatással nem bíró 29 pontjukat.
A problémák megoldására a költségvetési hiány növelése kínálkozott a legegyszerűbbnek, de a próbaléggömböt eleresztő Kósa megszólalása, majd az IMF küldöttség hazaküldése, a „szabadságharc” meghirdetése az euróárfolyam 6 százalékos, tartós emelkedéséhez, és a hitelkockázati felárak 2 százalékpontos emelkedéséhez vezetett. Mindezek önmagukban a költségvetés terheit évente durván 400 milliárddal növelték, a devizában meglévő államadósság összegét pedig 600 milliárd forinttal emelték meg, ami már valóban nehéz helyzetbe hozta a kormányt, és ami a hárommilliárdos elkobzásba hajszolta bele őket. Bár nem egyszer hivatkoznak a kormányzati „örökségre”, ehhez a 400+600 milliárdhoz az örökségnek semmi köze nincsen, csakis saját felkészületlenségüknek köszönhetik – és előrevetíti már kormányzásuk kudarcát is.
Ezért „az azonnali radikális adócsökkentés”, az „egyszerű” egykulcsos adó vette át a médiában a vezető hír szerepét. Ez az egykulcsos adó, a fantasztikus gyermekkedvezménnyel annyira durván a gazdagoknak kedvez, hogy én nem is tudom, hogyan lehetett ezt a szakszervezetek torkán lenyomni. Az a mese, hogy ez majd a belföldi fogyasztást megdobja, annyira naiv, hogy azt még Matolcsy és Orbán sem hiheti el. Még jó nevű elemzők és újságírók is gyakran megadják „a majd meglátjuk” esélyt a kormánynak, holott nyilvánvaló, hogy növekedési szempontból ez az adócsökkentés szinte semmit nem jelent. Nem is ez a cél: a valódi cél a most kinevezett vagy kinevezésre váró több ezer Fidesz-képviselő és vállalati vezető (benne sok álláshalmozó!) megjutalmazása azért, hogy nyolc éven keresztül kitartottak a pártjuk mellett, és hűségesen harsogták Orbán „igazságait”. Hol vannak Zuschlag csínyjei (sikkasztásai) ehhez a több száz milliárdos, törvénybe foglalt jövedelem-átcsoportosításhoz képest?!
A gazdaságról ennyit: a rosszul kiszórt százmilliárdok, a folyamatos állami beavatkozás, a protekcionizmus (különadók), a külföldi cégek elriasztása (Sukoró) miatt még kedvező német konjunktúra esetén is gyenge növekedés várható itthon, ami talán legfeljebb a sajátmagunk okozta többletkamatot és árfolyamveszteséget lesz képes fedezni. A gazdaságpolitika kudarca már négy évre előre be van programozva, és ha nem becsüljük le politikai ellenfeleinket, akkor fel kell tételeznünk, hogy ezzel a kormány is tisztában van.
Window on the ruins – flickr/Photopoco
És így kerül előtérbe az alkotmányozás kérdése. Kinek hiányzik egy új alkotmány, az egykori KB-tag, a volt vendéglátós igazgató, valamint a kommunizmus bukásával munkáját vesztő londoni politológus kivételével? Hogy Orbán semmi szeretnivalót nem talált a régi alkotmányban az érthető. A fékek és ellensúlyok rendszere, a független intézmények sora: Orbán ezeket mind gyűlöli. Szíve szerint ő nyilván minden korlátozás nélküli diktátor lenne, és folyamatosan azon dolgozik, hogy ez az állapot előálljon (mellesleg már nem is vagyunk olyan messze ettől…)
Egyvalami van, ami korlátlan hatalmának gátat szabhatna: a négyévenkénti választások rendszere. A fent írtak szerint egészen bizonyos, hogy egy következő választást a gazdasági kudarcok miatt el kellene buknia, akármilyen gyenge is ma a baloldal, akárhova tűntek is el a liberálisok.
Ezért kell új alkotmány, általános választójoggal, lakóhelytől függetlenül, ahogy a jó öreg Mikola már nyolc éve megmondta.
Sajnálom azokat a jobb sorsra érdemes közírókat, alkotmányjogászokat, akik ebbe a nevetséges preambulum-vitába belebonyolódtak, és a részletesebb vagy kevésbé részletes szabályozásról vitáztak, az ilyen-olyan gyökerek és jelképek mellett letették a voksukat. Nevetségessé váltak, egy bohózat szereplőivé.
Mert meggyőződésem szerint dr. Orbánnak szinte teljesen mindegy, mi kerül az alkotmányba. A lényeg az, hogy a magyarországi modernizáció sorsáról a jövőben szlovákiai és romániai lakosok dönthessenek, és megerősítsék az Orbán által képviselt sajátos magyar utat.
Sok hűhó, de nem semmiért: másfél millió külföldön élő magyar itteni választójogáért.
Egyébként hogy mennyire nem volt, nincs a hatalomra került pártnak elképzelése a jövő Magyarországának milyenségéről, azt bizonyítja az egészségügy problematikája is.
Legutóbb ez a Népszabadság 2010. december 18-i számából derült ki, ahol a főorvos, egyetemi tanár „kereszténydemokrata főigazgató” és pártpolitikus, miután kellően leszólja az előző kormányok egészségpolitikáját, az új kormány várható intézkedéseit taglalja: a gyógyszerkassza százmilliárdos (!) csökkentése, „népegészségügyi járulék” bevezetése bizonyos szolgáltatásokért, a várólisták megkerülése külön pénzért, extra adók bevezetése a káros termékek (ital, cigaretta) fogyasztására, az elfekvő ágyak számának csökkentése stb.
A szerző „tárgyilagosságára” jellemző az a kitétele, amikor a súlyos megszorításokra vonatkozóan fontosnak tartja megjegyezni, hogy ezek „nem ugyanazok, mint a vizitdíj”, amely csekély összege ellenére szimbolikus vuduja a mai kormánypártoknak: szurkálásával legyőzhető az ellenfél. Tehát a sok éven keresztül hangoztatott jelszó, hogy „több pénzt az egészségügybe”, ma már nem érvényes, sőt: a vizitdíj nagyságrendjét többszörösen meghaladó megszorítások teljesen normálisak (a szegény várjon a sorára, az idős ember dögöljön meg otthon, a saját költségére stb.), a lényeg az, hogy vizitdíj nem lesz! Tulajdonképpen ezek az emberek felnőttnek tekintik-e egyáltalában a magyar lakosságot?
Ugyanez a programtalanság az oktatásügy területén: az oktatásügyi államtitkár fél évszázaddal ezelőtti, poroszos nézetei, vagy a mezőgazdaság problémáira felkínált 100 év előtti, teljesen inadekvát megoldások: a versenyképtelen egyéni kisgazdaságok preferálása, a megfelelő birtokméretek kialakulásának akadályozása.
Nem képzelhető el, hogy a felnőtt, képzett magyar állampolgár számára az eltelt hét hónap ne tenné bizonyossá, hogy a nagy többséggel megválasztott új kormány alkalmatlan az ország vezetésére. Nem hihető, hogy azok az értelmiségiek (sokan professzorok), akik nyolc éven keresztül végigcsápolták Orbán Viktor rendezvényeit, ne látnák, hogy a semmibe vezet az orbáni út, súlyos jogsértésekkel, aljasságokkal kikövezve. Ha pedig mégis látják, hogyhogy eddig még szinte senki nem mondta ki, nem írta le közülük: fiúk, mégsem így kellene!
(Bezzeg az előző kormányok „baloldali” kritikusai, ők megtették a magukét és most élvezhetik buzgólkodásuk eredményeit…)
A jobboldal töretlen egysége csakis a történelmi hagyományokkal magyarázható. Az a hagyományos középosztály, amely (ki tudja milyen felhatalmazással) gyakran nevezte magát „keresztény középosztálynak”, és amely az előző században súlyos tragédiákba vitte az országot, most felsorakozott a nemzetező, trianonozó, bankározó párt mögé, és mindvégig kitart mögötte. Nehezen hihető, amit Ungváry Rudolf állít, hogy ettől a jobboldaltól várhatók a szükséges reformok, a modernizáció.
Mi pedig, akik a hatvanas-hetvenes években konvertibilis diplománk ellenére sem hagytuk el az országot, most bánhatjuk ezt igazán. De gyermekeinket, unokáinkat világpolgárrá kell nevelnünk: jó diplomával, nyelvtudással, hogy szükség esetén New-York, London, Milánó, Graz, Berlin, Brünn és Pozsony nyitva álljon előttük: értelmes munkával, nyitott demokráciájukkal várja, fogadja be őket, ha itthon egy ázsiai típusú rendszer bebetonozódik.
Mi esélyük egy olyan országban, ahol egy 30-40 fős elnöki apparátusba egyetlen olyan ember sem tud bekerülni, aki valamennyire tisztában van a magyar helyesírás szabályaival?
A szituáció némileg ismerős: ki mindenkinek kellett elhagynia a harmincas években az országot, hány későbbi Nobel-díjasnak kellett vándorbotot a kezébe fognia? Reméljük, ilyesmire azért nem kerül sor.
Bauer Péter
Okleveles hid- és szerkezetépítő mérnök (BME 1960),
Diploma in Management Study (Brunel Egyetem, London, 1992)
Jelenleg statikus szakértő, tervező.
1998 óta ír gazdasági témájú cikkeket különféle lapokba
Írásai a Galamusban:
A közgazdászprofesszor árulása
A FIDESZ és a nyugdíjreform
Demján Sándor amnéziája
Elvesző illúziók (hozzászólás az Ungváry-vitához)
Elefántok a porcelánboltban
Sukoróról, másképp
A nagyotmondás világbajnoka
Aránytévesztés
Póker-kormány
