Széky János
- Részletek
- 2011. január 24. hétfő, 06:00
- Széky János
Az alsó nyolcad
Az Európai Bizottságnak az a „közlése”, hogy a digitális átállásnak, az analóg földi tévéadók lekapcsolásának 2012 elejéig meg kell valósulnia, nem parancs. A nehéz vagy sajátos nemzeti körülményekre hivatkozva nyugodtan lehet alkudni róla. Alkudtak a szlovákok, a románok, a lengyelek, de még az angolok is. Pillanatnyilag úgy áll, hogy a lengyelek fejezik be utoljára, 2013. július 31-én. Hacsak a magyarok nem húzzák még tovább. (jav.) a bolgárok fejezik be utoljára, 2015-ig, kihasználva a végső haladékot, amire a magyar kormányzat is módot ad magának. A románok is ilyen módosítást kértek, de aztán az illetékes hatóság feje bejelentette, hogy mégis előbbre hoznák két évvel; ők legalább mutatják, hogy fontos nekik a dolog.
A magyar nem alkuszik. Annyira nem, hogy még a hazai közvélemény érdeklődő része sem tudott az elhalasztásról, még eminens médiajogászok is a vállukat vonogatták: csak úgy jött a semmiből. A közvélemény – már akit érdekelt – 2010. december 20-án délelőtt 11-ig úgy tudta, hogy a teljes analóg lekapcsolás határideje 2011. december 31. Ám azon a borús délelőttön az Alkotmányügyi Bizottság (hajdú a harangöntéshez) beadott egy módosító indítványt, amely „a módosuló jogszabályok” között a digitális átállásról szóló (mellesleg: csodamódra ötpárti egyetértéssel megszavazott), 2007-es törvényt úgy változtatta meg, hogy az átállás eltolódjon egy-három évvel. Ha kihasználják a három évet (miért ne valósulna meg a legrosszabb opció?), akkor mi leszünk az utolsók Oroszországon innen. (Az oroszok 2015-re tervezik.)
A következő nap hajnalán, túl a költségvetési cécón és egy sorozat obstrukciós szagú balfácánkodáson, mindhárom ellenzéki párt piros szemű szónokai tiltakoztak, mondván, hogy a puccsszerű módosítás nyilvánvalóan a két nagy kereskedelmi tévének kedvez, innen már tiszta sor, hogy a Fidesz és környéke mit akar tőlük és velük – válasz nem jött. Reggel a hírfogyasztók a nyugat- és kapitalizmusellenes szabadságharc újabb győzelmesen megvívott csatájára ébredtek.
A végsőkig lebutított magyar közéletben senki se mondta meg a népnek, hogy a digitális átállás célja nem az, hogy ugyanazt az ócska műsort HD-ben nézzük. Nem is az, hogy mindenféle fölösleges kütyüket legyen muszáj megvennie a közmondásos Mari néninek, hanem egyrészt az audiovizuális kínálat mennyiségi és minőségi javítása, másrészt az úgynevezett digitális hozadék vagy osztalék: a felszabaduló frekvenciák más, hi-tech célokra hasznosíthatók, például szélessávú mobilinternethez. Hogy Európa, ha másban nem is, ebben az üzletágban a legjobb legyen a világon; az EB a lagymatag uniós gazdaságnak beadott, húsz-ötvenmilliárd eurót érő technológiai injekcióval számol.
Amikor 2007-ben kijelölték a határidőt, a televíziós átállás feltételeként csak a lefedettséget határozták meg konkrét számmal (a lakosság 94 százaléka férjen hozzá). Azt gondosan elkerülték, hogy a dekóderrel felszerelendő háztartások arányát is megadják. Az óvatosságra az akkori kormányoldalnak és ellenzékének is jó oka volt, erről később.
Az lenne a meglepő, ha a két nagy kereskedelmi tévé nem lobbizott volna teljes erőbedobással kényelmes monopolhelyzete megőrzéséért. (A multiplexek működésbe lépésével felaprózódik a reklámpiac, és a két régi nagy cég talán megőrizheti fölényét egy ideig, de keményen meg kell dolgoznia érte, netán még be is kell ruháznia.) Féltik helyi monopóliumaikat a kábelcégek is. Csak megemlítem, ne vonjon le belőle senki semmilyen következtetést, hogy a digitális átállásért miniszterként Fellegi Tamás a felelős. Most másról akarok beszélni.
A módosító indítvány indokolásából és a pár nappal később közreadott Digitális Megújulás Cselekvési Tervéből (így, csupa nagybetűvel) az derül ki, hogy a kormányzat szerint „minden háztartásban” rendelkezésre kell állnia digitális vételre alkalmas készüléknek. (Láttuk, a törvényben nem írják elő a kilencvensok százalékos arányt.) Ha ez a feltétel, akkor bizony az átállás a legeslegvégső határidőig, 2014. december 14-ig fog csúszni. De úgy látszik, a kormány nagyon is komolyan gondolja a teljes ellátottságot.
László Ferenc a Hírszerzőn igen alapos cikket írt az ügy hátteréről. Ebből meg lehet ismerni a kétoldalú lobbi érvrendszerét, amit arra az esetre tartogat, ha valaki mégiscsak rákérdezne, hogy muszáj-e mindenáron az utolsó helyre aláznunk magunkat. A lobbi kormány felőli oldala a szociális érzékenységgel operál. A több tízezres költségű dekóderekre hivatkoznak (aktiválási díjjal 13 000 körül is lehet kapni, és lesz még olcsóbb, vagy legalábbis lehetne), meg a több ezres havi díjra (a MinDig TV alapcsomagja ingyenes). Az üzlet felőli oldal arra hivatkozik, hogy „a szegények is vesznek mosóport”, nem lehet lemondani róluk. Hétszázötvenezer háztartás, kétmillió ember maradna minden szórakozás nélkül, ülhetne a csöndben, ha egyik pillanatról a másikra lekapcsolnák az analógot. (A pillanat bő másfél év lehetett volna, ha a kormányzat le akarja kapcsolni.)
A valóság nem ennyire könnyesen megható, ellenben tragikusan durva. Az a kétmillió ember nem feltétlenül a legszegényebbek közül való. Van, akit nem érdekel annyira a tévé. De a kétmillió többsége, a magyarok egynyolcada mélyszegénységben él. Ez horribilis arány.
A nyugdíjasok éppen hogy nem tartoznak ide, hiszen a mélyszegénység egyik definíciója pontosan az, hogy a családban az egy főre jutó jövedelem az öregségi nyugdíjminimumnál kevesebb. Az egymást követő kormányok jobb szeretnek nem gondolni erre a tömegre, amely kívül reked a piacgazdaságon – legyen az szociális vagy akármilyen –, és az Unió nyugati központjaiban elképzelt civilizációs közegen.
Az egymást követő kormányok szerencséje, hogy a tömegnek, ha van hol laknia, van valami ócska tévéje is, miként a brazil favelákban, és úgy alakult, hogy az állam segédletével agyonmanipulált piacon minden minőségről leszoktatott médiacégek szállítani tudják azt a napi álomvilágot, amelyik ezt a tömeget szedálja. Magyarországon nagyjából százszázalékos a tévék aránya a háztartásokban, ellentétben gazdagabb országokkal, ahol ilyen nyugtatókra nincs szükség. Kiszámíthatatlan, mi történik, ha központilag megvonják az adagot.
A demokratikus magyar kormányok soha nem tettek semmilyen hatásos intézkedést az alsó millió, az alsó milliók (korántsem csak cigányok) kulturális felemelésére. Mivel azt sem igen tudták, mire van szüksége egy piacgazdaságnak, azzal sem foglalkoztak, hogy a nyugati civilizáción kívül rekedt tömeget alkalmassá tegyék a piacgazdaságban való részvételre. A digitális átálláshoz azzal a ténnyel kellett volna szembenézni, hogy a tévére éppen a legszegényebbeknek van a legnagyobb szükségük, nem azért, mert nincs más szórakozásuk, hanem mert nincs másuk, ami a civilizációra emlékeztetne. Ezzel szembenézni pedig utálatos.
Amikor a Gyurcsány-kormányzat és ellenzéke 2007-ben kínnal-keservvel rászánta magát, hogy teljesíti az európai kívánságot, vélhetően azért nem adott meg százalékos alsó határt a vevőkészülékekre, mert azt gondolta, hogy majd csak lesz valahogy. Most van a „majd”, és az Orbán-kormányzat is azt gondolja, hogy majd csak lesz valahogy. Ha nem 2012-ben, hát 2014-ben. Addig is marad minden a normális régiben, a híradókban nincs semmi, celebek bohócot, bohócok celebet csinálnak magukból, a vécészagosítók meg egyre kékebbek.
Más országokban, Lengyelországtól Bulgáriáig, megoldják valahogyan. Itt nehéz eldönteni, ,mi az akadály: a nagyhangú szövegekkel feledtetni akart igazgatási-szervezési töketlenség vagy a hivatalnokok viszolygása a rút mélyszegénységgel való érintkezéstől. Esetleg a kettő ugyanannak a két oldala.