Széky János











A G-7 e heti vendége:


Széky János
műfordító, publicista, az ÉS rovatvezetője
Önéletrajz


A rovatról


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










A gyakorlat és a bizottság




Amikor az önéletrajzban említett fiút először elvittük az állatkertbe, megálltunk az elefántok kifutójánál. A tehén egészen közel is jött. Fölemeltem a gyereket, hogy jobban lásson, és ez volt a hiba. – Hol az elefánt? – kérdezte, mert abból a szemszögből nem látott mást, csak egy véget nem érő, göröngyös, barnásszürke felületet.

Kommersz kormánypárti oldalon ujjongó viháncolással („ezért volt a hiszti?”), a sajtószabadság híveinek oldalán udvariasan vagy még úgy sem leplezett csalódottsággal fogadták, hogy Neelie Kroes, a digitális agendáért felelős uniós biztos csak három ponton kifogásolta az új magyar médiatörvényt. A fogadtatáshoz hozzájárult, hogy a hír igaz: a médiatörvényt szinte senki sem olvasta (rendesen). A viháncolók biztos nem, a sajtószabadság hívei jó eséllyel nem, a szöveg ugyanis szakjogászi felkészültség nélkül túl van az emberi érthetőség határain, a nagy többség ki van szolgáltatva a profik segítségének. De még a profikkal is megesik, hogy kellő gyanakvás híján egyszerűen nem vesznek észre aknákat; csak olyankor bukkannak rájuk, ha eleve tudják, mit keresnek.

A viháncolók szintén egy profi értelmezéstől ilyen magabiztosak, nem a sajátjuktól. Ez az értelmezés a Médiatanács kebelében született, Navracsics miniszterelnök-helyettes, a levél címzettje csak a testületi bölcsességet áramvonalasítja. A pontok látszólag valóban jogi-technikai részletkérdések, látszólag nem érintik a törvény (pontosabban törvénycsomag) központi bűnét, amit a francia sajtó például liberticídiumnak, szabadságirtásnak nevez.

Kroes tisztázta – ezt persze viháncolós-lufizós körökben nem szabad észrevenni –, hogy jogi számonkérésre az Európai Bizottságnak csak ott van lehetősége, ahol a tagállamok az uniós jog szféráján belül cselekszenek. Magyarul, ahol van a témában valamilyen direktíva. Az audiovizuális médiaszolgáltatásról van, a sajtószabadságról nincs. A szabad sajtóhoz való „méltányos és egyenlő” hozzáférés joga – nem pedig a méltányosan egyensúlyozó sajtóhoz való szabad hozzáférésé – ugyanis a koppenhágai kritériumokban szerepel. Ha ez nincs meg, az illető országot nem veszik fel, és az Unió igazából nem készült fel arra az eshetőségre, hogy egy tagállam a felvétel után retardál.

A lényegtelenség benyomását amúgy fokozza, hogy a magyar szakpolitikusok és hivatalos szakemberek igyekeznek a kifogásokat lényegtelennek feltüntetni a témát és a hátteret nem ismerő publikum számára.

Neelie Kroes három kifogása:

1. A törvény megköveteli az online média regisztrálását, beleértve a fórumokat, blogokat stb.

2. Minden (audiovizuális) médiától megköveteli a „kiegyensúlyozott” híradást nemzeti és európai ügyekben.

3. Mivel más tagállamokban letelepedett médiacégekre is vonatkozik, megsérti a „származási ország” elvét, vagyis hogy a médiacégekre csak annak az országnak a szabályai vonatkoznak, ahol le vannak telepedve. (Ez együtt jár azzal, hogy bizonyos "közös minimumkövetelményeket" mindenütt betartanak. Ahol egyik ország a másik területére irányoz tévéadásokat – jegyezzük meg: itt kifejezetten televízióról van szó –, ott kivételesen együttműködhet két tagállam az eljárásban, mindenféle feltételek betartása esetén.)

A regisztrálás kérdése még a legártatlanabb. A Médiatanács/Navracsics válasza az, hogy a törvénybe nagyon pontosan bele van írva, mit kell regisztrálni, és a magán-videóblogokat ezek szerint nem. Hát először is, egy magán-videóblogra könnyen ráhúzható a lekérhető médiaszolgáltatás fogalma, ugyanis a médiaszolgáltató természetes személy is lehet, aki a közreadott választékért – uniós definíció szerint – szerkesztői felelősséget vállal, mármint hogy a „médiatartalom kiválasztása és összeállítása során megvalósuló tényleges ellenőrzésért” felel. (Az eredetiben az van, hogy „ténylegesen ellenőrzi a műsorszámok kiválasztását és... katalógusba rendezését”. Magyarul: ő dönti el, mi és merre van a blogban, nem valaki más.) És abban a pillanatban, hogy reklámok vannak a blogján, már nem tisztán hobbiból csinálja.

Főleg (másodszor), hogy a hazai válaszadók feltehetően nincsenek tisztában azzal, mennyire sima az átjárás a médiatörvényben online „sajtótermék”-nek nevezett dolgok (mondjuk a hírportálok) és a blogok meg egyéb webkettes termékek között. Magyarországon talán egy kicsit még az átlagnál is simább. Érdekes kérdés, hogy a szerkesztő felel-e a blognak álcázott, félig vagy egészen belső gyártmányú rovatért, és ha igen, akkor a ténylegesen csak befogadott, de esetleg sok kattintást hozó blogokért miért nem. Inkább nem adok ötleteket.

Kroes egyébként nem videoblogokról, hanem – összefüggésben a 3. ponttal – általában informatív blogokról, gazdasági elemzésekről stb. beszél, az „online sajtótermékek” és a magánbeszéd közötti átmeneti zónáról, amelyre a médiatörvény mindent ellenőrizni akaró filozófiájának jegyében könnyen ki lehetne terjeszteni a (hazai) nyilvántartási kötelezettséget. És ha lehet, és szabad, épp Magyarországon miért ne tennék meg?

A második pontra a Médiatanács azt felelte, hogy a kiegyensúlyozottság követelménye a lekérhető audiovizuális médiának csak nagyon szűk körére, a tájékoztató vállalkozások hírműsoraira érvényes. Itt a törvény megfogalmazásakor egy kicsit elgondolkodhattak volna azon, hogy mit ér a választék kiegyensúlyozottsága, ha a világon nem létezik kiegyensúlyozott lekérés: azt kérek le, amit akarok. Navracsics azt fűzi hozzá, hogy „a magyarországi gyakorlatot kellene megismertetni a bizottsággal”. Attól állna csak égnek a hajuk. A kiegyensúlyozottság ugyanis, ellentétben azzal, amit a „szakpolitikusok” és támogatóik a jónépnek sulykolnak, sajátosan magyar mánia, történelmi fejlemény, a kezdeti médiaháború lecsapódása. Nem hozza közelebb az igazságot, sőt, matematikailag ki van zárva, hogy kiegyensúlyozott véleményekből kiderüljön az igazság. Mivel olyan funkciója nincs, amire szánták, nem más, mint beépített véleménycenzúra.

Amikor 2005-ben Nagy-Britanniában be akarták vezetni a kötelező kiegyensúlyozottságot – nem általánosan a tévékben, csak bevenni a BBC Chartájába –, méretes volt a felzúdulás éppen ezek miatt. Vagy ahogy kedvenc konzervatív politikusom, Karel Schwarzenberg mondta: „A magyar médiatörvény elégtelenül határozza meg a jogi fogalmakat. Mi az a kiegyensúlyozatlanság? A sajtónak kiegyensúlyozatlannak kell lennie, szókimondónak kell lennie, de a bevált angolszász hagyomány szerint el kell választania a híradást a kommentártól. Éppen a kommentárok – néha nagyon is kiegyensúlyozatlan – vitája válik javára a gondolatszabadságnak és a demokráciának.”

Végül a harmadik ponttal a legnagyobb a zűr. Itt a Médiatanácsnak joga van szankciókról határozatot hozni a nem Magyarországon letelepedett médiatartalom-szolgáltatóval szemben, ha az például „súlyosan és nyilvánvalóan” megsérti a magyar Médiaalkotmány guminál is elasztikusabb 17. paragrafusát. („A médiatartalom nem lehet alkalmas” személyek, kisebbségek, „bármely többség” stb. „nyílt vagy burkolt megsértésére”, „nyílt vagy burkolt gyűlöletkeltésre”.)

Most ne foglalkozzunk azzal, hogy a súlyosság mint feltétel gumi a köbön, tűnődjünk el inkább azon, hogyan lehet nyilvánvalóan megsérteni a burkolt gyűlöletkeltésre való alkalmasság tilalmát. Attól tartok, ha ilyen helyzet adódna, nehezen lehetne elmagyarázni nemzetközileg. A törvény előírja, hogy ha egy ilyen ügyben – kötelezően – értesítjük az Európai Bizottságot, és az másképp látja, akkor a határozatot vissza lehet vonni – de van ám ideiglenes határozat is, amely azonnal végrehajtható.

Tételezzük fel mégis azt az abszurd helyzetet, hogy az uniós biztos és tanácsadói jobban értenek az uniós médiajoghoz, mint a honi szakemberek törvénykészítő csoportja. Ez esetben a magyar kormányzat – fogadalmához híven – kiveszi a törvényből a 176. és a 179. paragrafust, esetleg a 177-et . De ott marad pont a legbotrányosabb, a 178. paragrafus és kiegészítése a 180-ban. Ez ugyanis a külföldön letelepedett cégek rádióadásait és sajtótermékeit szankcionálná. Nem tévedés. Itt már szó sincs uniós médiajogról, Európai Bizottságról, ugyanis rádiókról, nyomtatott és online újságokról nem szól az audiovizuális direktíva. Az a lehetőség, hogy mondjuk egy Münchenbe települt magyar nyelvű rádióállomás tulajdonosát, egy párizsi lap kiadóját Magyarországról megbüntethetik, Brüsszelben vagy Strasbourgban senkinek sem jutott eszébe.

Van egy-két passzus, nemcsak ez, amelyik annyira po..., izé, szokatlan, hogy az civilizált agy számára érthetetlenné teszi. Valószínű, hogy még a mostani magyar kormánnyal szemben kritikus szakértők sem hisznek a szemüknek, amikor ezeket olvassák. De bízzunk benne, hogy a barnásszürke foltból kirajzolódik nekik az elefánt. Másban nemigen bízhatunk, az Alkotmánybíróság szorongattatásában sem tartotta sürgősnek az ügyet.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Rútul




„Sajnálom, hogy Önöket ilyen rútul rászedték és becsapták” – mondta Orbán Viktor múlt szerdán, Strasbourgban a médiatörvény bírálóinak, nem túl áttételesen lehülyézve a szónokokat, akik az Európai Parlament abszolút többségét képviselték.

(Itt abba is lehetne hagyni, bár csak az után, hogy megjegyeztük: Orbán úgy ítél, ahogy él, hiszen – hála nyelvünk elzártságának és viszonyaink egzotikus voltának – néppárti támogatóinak mégiscsak ő a legfőbb forrása minden magyar dologban. Amit tudnak róla és Magyarországról, azt igen nagy részt tőle tudják. Kitérhetünk az ellentámadás igazságtartalmára is: a rút becsapás bizonyítékául azt hozta fel, hogy „új magyar médiatörvényben a kiegyensúlyozatlanságot nem lehet szankcionálni és pénzbírsággal sújtani”. Ezt hinnék ugyanis bírálói. Az igazság az, hogy pénzbírsággal sújtani nem lehet, szankcionálni lehet – például a bűnös „médiatartalom-szolgáltató” kötelezésével, hogy adjon megfelelő mennyiségű műsoridőt az akárki által hiányolt álláspontnak. Egy igaz és egy hamis állítás konjunkciójából a logika szabályai szerint hamis állítás kerekedik ki – de kit érdekel itt az igazság és a logika?)

Mondom, abba lehetett volna hagyni az első mondat után. Ha Magyarországon közmegegyezés volna arról, hogy a nemzetközi politikában ilyet nem lehet csinálni. De mint annyi minden más elemi dologról, erről sincs közmegegyezés. Más országokban, olyanokban is, amelyeket mi magasról lenézünk, tisztában vannak azzal, hogy a diplomácia, az diplomácia, és valakinek vagy van érzéke hozzá, vagy nincs. Akinek nincs, az nem póbállkozik vele, hanem olyanokra bízza, akiknek van.

Nálunk kormányokon átível az a meggyőződés, hogy a nemzetközi kapcsolatokhoz majdnem elég az egykori hírszerzőtisztek hetvenes-nyolcvanas években szerzett világismerete. (A bolgárok legalább tudják, hogy mennyire gáz, és most decemberben elhatározták, hogy visszahívják a külképviseletekről a Darzsavna Szigurnoszt egykori embereit, az állomány talán negyven százalékát. Egész pontosan a külügyminiszter határozta el, aki a King's College diplomájával a háta mögött a szófiai Nyitott Társadalom Alapítvány programigazgatója volt. Nálunk sem ilyen külügyminiszter nem volt és nem lesz soha, sem ilyen visszahívás.)

Más kis országban, nem nagyhataloméban tisztában vannak vele, hogy a nemzeti érdekeket úgy tudják hatásosan képviselni, ha befolyásos, erős szövetségeseket szereznek, nem pedig kicsi kéteseket, meg ellenségeket. Hogy az adott kormány álláspontját úgy tudják elfogadtatni, ha másoknak tetsző érveket hoznak fel mellette, és nem úgy, ha feltételezik: az álláspontot mindenkinek el kell fogadnia, majd lehülyézik azt, aki nem fogadja el, hátha ettől megváltozik a véleménye.

Van néhány nyilvánvaló tétel, ami nálunk nem érvényes. Ha egy miniszterelnök Strasbourgban így szerepel, máshol nemcsak az ellenérdekelt politikusok mondanák, hogy ilyet nem lehet, hanem az elemzők is megállapítanák, hogy kész, ez akkora hiba, ami után nem lehet a gödörből kimászni, még akkor se, ha a belpolitika sikeres lesz, és biztosan nem, ha a belpolitika csődöt mond. (Gyurcsány körül úgy viharzanak a szenvedélyek, hogy senki sem gondolja végig, mit rontott el a nemzetközi kapcsolataiban. Végül is akármit tett a belpolitikában, diplomáciai baklövései bizonyultak végzetesnek: Merkel kínos helyzetbe hozása az elején és Obama negligálása a végén. Orbán pedig sokkal rosszabb a külkapcsolatokban: született antidiplomata.)

A háborús viszonyok közt nevelődött hazai elemzők és talpasok egyszerűen nem érzékelik a diplomáciai analfabétizmusnak ezt a tobzódását.

Az itthoni sajtó például nem nagyon foglalkozott Schmitt szlovákiai állampolgár-toborzásával, amivel csak az volt a baj, hogy rossz helyen, rosszkor és rossz közönségnek adta elő, miután méltó partnerével, a nem éppen szellem- és jellemóriásként ismert Gašparovičcsal tárgyalt, hite szerint békés egyetértésben, és miután még Fico is meghökkenve tapasztalta, hogy a szlovmagyok túlnyomó többségének nem kell az enyhén megzakkant magyar állam szimbolikus polgársága. Ez oda vezetett, hogy a jelenlegi kormánykoalíció mellett Ficóék is törvényjavaslatot nyújtanának be a saját ellentörvényük enyhítésére, a koalícióból viszont az Egyszerű Emberek nevű fura társaság – Schmitt akcióján felháborodva – nem volna hajlandó megszavazni a tilalom visszavonását, csak ha érvényesül a Nottebohm-elv: a másik országhoz letelepedettség, munka vagy családi szálak kötik a szlovák állampolgárt. Ebből könnyen koalíciós válság lehet. Tehát miután a Fidesznek a kettős állampolgársági törvény sebes elfogadásával kis híján sikerült megnyeretni a választást a lefelé tartó Ficóval (és csak azért nem sikerült, mert ugyancsak a Fidesz az MKP látványos támogatásával népszerűsítette a Most-Hidat), most elnökünk a bukásig nehezítheti Radičová helyzetét. Amiről persze nem tud, mert nincs, akik szóljon neki. Pedig itt van ez az ország a szomszédban, lehetne olvasni az újságjait. Láthatóan senki sem olvassa, vagy ha olvassa, nem hajlandó érteni a szóból.

Egyszer talán könyvet ír valaki arról, mi vezetett a magyar diplomácia ilyen fokú leépüléséhez. Pillanatnyilag már azt sem veszi észre, ha rútul beég.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Az alsó nyolcad





Az Európai Bizottságnak az a „közlése”, hogy a digitális átállásnak, az analóg földi tévéadók lekapcsolásának 2012 elejéig meg kell valósulnia, nem parancs. A nehéz vagy sajátos nemzeti körülményekre hivatkozva nyugodtan lehet alkudni róla. Alkudtak a szlovákok, a románok, a lengyelek, de még az angolok is. Pillanatnyilag úgy áll, hogy a lengyelek fejezik be utoljára, 2013. július 31-én. Hacsak a magyarok nem húzzák még tovább. (jav.) a bolgárok fejezik be utoljára, 2015-ig, kihasználva a végső haladékot, amire a magyar kormányzat is módot ad magának. A románok is ilyen módosítást kértek, de aztán az illetékes hatóság feje bejelentette, hogy mégis előbbre hoznák két évvel; ők legalább mutatják, hogy fontos nekik a dolog.

A magyar nem alkuszik. Annyira nem, hogy még a hazai közvélemény érdeklődő része sem tudott az elhalasztásról, még eminens médiajogászok is a vállukat vonogatták: csak úgy jött a semmiből. A közvélemény – már akit érdekelt – 2010. december 20-án délelőtt 11-ig úgy tudta, hogy a teljes analóg lekapcsolás határideje 2011. december 31. Ám azon a borús délelőttön az Alkotmányügyi Bizottság (hajdú a harangöntéshez) beadott egy módosító indítványt, amely „a módosuló jogszabályok” között a digitális átállásról szóló (mellesleg: csodamódra ötpárti egyetértéssel megszavazott), 2007-es törvényt úgy változtatta meg, hogy az átállás eltolódjon egy-három évvel. Ha kihasználják a három évet (miért ne valósulna meg a legrosszabb opció?), akkor mi leszünk az utolsók Oroszországon innen. (Az oroszok 2015-re tervezik.)

A következő nap hajnalán, túl a költségvetési cécón és egy sorozat obstrukciós szagú balfácánkodáson, mindhárom ellenzéki párt piros szemű szónokai tiltakoztak, mondván, hogy a puccsszerű módosítás nyilvánvalóan a két nagy kereskedelmi tévének kedvez, innen már tiszta sor, hogy a Fidesz és környéke mit akar tőlük és velük – válasz nem jött. Reggel a hírfogyasztók a nyugat- és kapitalizmusellenes szabadságharc újabb győzelmesen megvívott csatájára ébredtek.

A végsőkig lebutított magyar közéletben senki se mondta meg a népnek, hogy a digitális átállás célja nem az, hogy ugyanazt az ócska műsort HD-ben nézzük. Nem is az, hogy mindenféle fölösleges kütyüket legyen muszáj megvennie a közmondásos Mari néninek, hanem egyrészt az audiovizuális kínálat mennyiségi és minőségi javítása, másrészt az úgynevezett digitális hozadék vagy osztalék: a felszabaduló frekvenciák más, hi-tech célokra hasznosíthatók, például szélessávú mobilinternethez. Hogy Európa, ha másban nem is, ebben az üzletágban a legjobb legyen a  világon; az EB a lagymatag uniós gazdaságnak beadott, húsz-ötvenmilliárd eurót érő technológiai injekcióval számol.

Amikor 2007-ben kijelölték a határidőt, a televíziós átállás feltételeként csak a lefedettséget határozták meg konkrét számmal (a lakosság 94 százaléka férjen hozzá). Azt gondosan elkerülték, hogy a dekóderrel felszerelendő háztartások arányát is megadják. Az óvatosságra az akkori kormányoldalnak és ellenzékének is jó oka volt, erről később.

Az lenne a meglepő, ha a két nagy kereskedelmi tévé nem lobbizott volna teljes erőbedobással kényelmes monopolhelyzete megőrzéséért. (A multiplexek működésbe lépésével felaprózódik a reklámpiac, és a két régi nagy cég talán megőrizheti fölényét egy ideig, de keményen meg kell dolgoznia érte, netán még be is kell ruháznia.) Féltik helyi monopóliumaikat a kábelcégek is. Csak megemlítem, ne vonjon le belőle senki semmilyen következtetést, hogy a digitális átállásért miniszterként Fellegi Tamás a felelős. Most másról akarok beszélni.

A módosító indítvány indokolásából és a pár nappal később közreadott Digitális Megújulás Cselekvési Tervéből (így, csupa nagybetűvel) az derül ki, hogy a kormányzat szerint „minden háztartásban” rendelkezésre kell állnia digitális vételre alkalmas készüléknek. (Láttuk, a törvényben nem írják elő a kilencvensok százalékos arányt.) Ha ez a feltétel, akkor bizony az átállás a legeslegvégső határidőig, 2014. december 14-ig fog csúszni. De úgy látszik, a kormány nagyon is komolyan gondolja a teljes ellátottságot.

László Ferenc a Hírszerzőn igen alapos cikket írt az ügy hátteréről. Ebből meg lehet ismerni a kétoldalú lobbi érvrendszerét, amit arra az esetre tartogat, ha valaki mégiscsak rákérdezne, hogy muszáj-e mindenáron az utolsó helyre aláznunk magunkat. A lobbi kormány felőli oldala a szociális érzékenységgel operál. A több tízezres költségű dekóderekre hivatkoznak (aktiválási díjjal 13 000 körül is lehet kapni, és lesz még olcsóbb, vagy legalábbis lehetne), meg a több ezres havi díjra (a MinDig TV alapcsomagja ingyenes). Az üzlet felőli oldal arra hivatkozik, hogy „a szegények is vesznek mosóport”, nem lehet lemondani róluk. Hétszázötvenezer háztartás, kétmillió ember maradna minden szórakozás nélkül, ülhetne a csöndben, ha egyik pillanatról a másikra lekapcsolnák az analógot. (A pillanat bő másfél év lehetett volna, ha a kormányzat le akarja kapcsolni.)

A valóság nem ennyire könnyesen megható, ellenben tragikusan durva. Az a kétmillió ember nem feltétlenül a legszegényebbek közül való. Van, akit nem érdekel annyira a tévé. De a kétmillió többsége, a magyarok egynyolcada mélyszegénységben él. Ez horribilis arány.

A nyugdíjasok éppen hogy nem tartoznak ide, hiszen a mélyszegénység egyik definíciója pontosan az, hogy a családban az egy főre jutó jövedelem az öregségi nyugdíjminimumnál kevesebb.  Az egymást követő kormányok jobb szeretnek nem gondolni erre a tömegre, amely kívül reked a piacgazdaságon – legyen az szociális vagy akármilyen –, és az Unió nyugati központjaiban elképzelt civilizációs közegen.

Az egymást követő kormányok szerencséje, hogy a tömegnek, ha van hol laknia, van valami ócska  tévéje is, miként a brazil favelákban, és úgy alakult, hogy az állam segédletével agyonmanipulált piacon minden minőségről leszoktatott médiacégek szállítani tudják azt a napi álomvilágot, amelyik ezt a tömeget szedálja. Magyarországon nagyjából százszázalékos a tévék aránya a háztartásokban, ellentétben gazdagabb országokkal, ahol ilyen nyugtatókra nincs szükség. Kiszámíthatatlan, mi történik, ha központilag megvonják az adagot.

A demokratikus magyar kormányok soha nem tettek semmilyen hatásos intézkedést az alsó millió, az alsó milliók (korántsem csak cigányok) kulturális felemelésére. Mivel azt sem igen tudták, mire van szüksége egy piacgazdaságnak, azzal sem foglalkoztak, hogy a nyugati civilizáción kívül rekedt  tömeget alkalmassá tegyék a piacgazdaságban való részvételre. A digitális átálláshoz azzal a ténnyel kellett volna szembenézni, hogy a tévére éppen a legszegényebbeknek van a legnagyobb szükségük, nem azért, mert nincs más szórakozásuk, hanem mert nincs másuk, ami a civilizációra emlékeztetne. Ezzel szembenézni pedig utálatos.

Amikor a Gyurcsány-kormányzat és ellenzéke 2007-ben kínnal-keservvel rászánta magát, hogy teljesíti az európai kívánságot, vélhetően azért nem adott meg százalékos alsó határt a vevőkészülékekre, mert azt gondolta, hogy majd csak lesz valahogy. Most van a „majd”, és az Orbán-kormányzat is azt gondolja, hogy majd csak lesz valahogy. Ha nem 2012-ben, hát 2014-ben. Addig is marad minden a normális régiben, a híradókban nincs semmi, celebek bohócot, bohócok celebet csinálnak magukból, a vécészagosítók meg egyre kékebbek.

Más országokban, Lengyelországtól Bulgáriáig, megoldják valahogyan. Itt nehéz eldönteni, ,mi az akadály: a nagyhangú szövegekkel feledtetni akart igazgatási-szervezési töketlenség vagy a hivatalnokok viszolygása a rút mélyszegénységgel való érintkezéstől. Esetleg a kettő ugyanannak a két oldala.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Holmes, Hays és Kinsey




Az amerikai alkotmány első kiegészítése összesen egy mondat. Ez garantálja – többek között – a szólás- és sajtószabadságot. Annyit mond, hogy a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely ezeket korlátozza. Pont. A mondattöredékről viszont kismillió cikk, tanulmány és könyv szól, ugyanis a szólás- és sajtószabadságot ezek után csak hatóságok és bíróságok korlátozhatják, azt pedig más bíróságok dolga eldönteni, hogy ez korlátozás volt-e vagy sem. A döntés felnőtt erkölcsi érzéket és tetemes jogi felkészültséget követel meg a bírótól.

Az abszolút szabadságot rendszerint háborúk idején vonják kétségbe – ilyen eset volt a Schenk kontra Egyesült Államok. Miután Amerika hadba lépett, egy Charles Schenk nevű szocialista vezető röplapokat osztogatott, amelyben arra buzdította a sorkatonákat, hogy tagadják meg a behívóparancsot. (Egyébként jó amerikai módjára szintén az alkotmányra hivatkozott, annak is a rabszolgaságot és kényszerű szolgaságot tiltó tizenharmadik kiegészítésre.) A kémkedésről szóló törvény értelmében Schenket elítélték, mire a Legfelsőbb Bírósághoz fellebbezett azzal, hogy megsértették az első kiegészítésben garantált jogait. A Legfelsőbb Bíróság aztán egyhangúlag helybenhagyta az ítéletet. Mint a roppant tekintélyű Oliver Wendell Holmes Jr. mondta indokolásában, ha a szavak „azonnali és közvetlen veszélyt” idéznek elő, a Kongresszusnak joga van törvényt hozni a szankcionálásukra. Ez a híres „clear and present danger” elve, amire – illetve az elvet felváltó Brandenburg-tesztre – máig hivatkoznak liberális jogtudósaink. Ez az a feltétel, amelynél többnek nem kell teljesülnie, hogy a kifejezés szabad legyen. Schenk leülte a maga fél évét, a szabadságjogok nem csorbultak. Senkinek eszébe nem jutott volna például nemzetek vagy kisebbségek megsértését törvényben tiltani. Sem előírni a sajtónak,  hogy „hiteles, gyors és pontos” legyen, mert a hitelességnek ezt az értelmét („megfelelő ideológiai felfogás”) nem ismerték, aki pedig nem volt gyors és pontos, az jogszabály nélkül is meghalt a piacon.

Egészen más világ volt a mozgóképeké. Itt viszont az nem jutott eszébe senkinek, hogy a tömegszórakoztatásra az első alkotmánykiegészítés elveit alkalmazza. Senki sem akadt fenn a cenzúrán, mert tudták, hogy a mozi más központi idegrendszeri területekre hat, mint a kimondott vagy olvasott szó. Lassan mondom: egy dolog a sajtó, és más dolog a sík felületen mozgó kép, még ha beszél is. Ugyanabban az országban, ahol a sajtó szabadságát – nem a feladatait, nem a jó magaviseletét: a szabadságát – szentnek tartották, és a legjobb elmék foglalkoztak azzal, hogy ne legyen belőle baj, szóval ugyanabban az – egyébként mélyen vallásos többségű – országban a filmek cenzúrázása a közerkölcs védelmében természetesnek számított.

A még fiatal filmipar ugynis maga volt a fertő, mint arról például Kenneth Anger tényeket és legendákat vegyítő könyve, a Hollywoodi Babilon tudósít. Ugyanő beszéli el – rémuralomnak lefestve – a Hays-hivatal történetét. Ez a hivatal a botrányokat utáló és a hangosfilm új veszélyeitől tartó Hollywood önszabályozó testülete volt. A főcenzor, Will H. Hays, egykori republikánus pártelnök, postaügyi miniszter és esperes a kimerítő „Produkciós kódexben” foglalta össze, mit szabad és mit nem. A szabályzat a lehető legmagasztosabb elvet követte, nem lehet belekötni: „ha a mozgóképek olyan történeteket mutatnak be, amelyek jobbá tehetik az életünket, akkor az emberiség jobbításának leghatásosabb eszközei lehetnek”. Ennek érdekében a filmvásznon nem jelenhetett meg például a szex, beleértve a túlságosan „hosszú és buja csókot”, valamint a kétértelmű táncmozdulatokat; a homoszexualitás, a kábszerezés, az alkoholfogyasztás, hacsak nem volt elengedhetetlenül szükséges a negatív jellemábrázoláshoz; lelkészeket nem volt szabad mulatságos színben feltüntetni; tiszteletben kellett tartani a házasság és a család szentségét, nem lehetett „nyíltan vagy burkoltan megsérteni” (bocsánat, ez csúsztatás, egy másik szabályzatból vettem) más nemzeteket vagy például a fehér többséget azzal, hogy a feketékkel való szexuális elegyedését mutatják.

A más nemzetek megsértésének tilalma oda vezetett, hogy 1940-ig nem lehetett politizáló játékfilmet forgatni a náci Németországról. Hollywood magára vállalta a hipercenzúrát, de folyton kereste a kiskapukat, miközben a kiváló szónoki képességű és a civilek körében nagyon is népszerű Hays a filmipar „cárja” lett. Csak azt a filmet lehetett forgalmazni, amire tisztasági pecsétjét ráütötte. 1945-ben, dicsősége teljében vonult vissza, és tanácsaival segítette hivatalát egészen haláláig, 1954-ig. Hollywood akkortájt rázta le magáról a cenzori hatalmat.

Az 1930 és 1954 közötti időszak nem mondható az amerikai filmtörténet hullámvölgyének, üzletileg semmiképpen, de innen nézve reménytelenül ósdi majdnem az összes film, amely akkor készült. A nagyobb baj az, hogy a kérlelhetetlen erkölcsvédelem teljesen hatástalan volt. Amerika hadat üzent Németországnak, és ezzel nyilván nagyon megsértette; a fajok mégiscsak keveredtek, ebből lett Jimi Hendrix; és a nemi erkölcsök általános állapota a legkevésbé sem hasonlított a filmek angyali világára.

Miközben Hays irtotta a buja csókokat, az Indiana állambeli Bloomingtonban egy Alfred Kinsey nevű, szigorú metodista légkörben felnőtt zoológiaprofesszor, becenevén Prok és famulusai éjt nappallá téve készítették mélyinterjúk ezreit az amerikaiak szexuális szokásairól. A módszertant utóbb sokan bírálták, de az „amerikai hímek és nőstények” tömeges mintáján a szexológia atyja bebizonyította, amit be akart bizonyítani: hogy nincs éles határ a hetero- és a homoszexualitás között (a férfiak 37 százalékának volt valamilyen homoszexuális élménye); hogy a nemiség független a házasságtól (a férfiak fele, a nők negyede lépett félre aktív korában), sőt elég nagy a szadomazochizmusra fogékonyak aránya is. Mondom, mindez tökéletesen megfért a nyugat-európainál erősebb vallásossággal.

A háború után a fehér, középosztálybeli Amerika megrökönyödve vélt magára ismerni Kinsey jelentéseiben; lehet, hogy a professzor túlzott, de mégiscsak közelebb állt a valósághoz, mint a Hays-korszak filmjeinek sterilitása.

Az eszmei mondanivalót nem szívesen rágom senki szájába, csak hogy a félreértéseket elkerüljük: nem a tömegekre ható média szabályozásával van baj. Van, amit szabályozni kell. Van, amit nem szabad.  De ha valaki az erkölcsökre akar vigyázni, jobb, ha a szabályozásban tanúsít önmérsékletet. Holmes bírónak Rabelais volt a kedvenc szerzője, és el-eljárt a burlesque show-kra – a burlesque eredetileg, Amerikában nemcsak humoros, de erotikus varietét is jelentett, minél meztelenebb nőkkel. „Hálás vagyok Istennek, hogy alantas az ízlésem” – mondta. Körülbelül ennyi bölcsességet, keresztényi önismeretet és öniróniát, hölgyeim és uraim, ott a Médiatanácsban, ha már nevelni akarnak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Olvassunk Zakariát!




Miniszterelnökünk persze jó nagyot lódított, amikor azzal traktálta a német bulvárlapot, hogy idehaza őt naponta „ducénak, führernek” titulálják az újságokban. Ilyen párhuzamokat a feszélyezetlen külföldi sajtó használ; a hazai kritikusok közül még az indulatosabbak is óvakodnak a kimondott hitlerezéstől és mussolinizéstől. Túl könnyű, túl olcsó, még a nagyon elkeseredettek is érzik, hogy az igazságtartalommal valami nem stimmel. Mármint a profik óvakodnak. Az egyszerűbb fórumozók, bloggerek gondtalanul leírják az első analógiát, ami eszükbe jut, ez a webes nyilvánosság azonban a) nem újság, nem a „médiatartalom-szolgáltatásnak” az a köre, amit új törvényünk cenzúrázni kíván, b) nincs nyoma olyan bejáratott munkamegosztásnak a mémgyártásban és -terjesztésben, mint a mostani kormányoldal pártközponti agitprop-részlege, profi sajtótermékei és webkettes gerillahadai között.

Csábító, de rossz

Mondom, újságban komoly nagyítóval se lehet találni ducézást, führerezést, de a csábítás azért nagy. Túlságosan sok a hasonló elem a szabadtéri tömeges pártgyűlésektől a régi dicsőség kultuszáig, a katonás párthierarchiától a sajtószabadság körüli hazugságokig, az erő imádatától az etnikai alapú nacionalizmusig, a megingathatatlan első ember kultuszától a munka mint önérték középpontba állításáig, a liberális intézmények megvetésétől a tiszta nemzeti közösségig mint végső hivatkozási alapig.

És mégis: a hasonlat bármilyen csábító, akkor is rossz. Ebből, itt sohasem lesz totális diktatúra, más az ország, más a világ. Elmúlt a magánszféra ellenőrizhetőségének kora, a kormányzottak a neten lógnak, és ha szeretnek is kijelölt ellenségekre gerjedni, utálják a kötelező lelkesedést, vagy el se tudják képzelni, mi az. A legifjabb nemzedékből meg már sokan röhögnek a Fidesz komótos pátoszán.

És természetesen a jelenlegi kormányerő politikusainak sincs semmiféle kemény-diktatórikus gondolatuk. Az olyan puritán, örömtelen. Szeretnének mindent ellenőrizni, amit csak lehet, és – a „jogállam” paródiájaként – szigorúan jogi eszközökkel nyírják ellenségeiket (messze nem elsőként a posztkommunista világban), de túlságosan polgárosultak ahhoz, hogy az erőszak bármilyen nyílt fajtájához folyamodjanak. Nem lövészárkokban, illegalitásban, legyalázó békediktátumok vagy megcsonkított győzelmek kétségbeesésében, forradalmi mozgalmakban vagy azok ellenében szocializálódtak, hanem budapesti és brüsszeli klimatizált irodákban, Audikban és repülőgépeken, felügyelőbizottságokban, munkaebédeken. Ha rosszul, pöffeszkedőn, ostobán, igazságtalanul, hazugságözön kíséretében kormányoznak is: ez még demokrácia.

Ami Ficóéknak nem sikerült

Sokkal jobb párhuzamokat – nem is párhuzamokat: közös vonásokat találhatunk, ha a közelebbi tér és idő populistáit nézzük. Ezek az országok tele vannak nemzeti sérelmekkel; nem olyan gazdagok, mint szeretnének lenni, és több a szegény ember, mintsem az elitnek kényelmes volna; a politikai osztály nagy része a jóléthez vezető útnak tekinti a szakmáját; és könnyű ellenséget találni hol a posztkommunisták, hol az istentelen liberálisok, hol a magyarok, hol az oroszok és a németek képében. Fico is, Kaczynskiék is végső soron az előző kormányok elbizakodott korruptságának köszönhették választási győzelmüket (más kérdés, hogy míg Fico igyekezett felzárkózni, Kaczynskiék a gyűlöletkampányok közben tisztakezűek maradtak). A mostani magyar, illetve az eggyel korábbi szlovák és lengyel berendezkedés közötti hasonlóságokat és különbségeket a belinkelt cikkben próbáltam tömören összefoglalni.

De a kritikusok szorongását, gondolom, még ez se csillapítja, mert Ficóval és Kaczynskiékkal ellentétben Orbánnak nem szedett-vedett koalícióban kell kormányoznia, hanem kétharmada van, és demokratikus felhatalmazással azt csinál, amit akar. Éppen ez benne a nyomasztó az olyan emberek számára, akik abban nőttek fel, hogy a demokrácia – úgy általában – magasabb rendű minden más politikai rendszernél. A Fidesz ugyanis nemcsak a választást nyerte meg kiütéssel, de a közvélemény-kutatások szerint a nagy többség ma is rá szavazna – elfogadja, amit a kormányzat csinál. Ezt végképp nem lehet a demokrácia hiányával kimagyarázni.

Ilyen egyszerű

Itt el kéne mesélnem a magam elméletét arról, hogyan volt a harmadik köztársaságba belekódolva kezdettől a saját bukása; hogy a bukás közelebb hozásában vagy el nem hárításában milyen szerepe volt a Fidesznek (általában a „nemzeti” oldalnak), a szocialistáknak és igen, a liberális értelmiségnek, de most nem teszem. Inkább idézek egy kulcsfontosságú cikket, amely, ha a tudós elemző urak-hölgyek rendesen elolvasnák, sokat segítene a mai magyar helyzet megértésében.

Tudtommal nem jelent meg magyarul. Tanulmányokban, egyetemi dolgozatokban szórványosan hivatkoznak rá, gyakran egy kicsit félreértve, mert a hagyományos gondolkodási keretekből nehéz kiszabadulni.

A viszonylagos hazai ismeretlenség oka talán az, hogy a szerző nem egyetemi ember, hanem újságíró: Fareed Zakaria, indiai muszlim származású amerikai publicista, jelenleg a Time szerkesztő-főmunkatársa. A cikk 1997-ben jelent meg a washingtoni Foreign Policy magazinban The Rise of Illiberal Democracy (Az illliberális demokrácia térhódítása) címmel. Később tételeit könyvben is kibontotta (The Future of Freedom – A szabadság jövője).

Zakaria – roppant világpolitikai tudás és alapos történelmi felkészültség birtokában – szemügyre veszi az új demokráciákat Szlovákiától Ghánáig, és arra jut, hogy a demokrácia önmagában nem jó.

Ami önmagában jó, az az alkotmányos liberalizmus: a joguralom, a hatalmi ágak elválasztása, a szólás-, gyülekezési, vallásszabadság, a tulajdon védelme, a szerződések szentsége. A szabadságjogokat garantáló alkotmányos liberalizmus elméletileg más, mint a demokrácia, történelmileg pedig elkülönül tőle. A mai nagy európai demokráciák elődállamai – Angliától az Osztrák-magyar Monarchiáig – liberális féldemokráciák vagy autokráciák voltak a 19. században, és Nyugat-Európában csak az 1940-es évek végén vált teljessé – az általános választójog bevezetése után – a liberális demokrácia.

Az illiberális demokrácia új fejlemény, és terjedőben van. Ez a változat nem garantálja a szabadságjogokat/az egyéni szabadságot. Nem mondható rá, hogy a „legrosszabb is jobb, mint...”.

Alkotmányos liberális rendszerben, ahol korlátozott a demokrácia, például Szingapúrban – írja Zakaria –, jobb élni, mint akár diktatúrában (pl. Kadhafi Líbiájában), akár illiberális demokráciában (mint Mečiar Szlovákiájában).

A szabad választás hiánya: hiba, de nem a zsarnokság ismérve. Az emberi autonómia és méltóság gyökerében a gazdasági, polgári és vallási szabadságjogok vannak. Ami viszont a szabad választást és a parlamentarizmust illeti: Fujimori, az azóta lecsukott perui elnök népszerűsége akkor szökött az egekbe, amikor szétzavarta a parlamentet, felfüggesztette az alkotmányt, és tisztogatást hajtott végre a bíróságokon. Újra is választották, aztán még egyszer, és csak egy kitudódott politikai vesztegetési botrány miatt volt kénytelen végleg távozni. A máig rendíthetetlen Lukasenko, miután 1994-ben elsöprő fölénnyel megnyerte az elnökválasztást (egyébként „a maffia legyőzésének” jelszavával, több jelölttel szemben, ellenőrzötten tiszta körülmények között), méltatlankodva mondta: „Itt nem lesz diktatúra. Én a nép embere vagyok, és a népért fogok cselekedni.” Biztos így is gondolta.

Nincs más hátra, búcsúzóul idefordítok néhány mondatot a cikk végéről:

„A demokráciának nincs többé elfogadható alternatívája; a modernség divatos öltözékéhez tartozik. Ezért a 21. század kormányzással kapcsolatos gondjai a demokrácián belüli problémák lesznek. Annál nehezebb lesz megoldani őket, hiszen a legitimitás köntösébe burkolóznak.”

„Az illiberális demokráciák abból nyerik legitimitásukat, és ekképpen az erejüket, hogy tűrhetően demokratikusak. És fordítva az illiberális demokrácia legnagyobb veszélye az – nemcsak a saját népére nézve –, hogy lejáratja a liberális demokráciát, árnyat vet a demokratikus kormányzásra.”

„A legutóbbi ilyen kiábrándulási korszakban, a két háború közti Európában, demagógok csaptak le a lehetőségre, közülük sokan kezdetben népszerűek voltak, akár választást is nyertek, Most, amikor szembe kell néznünk az illiberalizmus vírusának terjedésével, a leghasznosabb szerep, amit a nemzetközi közösség és főként az Egyesült Államok vállalhat, nem az, hogy új országokat keres, amelyeket demokratizálhat, és új helyeket, ahol választásokat tarthat – hanem az, hogy megerősíti a demokráciát ott, ahol már gyökeret vert, és szerte a világon serkenti az alkotmányos liberalizmus fokozatos fejlődését.”

Szóval így.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!