Várhegyi Éva
- Részletek
- 2011. január 31. hétfő, 05:14
- Várhegyi Éva
Kiforgatott szavak
Kutyanehéz úgy értelmezni a híreket, ha nem ösmerjük a benne használt szavak jelentését. Elnézést kérek, de kénytelen vagyok ezzel az Esterházy-parafrázissal kezdeni heti kommentátori ténykedésemet. Ha a kormányzati retorikában használt szavak hagyományos jelentéséből indulnék ki, aligha volna okom bármiféle ellenvetésre, s akkor minek is pazarolnám az Önök és a magam idejét. Miért is tenném szóvá a kimondott/leírt szavakból, mondatokból kirajzolódó szép terveket akkor, ha azok legalább nagyjából fednék a mögöttes gondolatokból vagy tényleges cselekedetekből kihámozható tartalmat? Nem sok dolgom lenne akkor, ha a kifejezéseket ők is abban az értelemben használnák, mint ahogy megszoktuk.
Ez azonban gyakran nincs így. Az értelmezési zavart a legplasztikusabban az Európai Parlamentben január 18-án lefolytatott – a médiaszabályozásra kihegyezett, de azon is túlmutató – vita mutatta meg, s kiváltképp a magyar miniszterelnök válaszbeszédének néhány részlete. A kormánypolitikát ért kritikákra reagálva Orbán Viktor fő ellenérve az volt, hogy hiszen Magyarországon éppenséggel a jogállam újraépítése (egy másik mondatában: megerősítése) folyik. Szerinte az nem volt jogállam, ami eddig volt, és éppen az a jogállam, amit nyár óta szisztematikusan építenek.
Hát, ez elég sajátos értelmezése a jogállamnak, különösen annak fényében, hogy a hatalom képviselőin kívül szinte nincs olyan, a demokrácia iránt elkötelezett ember, aki a május óta zajló törvénykezési folyamatot és kinevezési gyakorlatot ne a jogállami keretek szétzúzásaként értelmezné. Ami elkezdődött az Országos Választási Bizottság tagjainak idő előtti menesztésével, s folytatódott az alkalmassági követelményeknek meg nem felelő „pártkatonák” kinevezésével a független szakmai szervezetek élére (Alkotmánybíróság, Állami Számvevőszék), a jogbiztonságot romboló, esetenként visszamenőleges hatályú törvények megalkotásával, valamint a fékek és ellensúlyok szerepét betöltő nemzeti intézmények (Ab, Magyar Nemzeti Bank) hatástalanításával. Mindezt a sajtószabadság megnyirbálására alkalmas médiatörvények tetőzték be, s egy avítt, az európai szabadságjogokat várhatóan figyelmen kívül hagyó alkotmány koronáz majd meg. Ha ezt érti Orbán Viktor a jogállam megerősítésén, sőt, újraépítésén, akkor érthető, hogy miért fogadja akkora értetlenség a szavait.
No és mi más, mint a szavak kifordítása eredeti jelentéséből az, hogy Orbán szerint az a médiaszabályozás jelenti a sajtószabadság kiteljesedését, amelyben egy diktatórikusan felállított hatóság testesíti meg a közérdeket, mondja meg, mi a helyes és mi nem, s amelyben az egzisztenciális fenyegetettség öncenzúrája védi meg az újságírókat „maguktól”, attól, hogy szerkesztési elveikkel és szabad véleménynyilvánítással kárt tegyenek önmagukban?
Mi más, ha nem a szavak félreértelmezése, hogy a kormányfői szótár szerint a Strasbourgban Orbánt ért kritikák a „magyar nép” demokratikus elköteleződését kérdőjelezték meg? A szó eredeti értelmében vett jogállamban a szó eredeti értelmében vett nép nem azonos sem annak kormányával, sem annak kormányfőjével. Ez még az egykori pártállami rendszerben sem volt így, holott akkor nemhogy kétharmados, de (papíron legalábbis) 97–99 százalékos támogatottságot élvezett az aktuálisan „megválasztott” kormánypárt!
De nyugodtan továbblapozhatunk a virtuális kormányszótárban heti kommentem szűkebb tárgya, a gazdaság felé. Hiszen jókora értelmezési zavarba kerül az ember, amikor kormányzati megnyilvánulásokban a „szociális piacgazdaság” kifejezéssel találkozik. A háború utáni Németországból importált kifejezés a jóléti kapitalizmus eufemisztikus megfogalmazása, vagyis – a szociális jelző ellenére is – tőkés gazdasági formációt jelöl. Orbánék azonban sokkal inkább a későkádári „szocialista piacgazdaság” szinonimájaként használják, amelyet a piaci mechanizmusok helyett a bürokratikus állam (vagyis maga a kormány) koordinál.
Hogyan beszélhetnénk manapság a szó eredeti értelmében vett piacgazdaságról Magyarországon, amikor annak éppen a legfontosabb pilléreit, a jogbiztonságot és a magántulajdon sérthetetlenségét aknázta alá a kormány? A legplasztikusabb példa erre a hárommillió polgár magánnyugdíjpénztári vagyonát államosító törvény, amely a hatályos alkotmánynak a tulajdon védelmét és a jogbiztonságot előíró passzusait egyaránt sérti. A visszamenőleges hatállyal kirótt különadók a jogbiztonság és a kiszámíthatóság felrúgásával rombolják az alapvetően a bizalomra épülő piacgazdaságot. Ott, ahol éppen a kormány sérti meg a normákat, végképp kivész a bizalom: senki nem bízhat meg senkiben. Ilyen országban minden megtörténhet. Pláne, hogy a piacgazdaság alapintézményeinek kikezdése és a szabadságjogok (sajtószabadság, sztrájkjog) csorbítása egymástól nem független jelenségek, hiszen a történelmi tapasztalatok szerint piac és szabadság párban jár.
Az értelmükből kiforgatott szavak, kifejezések tárháza meglehetősen széles, így most már csak távirati stílusban említek párat. Furcsa értelmezés a kis- és középvállalkozások támogatásával indokolni azt, amikor az addig érvényes 50 milliós határ helyett 500 millió forintos nyereségig terjeszti ki a kormány a kedvezményes társasági adót, hiszen aligha működik ekkora profittal valódi kkv Magyarországon. És éppígy nehezen értelmezhető a hagyományos szótár alapján, amikor a kormány „nyugdíjmentésnek” nevezi a magánpénztárakban összegyűlt megtakarítások elkonfiskálását.
Kormányembereink nemcsak a szavakat forgatják ki megszokott jelentésükből, hanem a nemzeti példaképeinket is. Már az első Orbán-kormány érdemtelenül tette egy olyan program névadójává Széchenyi Istvánt, amellyel ő, ha módja lett volna véleményt nyilvánítani, aligha értett volna egyet. A mostani Új Széchenyi Terv mögött meghúzódó gazdaságfilozófiával pedig bizonyosan nem érthet egyet az a személy, aki a fejlett világból „importált” (mondjuk ki nyugodtan: kapitalista) módszerekkel, a saját vagyonát feláldozva próbálta felvirágoztatni hazáját. Hiszen egy olyan programhoz sajátítják ki önkényesen a nevét, amely szabad vállalkozások kezdeményezése és felelősségvállalása helyett kormányzati intuíciókkal („kitörési pontok”) gúzsba kötött és állami támogatásokkal megvesztegetett cégek aktivitására építi a gazdaság újjáépítésének tervét.
De erről majd talán holnap – ha nem lövi ki a témát valami fontosabb aktualitás. Addig is hadd adjak egy házi feladatot: ki tudná az Orbán-féle újmagyar szótárt néhány további példával gazdagítani?*
* Krémer Ferenc már tett rá kísérletet (a szerk.)