rss      tw      fb
Keres

Kisúgok a brüsszelieknek


Lássuk be: az EU médiaügyekért felelős biztosa, Neelie Kroes levele nagyjából a „gyenge harmat” kategóriájában helyezhető el ott, ahol netán valaki közéleti hatást várt volna ettől.

Az igaz, hogy tartalmi kérdéseket is fölvet (és ennyiben leleplezi a kormány torzításait), és az is igaz, hogy ezek a kérdések a bejáratott demokráciák szintjéhez képest fajsúlyosak, de körülbelül úgy, ahogy a vízöblítéses vécét használók számára kardinális kérdés a tartály lehúzójának a hossza, mígnem ugyanezen láncnak a mérete meglehetősen érdektelen a pottyantós budik kultúrájában.

Mi sajnos jelen pillanatban a pottyantósra kényszerülünk, de persze igyekszünk ezt is tisztán tartani, s amellett küzdünk a vízöblítésesért.

A biztos a levélben egyelőre három kiemelt témával kapcsolatban tartja kérdésesnek, hogy a rendelkezések harmonizálnak-e az uniós alapelvekkel: a kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó, a származási ország elvét érintő és a minden médiánál regisztrációs kötelezettséget előíró törvényhelyekkel foglalkozik.

Amellett, hogy a kiegyensúlyozás kérdésében az uralkodó honi mentalitás szigorításpárti (a többség tehát ki fogja nevetni az uniós aggályokat), a levél mind bonyolult jogászi nyelve, mind a Népszabadságban közzétett fordítás pontatlanságai miatt a köz számára alapvetően érthetetlen marad.  (Csak egy példa: „Mint az Irányelv 102. pontjában is olvasható, a televíziós szolgáltatók számára a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelessége mindennapos” – mondja a magyar szöveg. Az eredetiben a „kötelesség” mellett azonban a „common” szó áll, ami arra utal, hogy itt a „common”-nak inkább az „általános” volna az adekvát fordítása. Ami nagy különbség, hiszen nem mindegy, hogy egy kötelesség megfogalmazásával az-e a gond, hogy „mindennapos” vagy hogy az általánosság szintjén írták elő.)

A levél a közvélemény előtt tehát semmiképp sem alkalmas arra, hogy ütőképesen bizonyítsa a kormány hamis játékait, illetve hogy egyetlen egyértelmű gesztussal leleplezze a médiatörvény tarthatatlanságát. Vagyis ezekhez a célokhoz valami másra van szükség. (Tegyük hozzá: ez az első, de nem feltétlenül az utolsó levél. A bevezetőjében ez áll: „A Bizottság szakértőinek elsődleges vizsgálata, amely az irányelv egyes alapvető aspektusait tanulmányozta, arra a következtetésre jutott, hogy a magyar jogszabály több kérdést is felvet azzal kapcsolatban: összeegyeztethető-e az Irányelvvel vagy általánosságban az EU-joggal. Amint minden egyes átültetési intézkedést elemeztünk, lehetséges, hogy további megjegyzésekkel jelentkezünk”. Reménykedni tehát lehet, de a biztos további lépései ebben a pillanatban nem beláthatók.)

Ami azt illeti, ez nem olyan nagy baj, sőt. Van olyan nézőpont (ilyen például az enyém), amely felől nézve elég nagy szégyen, hogy egy – ráadásul „48-as” – ország sajtószabadságát külföldi erőknek kell megvédeniük, mert az ország önerőből erre képtelennek látszik. Nem utolsó sorban azért is látszik képtelennek, mert hagyta, hogy a sajtója ne a filozófiák szintjén váljon sokfélévé, hanem a politika szintjén váljon ketté, éspedig a demokrata-antidemokrata választóvonal mentén, és hogy ez a választóvonal egybeessen a liberális-dogmatikus választóvonallal. Így a kifejezetten médiaellenes és antiliberális törvényt magában a médiában is védi egy jelentős súlyú, értelmiségnek látszó erő.


„The world is not dialectical – it is sworn to radical antagonism” – flickr/betaflee

A „valami másra van szükség” igényét ezért a média csak nagyon kis részben – a liberálisnak vagy csak pluralizmuspártinak megmaradt, demokratikus részében – tudja kielégíteni, teljes erőbevetés innen nem várható.

A helyzet képtelenségét pillanatnyilag egyetlen jelenség oldja: a facebookon szerveződő ellenállás, amely a civil Magyarország életre kelésének reményével kecsegtet. Ennek hatékonnyá válásához azonban idő kell, miközben ugyanabban az időben működik egy pártrendszer, és az kifejezetten ellene hat mindenféle civil mentalitásnak. Olyannyira, hogy ebben a rendszerben nemcsak az uralkodó, autokratizmussal és populizmussal egyszerre tüntető párt iktatja ki a kommunikációs térből a civil partnereket, hanem a jelenlegi ellenzéki pártok sem képesek megnyitni a szükséges csatornákat. Holott ez utóbbiak feladata lett volna például röviden, mindenki számára érthetően megfogalmazni és közzétenni, hogy mi a baj a médiatörvénnyel. Ha megtették volna, a jobboldal attól még ugyanúgy rájuk sütötte volna azt a vádat, hogy ők súgnak az uniónak, csakhogy ez a vád egészen más akusztikával szól egy kézzelfogható információkkal is kitöltött kommunikációs térben. Ahol már nyíltan közzétették, cáfolhatóan és megvitathatóan, hogy szerintük mi a kisúgnivaló, ott a kisúgás vádja lesz nevetséges, és nem a kisúgónak kell szégyenkeznie.

Az ellenzéki pártok azonban, úgy látszik, nem értik, hogy ha már mindenképp rájuk sütik a kisúgásukat bizonyító bélyegeket, akkor a legcélszerűbb valóban kisúgónak lenni. (Nem volt az szégyen a nyolcvanas években sem: a demokratikus ellenzék indított is egy Kisúgó című lapot. Ez akkor csak egy számot ért meg, majd később az Élőlánc Magyarországért ökopárt 2006-ban és 2007-ben egy-egy szám erejéig felélesztette.)

Egy lista erejéig most „ellopom” ezt a címet (annál is inkább, mert egykor az én konyhámban keletkezett), és – hadd legyen úgy – kisúgom, akár Brüsszelnek is, hogy alapvetően mi a baj a médiatörvénnyel. Íme:

– A médiát felügyelő intézmény a törvény szerint hatóságként vizsgálhat a médiában közzétett tartalmakat, az írott sajtóra is kiterjesztve. Az erre felállított egység neve: Tartalomfelügyeleti Főosztály.

– A Tartalomfelügyeleti Főosztályon egy hatóság megbízottaiként dolgoznak médiakutatók, szociológusok, akiknek véleménye alapján a hatóság az érintett szakmák (zene, irodalom, színművészet, tánc stb.) képviselőinek beiktatása nélkül ítélkezhet és indíthat hatósági eljárásokat, a legkülönfélébb tartalmi kérdésekben. Ez egyúttal a szociológia demoralizálását is jelentheti.

– A médiát felügyelő intézményhez érkező panaszok ügyét eddig egy háromfős Panaszbizottság intézte, amelybe szakértőket is delegáltak. Ehelyett most egy személyben intézi egyetlen médiabiztos.

– A törvény nem biztosítja, hogy az ítélkező testületek független és pártatlan szakemberekből álljanak. Így létrejöhet, és létre is jött az a helyzet, amelyben az egyetlen médiabiztost az egyetlen párt által kinevezett intézményvezető nevezi ki, s a biztos javaslatait az egyetlen párthoz kötődő médiatanács fogja megszavazni.

– A panaszok ügyét intéző médiabiztost a törvény egyszerre hatalmazza fel a rendőri nyomozó, a vádemelő ügyész és az egyeztető tárgyalásokon mérlegelő bíró szerepkörével.

– A médiabiztos nyomozóként olyan adatokat is bekérhet, amelyek üzleti titkokat tartalmaznak.

– A törvény lehetővé teszi, hogy a biztos szakszerű mérlegelés nélkül javasoljon aránytalanul nagy pénzbüntetéseket, amelyeket a médiatanács ugyancsak szakszerű mérlegelés nélkül megszavazhat. Ez a vizsgált média egzisztenciáját veszélyezteti.

– Bár a biztosnak nincs hatósági jogköre, a médiatanácsnak van, s a médiatanács a biztos javaslatai alapján is dönt.

– A médiahatóság működésének rendje lehetővé teszi, hogy ugyanazt a médiát ugyanazért a vétségért két helyen – a hatóságnál és a független bíróságon – elítéljék.

– A médiahatóság anélkül is vizsgálódhat tartalmi kérdésekben, hogy az érintettek – például egy műsor sértettjei – bejelentést tettek volna, sőt, akaratuk ellenére, fogadatlan prókátoraikként büntethetnek.

– A Médiaalkotmány szerint a médiatartalom nem lehet sértő olyan entitásokra nézve, amelyek kifejezetten valamely hatalom birtokosai, mint például „bármely többség”, illetve az egyház. Ez egyfelől abszurditás, hiszen a szavakkal szemben mind a többséget, mind az egyházat védi a saját hatalma. Másfelől módot adhat a rasszizmusra, amennyiben bejelentők az ország többségét– vegyes származású, államalkotó népét – annak bármelyik saját kisebbségével szembeállítva (belső) etnikumnak értelmezhetik („cigány etnikum-magyar etnikum”, „zsidó etnikum-magyar etnikum”), s így bármely, a „magyarok” szót is tartalmazó kijelentést a rasszizmus vádjával terhelhetik.

– A Médiatanács hatósági határozata ellen nincs helye fellebbezésnek, csupán felülvizsgálatnak. Ezt az érintett a közigazgatási ügyekben eljáró bíróságtól kérheti. A közigazgatási eljárásban azonban a bíró általában nem vizsgálja a tényállást, nem mérlegel és nem módosítja a megtámadott határozatot, legfeljebb új eljárásra utasítja a közigazgatási szervet (a médiahatóságot). Vagyis: ha a tartalmi okok miatt bepanaszolt személy felülvizsgálatot kér, akkor kizárólag azt éri el, hogy a bíró megvizsgálja, vajon a Médiatanács a határozatában helyesen alkalmazta-e a szóban forgó médiatörvényt. A közigazgatási kígyó a saját farkába harap.

– A törvények értelmében a médiában úgy koncentrálták az intézményeket, hogy a közszolgálati média dolgozóinak ugyanaz a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap a munkáltatója, mint az őket kontrolláló, feljelentő, vizsgálat alá vonó médiahatóságnak. Ez azt jelenti, hogy a munkáltató nem ad védelmet a dolgozójának, nincs kölcsönös lojalitás.

– Az intézményi koncentráció jegyében a médiában megszűnnek az egyes szerkesztőségek saját hírszerkesztőségei, mert majd egyetlen, állami központ dönti el, hogy mi minősül hírnek, és mi nem.

A lista folytatható további finomságokkal, ezek csupán a legalapvetőbb kisúgnivalók voltak. Ha már nélkülem is tudják Brüsszelben, akkor ne bíbelődjenek vele. Ám ha az volt a gond, hogy elkápráztatta őket a saját demokráciájuk fénye, és azért nem látták meg, hol vannak a taposóaknák ezekben a törvényekben (például elképzelni se tudják, hogy a finnugor nyelvelméleti rendszer képviselői vagy a román-magyar barátság helyeslői „nemzetellenesek”, vagyis a többség megsértői lehetnek), akkor hegyezzék a fülüket figyelmesen.

És legalább drukkoljanak nekünk.


Lévai Júlia                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!