Széky János
- Részletek
- 2011. január 24. hétfő, 06:00
- Széky János
A gyakorlat és a bizottság
Amikor az önéletrajzban említett fiút először elvittük az állatkertbe, megálltunk az elefántok kifutójánál. A tehén egészen közel is jött. Fölemeltem a gyereket, hogy jobban lásson, és ez volt a hiba. – Hol az elefánt? – kérdezte, mert abból a szemszögből nem látott mást, csak egy véget nem érő, göröngyös, barnásszürke felületet.
Kommersz kormánypárti oldalon ujjongó viháncolással („ezért volt a hiszti?”), a sajtószabadság híveinek oldalán udvariasan vagy még úgy sem leplezett csalódottsággal fogadták, hogy Neelie Kroes, a digitális agendáért felelős uniós biztos csak három ponton kifogásolta az új magyar médiatörvényt. A fogadtatáshoz hozzájárult, hogy a hír igaz: a médiatörvényt szinte senki sem olvasta (rendesen). A viháncolók biztos nem, a sajtószabadság hívei jó eséllyel nem, a szöveg ugyanis szakjogászi felkészültség nélkül túl van az emberi érthetőség határain, a nagy többség ki van szolgáltatva a profik segítségének. De még a profikkal is megesik, hogy kellő gyanakvás híján egyszerűen nem vesznek észre aknákat; csak olyankor bukkannak rájuk, ha eleve tudják, mit keresnek.
A viháncolók szintén egy profi értelmezéstől ilyen magabiztosak, nem a sajátjuktól. Ez az értelmezés a Médiatanács kebelében született, Navracsics miniszterelnök-helyettes, a levél címzettje csak a testületi bölcsességet áramvonalasítja. A pontok látszólag valóban jogi-technikai részletkérdések, látszólag nem érintik a törvény (pontosabban törvénycsomag) központi bűnét, amit a francia sajtó például liberticídiumnak, szabadságirtásnak nevez.
Kroes tisztázta – ezt persze viháncolós-lufizós körökben nem szabad észrevenni –, hogy jogi számonkérésre az Európai Bizottságnak csak ott van lehetősége, ahol a tagállamok az uniós jog szféráján belül cselekszenek. Magyarul, ahol van a témában valamilyen direktíva. Az audiovizuális médiaszolgáltatásról van, a sajtószabadságról nincs. A szabad sajtóhoz való „méltányos és egyenlő” hozzáférés joga – nem pedig a méltányosan egyensúlyozó sajtóhoz való szabad hozzáférésé – ugyanis a koppenhágai kritériumokban szerepel. Ha ez nincs meg, az illető országot nem veszik fel, és az Unió igazából nem készült fel arra az eshetőségre, hogy egy tagállam a felvétel után retardál.
A lényegtelenség benyomását amúgy fokozza, hogy a magyar szakpolitikusok és hivatalos szakemberek igyekeznek a kifogásokat lényegtelennek feltüntetni a témát és a hátteret nem ismerő publikum számára.
Neelie Kroes három kifogása:
1. A törvény megköveteli az online média regisztrálását, beleértve a fórumokat, blogokat stb.
2. Minden (audiovizuális) médiától megköveteli a „kiegyensúlyozott” híradást nemzeti és európai ügyekben.
3. Mivel más tagállamokban letelepedett médiacégekre is vonatkozik, megsérti a „származási ország” elvét, vagyis hogy a médiacégekre csak annak az országnak a szabályai vonatkoznak, ahol le vannak telepedve. (Ez együtt jár azzal, hogy bizonyos "közös minimumkövetelményeket" mindenütt betartanak. Ahol egyik ország a másik területére irányoz tévéadásokat – jegyezzük meg: itt kifejezetten televízióról van szó –, ott kivételesen együttműködhet két tagállam az eljárásban, mindenféle feltételek betartása esetén.)
A regisztrálás kérdése még a legártatlanabb. A Médiatanács/Navracsics válasza az, hogy a törvénybe nagyon pontosan bele van írva, mit kell regisztrálni, és a magán-videóblogokat ezek szerint nem. Hát először is, egy magán-videóblogra könnyen ráhúzható a lekérhető médiaszolgáltatás fogalma, ugyanis a médiaszolgáltató természetes személy is lehet, aki a közreadott választékért – uniós definíció szerint – szerkesztői felelősséget vállal, mármint hogy a „médiatartalom kiválasztása és összeállítása során megvalósuló tényleges ellenőrzésért” felel. (Az eredetiben az van, hogy „ténylegesen ellenőrzi a műsorszámok kiválasztását és... katalógusba rendezését”. Magyarul: ő dönti el, mi és merre van a blogban, nem valaki más.) És abban a pillanatban, hogy reklámok vannak a blogján, már nem tisztán hobbiból csinálja.
Főleg (másodszor), hogy a hazai válaszadók feltehetően nincsenek tisztában azzal, mennyire sima az átjárás a médiatörvényben online „sajtótermék”-nek nevezett dolgok (mondjuk a hírportálok) és a blogok meg egyéb webkettes termékek között. Magyarországon talán egy kicsit még az átlagnál is simább. Érdekes kérdés, hogy a szerkesztő felel-e a blognak álcázott, félig vagy egészen belső gyártmányú rovatért, és ha igen, akkor a ténylegesen csak befogadott, de esetleg sok kattintást hozó blogokért miért nem. Inkább nem adok ötleteket.
Kroes egyébként nem videoblogokról, hanem – összefüggésben a 3. ponttal – általában informatív blogokról, gazdasági elemzésekről stb. beszél, az „online sajtótermékek” és a magánbeszéd közötti átmeneti zónáról, amelyre a médiatörvény mindent ellenőrizni akaró filozófiájának jegyében könnyen ki lehetne terjeszteni a (hazai) nyilvántartási kötelezettséget. És ha lehet, és szabad, épp Magyarországon miért ne tennék meg?
A második pontra a Médiatanács azt felelte, hogy a kiegyensúlyozottság követelménye a lekérhető audiovizuális médiának csak nagyon szűk körére, a tájékoztató vállalkozások hírműsoraira érvényes. Itt a törvény megfogalmazásakor egy kicsit elgondolkodhattak volna azon, hogy mit ér a választék kiegyensúlyozottsága, ha a világon nem létezik kiegyensúlyozott lekérés: azt kérek le, amit akarok. Navracsics azt fűzi hozzá, hogy „a magyarországi gyakorlatot kellene megismertetni a bizottsággal”. Attól állna csak égnek a hajuk. A kiegyensúlyozottság ugyanis, ellentétben azzal, amit a „szakpolitikusok” és támogatóik a jónépnek sulykolnak, sajátosan magyar mánia, történelmi fejlemény, a kezdeti médiaháború lecsapódása. Nem hozza közelebb az igazságot, sőt, matematikailag ki van zárva, hogy kiegyensúlyozott véleményekből kiderüljön az igazság. Mivel olyan funkciója nincs, amire szánták, nem más, mint beépített véleménycenzúra.
Amikor 2005-ben Nagy-Britanniában be akarták vezetni a kötelező kiegyensúlyozottságot – nem általánosan a tévékben, csak bevenni a BBC Chartájába –, méretes volt a felzúdulás éppen ezek miatt. Vagy ahogy kedvenc konzervatív politikusom, Karel Schwarzenberg mondta: „A magyar médiatörvény elégtelenül határozza meg a jogi fogalmakat. Mi az a kiegyensúlyozatlanság? A sajtónak kiegyensúlyozatlannak kell lennie, szókimondónak kell lennie, de a bevált angolszász hagyomány szerint el kell választania a híradást a kommentártól. Éppen a kommentárok – néha nagyon is kiegyensúlyozatlan – vitája válik javára a gondolatszabadságnak és a demokráciának.”
Végül a harmadik ponttal a legnagyobb a zűr. Itt a Médiatanácsnak joga van szankciókról határozatot hozni a nem Magyarországon letelepedett médiatartalom-szolgáltatóval szemben, ha az például „súlyosan és nyilvánvalóan” megsérti a magyar Médiaalkotmány guminál is elasztikusabb 17. paragrafusát. („A médiatartalom nem lehet alkalmas” személyek, kisebbségek, „bármely többség” stb. „nyílt vagy burkolt megsértésére”, „nyílt vagy burkolt gyűlöletkeltésre”.)
Most ne foglalkozzunk azzal, hogy a súlyosság mint feltétel gumi a köbön, tűnődjünk el inkább azon, hogyan lehet nyilvánvalóan megsérteni a burkolt gyűlöletkeltésre való alkalmasság tilalmát. Attól tartok, ha ilyen helyzet adódna, nehezen lehetne elmagyarázni nemzetközileg. A törvény előírja, hogy ha egy ilyen ügyben – kötelezően – értesítjük az Európai Bizottságot, és az másképp látja, akkor a határozatot vissza lehet vonni – de van ám ideiglenes határozat is, amely azonnal végrehajtható.
Tételezzük fel mégis azt az abszurd helyzetet, hogy az uniós biztos és tanácsadói jobban értenek az uniós médiajoghoz, mint a honi szakemberek törvénykészítő csoportja. Ez esetben a magyar kormányzat – fogadalmához híven – kiveszi a törvényből a 176. és a 179. paragrafust, esetleg a 177-et . De ott marad pont a legbotrányosabb, a 178. paragrafus és kiegészítése a 180-ban. Ez ugyanis a külföldön letelepedett cégek rádióadásait és sajtótermékeit szankcionálná. Nem tévedés. Itt már szó sincs uniós médiajogról, Európai Bizottságról, ugyanis rádiókról, nyomtatott és online újságokról nem szól az audiovizuális direktíva. Az a lehetőség, hogy mondjuk egy Münchenbe települt magyar nyelvű rádióállomás tulajdonosát, egy párizsi lap kiadóját Magyarországról megbüntethetik, Brüsszelben vagy Strasbourgban senkinek sem jutott eszébe.
Van egy-két passzus, nemcsak ez, amelyik annyira po..., izé, szokatlan, hogy az civilizált agy számára érthetetlenné teszi. Valószínű, hogy még a mostani magyar kormánnyal szemben kritikus szakértők sem hisznek a szemüknek, amikor ezeket olvassák. De bízzunk benne, hogy a barnásszürke foltból kirajzolódik nekik az elefánt. Másban nemigen bízhatunk, az Alkotmánybíróság szorongattatásában sem tartotta sürgősnek az ügyet.