Kommunikáció
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. január 23. vasárnap, 06:05
A kormányzati kommunikáció a médiatörvény ügyéről az elmúlt mintegy 10 napban részint zűrzavaros volt, részint azonban határozott tendenciát mutatott.
Kezdődött azzal a legfelsőbb szintű kijelentéssel, hogy ha az Európai Unió megfelelő bizottsága ezt kívánja, akkor a kormány változtat a törvényen. De csak akkor, persze, ha azok az országok is változtatnak, amelyeknél ugyanilyen szabályok vannak. Folytatódott egy csaknem ugyanilyen felső szintű nyilatkozattal, miszerint az egész médiaszabályozást mint olyat kellene mindenütt másutt is áttekinteni és megvizsgálni, végül pedig nyilván megváltoztatni. Sőt a – formálisan – legeslegfelsőbb szint azt is kijelentette, méghozzá valahol Európában, hogy minden európai országban mintának kellene tekinteni a magyar médiaszabályozást.
Mert hiszen, ugyebár, ez egy ízig-vérig európai jogszabály, amelynek minden eleme megtalálható valamely uniós ország idevágó szabályozásában. Mivel a kormánynak, illetve a populista pártnak hosszú évekre visszanyúló kommunikációs és propagandamódszere, hogy ugyanazt a számtalanszor megcáfolt állítást újra és újra mint cáfolhatatlan igazságot adja elő, hátha az ellenfél megunja a cáfolást, az emberek meg végül elhiszik az állításukat (nagy hagyományra visszatekintő, a történelemből jól ismert módszer), sajnos nem lehet elégszer elismételni: tessék fölmutatni a pontosan ugyanazon szabályokat a más uniós országok szabályozásában, továbbá bebizonyítani, hogy a szétszórt szabályok az egyesítésükkor nem hoznak létre valami minőségileg mást, mint a részek összessége.
A legdiplomatikusabb álláspontot – amint illik is – egy diplomata képviselte, a külügyminiszter. Úgy vélte, hogy a médiatörvényben bizonyos fogalmak talán tényleg túlságosan tágan értelmezettek, s ezeket lehetne pontosítani vagy kiegészíteni. Ez valóban lényegi kérdés, mert a tág és pontatlan fogalmazások az önkényes értelmezések számára nyitnak utat. Az is önkény ugyanis, ha a médiahatóság – nagy jóindulatában és kegyes hangulatában – enyhén alkalmazza, vagy netán nem is alkalmazza törvényi fölhatalmazását. Sajnos e diplomatikus fogalmazás hitelességét a miniszter lerontotta két másik kijelentésével. Az egyik az a kevéssé diplomatikus állítása volt, miszerint a mostani magyar vezetők többet tettek a demokráciáért és a jogállamiságért, mint Európában bárki. Nem tudom, az Európai Unió vezetői meg némely kormányai ismerik-e ezt az állítását, de ha ismerik, akkor tudom, hogyan vélekedhetnek róla – legföljebb diplomatikusan nem közlöm. A másik viszont az a túlontúl diplomatikus állítása volt, miszerint a határon túli magyarok állampolgársága mellett a szavazati joguk nincsen napirenden – hát itt meg azt nem tudom, hogy ezzel a korábban még mondjuk „lebegtetésnek” elmenő mellébeszéléssel kit lehet manapság még megetetni.
Arbitrary – flickr/kymrohman
A miniszterelnök azonban alighanem sokkal inkább odafigyelt arra, amit egy hasonlóképp diplomatikus elmeéllel megáldott európai parlamenti képviselő (neki régi bajtársa) nyilatkozott. Eszerint az egész bírálat mögött az üzlet van, s azok, akiknek a különadókkal a kormány a tyúkszemére lépett, mindig fognak ürügyet találni rá, ha támadni akarnak bennünket. Nem vitatom – ezt egy kiváló baloldali publicista is megírta –, hogy a tyúkszemrelépés nem egy igazán jó captatio benevolentiae. De hogy úgy általában csak ürügyet keresnének a nyugati liberális demokráciák a megtámadásunkra, mert egyébként is lenéznek bennünket, új demokráciákat, és bizalmatlanok irántunk?! Ez csak nemzetközi szintre vetítése annak a kisebbrendűségi érzésnek, amelyet a populista párt provinciális vezetői és ideológusai az européer liberálisokkal és baloldaliakkal („balliberálisok”) szemben éreznek, s ez a projekció jelenik meg azután abban a képtelen állításban is, hogy a nyugati, nagyobbrészt konzervatív lapok és politikusok által megfogalmazott bírálatokat a magyar balliberális értelmiség generálta. Ez a pszichopatologikus téveszme annyira beleivódott a kormányzati körök gondolkodásába, hogy ressentiment-juknak az ezen értelmiség elleni, épp most szükségesnek látott vizsgálódással adtak nyomatékot – a végén majd úgyis kiderül, mennyire jogos megalapozással.
A miniszterelnök Strasbourgban ezt a vonalat követte: tagadás, sértődés (persze a magyar nép nevében), visszatámadás – tipikus kalandorstratégia. A kalandorok mindig előrenyomulnak, és sikeresek is mindaddig, amíg az ellenfél lovagiasan akar megmérkőzni velük. Ők azonban csak az erő nyelvén értenek. Ez már tavaly bebizonyosodott, amikor a költségvetési hiány ügyében az Európai Unió vezetői végül a magyar kalandorkormány orrára koppintottak – más kérdés, hogy ezért ő aztán azokon vett kárpótlást, akik helyzetüknél fogva nem tudtak védekezni. Most sincs más lehetőség: kényszerítő erejű logikával kell bebizonyítani, hogy a magyar médiatörvény szabályai mennyiben egyeznek és mennyiben nem egyeznek a hivatkozott uniós országok szabályaival. Ez ügyben Svédország már tiltakozott, Burleszkoni lovag kormánya meg nyilván nem fog – ha náluk is van változtatni való, hát változtassák csak meg nyugodtan. Fogjuk szavukon a handabandázókat!
