rss      tw      fb
Keres

Széky János









Olvassunk Zakariát!




Miniszterelnökünk persze jó nagyot lódított, amikor azzal traktálta a német bulvárlapot, hogy idehaza őt naponta „ducénak, führernek” titulálják az újságokban. Ilyen párhuzamokat a feszélyezetlen külföldi sajtó használ; a hazai kritikusok közül még az indulatosabbak is óvakodnak a kimondott hitlerezéstől és mussolinizéstől. Túl könnyű, túl olcsó, még a nagyon elkeseredettek is érzik, hogy az igazságtartalommal valami nem stimmel. Mármint a profik óvakodnak. Az egyszerűbb fórumozók, bloggerek gondtalanul leírják az első analógiát, ami eszükbe jut, ez a webes nyilvánosság azonban a) nem újság, nem a „médiatartalom-szolgáltatásnak” az a köre, amit új törvényünk cenzúrázni kíván, b) nincs nyoma olyan bejáratott munkamegosztásnak a mémgyártásban és -terjesztésben, mint a mostani kormányoldal pártközponti agitprop-részlege, profi sajtótermékei és webkettes gerillahadai között.

Csábító, de rossz

Mondom, újságban komoly nagyítóval se lehet találni ducézást, führerezést, de a csábítás azért nagy. Túlságosan sok a hasonló elem a szabadtéri tömeges pártgyűlésektől a régi dicsőség kultuszáig, a katonás párthierarchiától a sajtószabadság körüli hazugságokig, az erő imádatától az etnikai alapú nacionalizmusig, a megingathatatlan első ember kultuszától a munka mint önérték középpontba állításáig, a liberális intézmények megvetésétől a tiszta nemzeti közösségig mint végső hivatkozási alapig.

És mégis: a hasonlat bármilyen csábító, akkor is rossz. Ebből, itt sohasem lesz totális diktatúra, más az ország, más a világ. Elmúlt a magánszféra ellenőrizhetőségének kora, a kormányzottak a neten lógnak, és ha szeretnek is kijelölt ellenségekre gerjedni, utálják a kötelező lelkesedést, vagy el se tudják képzelni, mi az. A legifjabb nemzedékből meg már sokan röhögnek a Fidesz komótos pátoszán.

És természetesen a jelenlegi kormányerő politikusainak sincs semmiféle kemény-diktatórikus gondolatuk. Az olyan puritán, örömtelen. Szeretnének mindent ellenőrizni, amit csak lehet, és – a „jogállam” paródiájaként – szigorúan jogi eszközökkel nyírják ellenségeiket (messze nem elsőként a posztkommunista világban), de túlságosan polgárosultak ahhoz, hogy az erőszak bármilyen nyílt fajtájához folyamodjanak. Nem lövészárkokban, illegalitásban, legyalázó békediktátumok vagy megcsonkított győzelmek kétségbeesésében, forradalmi mozgalmakban vagy azok ellenében szocializálódtak, hanem budapesti és brüsszeli klimatizált irodákban, Audikban és repülőgépeken, felügyelőbizottságokban, munkaebédeken. Ha rosszul, pöffeszkedőn, ostobán, igazságtalanul, hazugságözön kíséretében kormányoznak is: ez még demokrácia.

Ami Ficóéknak nem sikerült

Sokkal jobb párhuzamokat – nem is párhuzamokat: közös vonásokat találhatunk, ha a közelebbi tér és idő populistáit nézzük. Ezek az országok tele vannak nemzeti sérelmekkel; nem olyan gazdagok, mint szeretnének lenni, és több a szegény ember, mintsem az elitnek kényelmes volna; a politikai osztály nagy része a jóléthez vezető útnak tekinti a szakmáját; és könnyű ellenséget találni hol a posztkommunisták, hol az istentelen liberálisok, hol a magyarok, hol az oroszok és a németek képében. Fico is, Kaczynskiék is végső soron az előző kormányok elbizakodott korruptságának köszönhették választási győzelmüket (más kérdés, hogy míg Fico igyekezett felzárkózni, Kaczynskiék a gyűlöletkampányok közben tisztakezűek maradtak). A mostani magyar, illetve az eggyel korábbi szlovák és lengyel berendezkedés közötti hasonlóságokat és különbségeket a belinkelt cikkben próbáltam tömören összefoglalni.

De a kritikusok szorongását, gondolom, még ez se csillapítja, mert Ficóval és Kaczynskiékkal ellentétben Orbánnak nem szedett-vedett koalícióban kell kormányoznia, hanem kétharmada van, és demokratikus felhatalmazással azt csinál, amit akar. Éppen ez benne a nyomasztó az olyan emberek számára, akik abban nőttek fel, hogy a demokrácia – úgy általában – magasabb rendű minden más politikai rendszernél. A Fidesz ugyanis nemcsak a választást nyerte meg kiütéssel, de a közvélemény-kutatások szerint a nagy többség ma is rá szavazna – elfogadja, amit a kormányzat csinál. Ezt végképp nem lehet a demokrácia hiányával kimagyarázni.

Ilyen egyszerű

Itt el kéne mesélnem a magam elméletét arról, hogyan volt a harmadik köztársaságba belekódolva kezdettől a saját bukása; hogy a bukás közelebb hozásában vagy el nem hárításában milyen szerepe volt a Fidesznek (általában a „nemzeti” oldalnak), a szocialistáknak és igen, a liberális értelmiségnek, de most nem teszem. Inkább idézek egy kulcsfontosságú cikket, amely, ha a tudós elemző urak-hölgyek rendesen elolvasnák, sokat segítene a mai magyar helyzet megértésében.

Tudtommal nem jelent meg magyarul. Tanulmányokban, egyetemi dolgozatokban szórványosan hivatkoznak rá, gyakran egy kicsit félreértve, mert a hagyományos gondolkodási keretekből nehéz kiszabadulni.

A viszonylagos hazai ismeretlenség oka talán az, hogy a szerző nem egyetemi ember, hanem újságíró: Fareed Zakaria, indiai muszlim származású amerikai publicista, jelenleg a Time szerkesztő-főmunkatársa. A cikk 1997-ben jelent meg a washingtoni Foreign Policy magazinban The Rise of Illiberal Democracy (Az illliberális demokrácia térhódítása) címmel. Később tételeit könyvben is kibontotta (The Future of Freedom – A szabadság jövője).

Zakaria – roppant világpolitikai tudás és alapos történelmi felkészültség birtokában – szemügyre veszi az új demokráciákat Szlovákiától Ghánáig, és arra jut, hogy a demokrácia önmagában nem jó.

Ami önmagában jó, az az alkotmányos liberalizmus: a joguralom, a hatalmi ágak elválasztása, a szólás-, gyülekezési, vallásszabadság, a tulajdon védelme, a szerződések szentsége. A szabadságjogokat garantáló alkotmányos liberalizmus elméletileg más, mint a demokrácia, történelmileg pedig elkülönül tőle. A mai nagy európai demokráciák elődállamai – Angliától az Osztrák-magyar Monarchiáig – liberális féldemokráciák vagy autokráciák voltak a 19. században, és Nyugat-Európában csak az 1940-es évek végén vált teljessé – az általános választójog bevezetése után – a liberális demokrácia.

Az illiberális demokrácia új fejlemény, és terjedőben van. Ez a változat nem garantálja a szabadságjogokat/az egyéni szabadságot. Nem mondható rá, hogy a „legrosszabb is jobb, mint...”.

Alkotmányos liberális rendszerben, ahol korlátozott a demokrácia, például Szingapúrban – írja Zakaria –, jobb élni, mint akár diktatúrában (pl. Kadhafi Líbiájában), akár illiberális demokráciában (mint Mečiar Szlovákiájában).

A szabad választás hiánya: hiba, de nem a zsarnokság ismérve. Az emberi autonómia és méltóság gyökerében a gazdasági, polgári és vallási szabadságjogok vannak. Ami viszont a szabad választást és a parlamentarizmust illeti: Fujimori, az azóta lecsukott perui elnök népszerűsége akkor szökött az egekbe, amikor szétzavarta a parlamentet, felfüggesztette az alkotmányt, és tisztogatást hajtott végre a bíróságokon. Újra is választották, aztán még egyszer, és csak egy kitudódott politikai vesztegetési botrány miatt volt kénytelen végleg távozni. A máig rendíthetetlen Lukasenko, miután 1994-ben elsöprő fölénnyel megnyerte az elnökválasztást (egyébként „a maffia legyőzésének” jelszavával, több jelölttel szemben, ellenőrzötten tiszta körülmények között), méltatlankodva mondta: „Itt nem lesz diktatúra. Én a nép embere vagyok, és a népért fogok cselekedni.” Biztos így is gondolta.

Nincs más hátra, búcsúzóul idefordítok néhány mondatot a cikk végéről:

„A demokráciának nincs többé elfogadható alternatívája; a modernség divatos öltözékéhez tartozik. Ezért a 21. század kormányzással kapcsolatos gondjai a demokrácián belüli problémák lesznek. Annál nehezebb lesz megoldani őket, hiszen a legitimitás köntösébe burkolóznak.”

„Az illiberális demokráciák abból nyerik legitimitásukat, és ekképpen az erejüket, hogy tűrhetően demokratikusak. És fordítva az illiberális demokrácia legnagyobb veszélye az – nemcsak a saját népére nézve –, hogy lejáratja a liberális demokráciát, árnyat vet a demokratikus kormányzásra.”

„A legutóbbi ilyen kiábrándulási korszakban, a két háború közti Európában, demagógok csaptak le a lehetőségre, közülük sokan kezdetben népszerűek voltak, akár választást is nyertek, Most, amikor szembe kell néznünk az illiberalizmus vírusának terjedésével, a leghasznosabb szerep, amit a nemzetközi közösség és főként az Egyesült Államok vállalhat, nem az, hogy új országokat keres, amelyeket demokratizálhat, és új helyeket, ahol választásokat tarthat – hanem az, hogy megerősíti a demokráciát ott, ahol már gyökeret vert, és szerte a világon serkenti az alkotmányos liberalizmus fokozatos fejlődését.”

Szóval így.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!