rss      tw      fb
Keres

Hagalil: A magyar tekintélyelvű rendszer kettős állampolgársága és médiatörvénye



A legnagyobb német nyelvű online zsidó magazin közli Marsovszky Magdolna Egy nagy területű etnikai gettó veszélye című interjúját Samuel Salzborn professzorral, a giesseni egyetem demokráciakutatással foglalkozó politológusával.

A kérdésre, hogy mi a véleménye az új magyar médiatörvényről, a professzor válasza: „Éppen a soros magyar elnökség háttere előtt a magyar médiatörvényt katasztrofális fejleménynek kell minősíteni. A törvény ugyan csupán nemzeti érvényű, de összeegyeztethetetlen lényeges európai alkotmányos elvekkel és ellentétben áll a demokratikus jogállamiság alapeszméivel. Igen figyelemre méltónak találom, hogy Magyarország egyrészt életbe lépteti ezt a törvényt, amikor átveszi az unió soros elnökségét, másrészt azonban bejelenti, hogy a soros elnökség továbbadása után revideálni szándékozik. Ezzel időt akarnak nyerni, és Magyarország egészen bizonyosan tudatában van annak, hogy jogszabálya ellentétes az EU jogállamisági elveivel.

Ha alaposabban szemügyre vesszük a jogszabály szövegét, a problémák két szinten mutatkoznak: egyrészt a jogalkotásban, másrészt a törvény felhasználásának politikai gyakorlatában. Úgy tűnik, jelenleg csupán a politikai gyakorlatot bírálják, amely kétségkívül igen problematikus – például az új médiahatóság kizárólag jobboldali konzervatívokkal való feltöltése, másrészt a hatóság és a magyar kormány közötti személyi függőség. Az alapvetőbb probléma azonban mégiscsak a jogi jelleg, vagy pontosabban: a médiatörvény látszatjellege. Jogelméleti szempontból ugyanis egyáltalán nem törvényről van szó, miután még formailag sem felel meg a törvény fogalmából adódó követelményeknek, például az általánoson belüli konkrét meghatározottság követelményének.

Ehelyett a médiatörvényben sok általános pontot találunk, amelyek a jogon kívülálló fogalmakkal dolgoznak, mint például a ’jó erkölcs’ és hasonlók, vagyis olyasmikkel, amik szubjektívek és jogilag nem meghatározhatók, azonban – ha egyszer formálisan a törvény rangjára emelik – teret nyitnak az önkény minden formájának.

Ezért kétségbe kell vonni, hogy a magyar médiatörvény esetében egyáltalán demokratikus jogszabályról lenne szó. Mi több: amellett érvelek, hogy ezt a jogpolitikát fundamentálisan demokráciaellenes kísérletként kell értelmezni arra, hogy törvényes látszatát adják valaminek, ami a tekintélyelvű önkény politikai uralmi eszköze.”

Marsovszky hozzáfűzi, hogy önálló képviselői indítványként született a törvény, tehát nem járta be a kötelező jogi-demokratikus egyeztetési utakat , vagyis sosem volt róla sem társadalmi, sem szakmai konszenzus. „A törvényalkotási folyamat teli van képtelenségekkel – mondja a professzor. – Egész sor ellentmondásosság van, amelybe a magyar kormány most európai szinten belegabalyodik, de ami nem fedheti el azt, hogy itt mégsem ’csak’ egy kis nemzeti médiatörvényről van szó, Magyarország ugyanis ezzel a médiatörvénnyel általában kétségessé teszi a demokratikus jog érvényességét Európában.

A dolog minden kétséget kizáróan tekintélyelvű, Magyarország demokráciaellenesként pozícionálja magát vele, és egyértelműen irányt vesz egy totalitárius rezsim felé, amely a polgári szabadság és a demokratikus beleszólási jog minden formájába való beavatkozást készíti elő. Más szóval Európában a magyar soros elnökség alatt olyan fejlődésen megyünk át, amelynél messzemenően kétséges, hogy Magyarország legitim módon egyáltalán továbbra is az Európai Unió tagja lehet-e.”

Kérdés: Használná-e a diktatúra szót, amelyet Magyarországon egyre gyakrabban lehet hallani? Válasz: „Az összehasonlító demokrácia- és diktatúrakutatás szempontjából mindenekelőtt rögzíteni kell, hogy a diktatúrák ugyan gyakran kerülnek hatalomra erőszakos fordulatokkal, de egyáltalán nem mindig van így – a folyamat lopakodva és lassan is végbemehet. Ha a médiatörvényt a magyar belpolitika fokozódó etnicizálódásával és az úgynevezett határokon túli magyarokkal való völkisch-népnemzeti bánásmóddal helyezzük  összefüggésbe, akkor valóban egy diktatúra felé fejlődni látszó, tekintélyelvű rezsim lényegi körvonalai rajzolódnak ki.”

„Az EU úgy reagál ezekre a fejleményekre, ahogy szokott, vajpuhán és túlságosan is visszafogottan. Az a benyomásom, hogy az EU-ban még nem fogták fel a dolog robbanásveszélyes voltát. Ideje lenne véget vetni ennek simulékony kurzusnak, amelyet az EU a tekintélyelvű rezsimekkel szemben mindig követ, például Iránnal szemben is. Magyarországgal szemben kemény állásfoglalások és szankciók is szükségesek, amelyek például gazdasági téren gyorsan és nagyon egyszerűen megvalósíthatók. De természetesen a politikában is el kell gondolkodni azon, hogy Magyarország egyáltalán az európai alapelveket képviseli-e még, hogy egy ilyen ország megfelelően képviselni tudja-e elnökként az uniót, vagy hogy nem kellene-e inkább kérdésessé tenni még az uniós tagságát is.”

„A lényeg: amennyiben egy politikai rendszer nyíltan szembehelyezkedik a jogállamiság és a demokrácia alapértékeivel és úton van egy diktatúra felé, akkor semmi sem érhető el a rezsimmel szembeni engedményekkel, amelyekkel kvázi még mintegy meg is ’jutalmazzák’ magatartásáért, ezt mutatja minden történelmi példa. Hiszen itt az a döntő pont, hogy a demokratikus játékszabályokkal való szakítást és a tekintélyelvű radikalizálást Magyarország viszi véghez, és nem a bírálói.”

Kérdés: „A völkisch-népnemzeti gondolkodás Magyarországon és a volt szocialista országokban igen elterjedt. Ennek az etnicizálódásnak felel meg az új állampolgársági törvény is, amely a ’ius sanguinis’ elv alapján kimondja, hogy magyar állampolgár az, akinek elődei ’a történelmi Magyarországról” származnak’.”

Válasz: „Az ilyen szabályozás problematikája abban van, hogy elsősorban külpolitikai eszközként szándékoznak alkalmazni. Vagyis olyan embereket, akik évtizedek óta más államokban élnek, és ott integrálódtak is és nem feltétlenül boldogtalanok, most hirtelen politikailag mozgósítanak egy másik állam, jelen esetben Magyarország érdekében. Ezzel a szomszédos országokban felerősödnek a társadalmi vagy a politikai konfliktusok, vagy éppen ezáltal szítódnak fel. Köztudottan főleg a német történelemben egész sor példa van az ilyen etnopolitikai mozgósítás sikereire: felizzottak az etnikai konfliktusok ott, ahol addig nem léteztek. Ez pedig társadalmi dezintegrációhoz és politikai destabilizálódáshoz vezet, a szeparatizmus és vele a demokratikusan legitimált politikai rendszerek széthullásának veszélyét hozza.”

Marsovszky hozzáfűzi, hogy Magyarország azt mondja, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek autonómiájáért harcol. „Németh Zsolt külügyi államtitkár és feltehetően jövendő magyar külügyminiszter háromnegyed éve még azt is mondta: ’Az autonómián kívül nincs más politikai cél, amely ilyen egyértelműen és világosan szolgálná a külföldi magyarok érdekeit’.”

Samuel Salzborn válasza: „Elég ritkán fordul elő, hogy az ilyen völkisch-népnemzeti mítoszokat megvizsgálják valóságos mivoltukban, de próbáljuk meg. Mi lehet egy ilyen állampolgársági szabályozás tényleges nyeresége? Európai összefüggésben egész sor alapszabadságot valósítottunk meg, alapvető és emberi jogokat, nem utolsó sorban a letelepedési szabadságot. Az egyének szintjén az unió tág kereteket biztosít a személyiség szabad kibontakozásához. Mi kell tehát még? Magyarország azonban itt nyilván nem az egyénre gondol, hanem csakis az emberre, mint egy meghatározott kulturális közösség – látomásos – részére. A kulturális közösségről alkotott elképzelés azonban éppen abban különbözik a pluralista társadalomtól, hogy feltételezik róla: homogén és végső soron megváltoztathatatlan, miközben az egyén nem számít semmit,  a kollektíva a minden. A szabadságokat ilyen módon felfüggesztik, az embert egy etnopolitikai kollektív börtönbe zárják.”

Hogy milyen veszélyt hordoz egy olyan ideológia, amelyben az embert nem egyénnek, hanem egy meghatározott kulturális közösség részének tekintik, arról Salzborn ezt mondja:

„A veszély a nagy kiterjedésű etnikai gettók kialakításában van. Ez annyit tesz, hogy azoktól az emberektől, akikről merev, nem megváltoztatható etnikai identitást feltételeznek, vagy akik saját magukról ilyet feltételeznek, megvonják a más emberekkel való interakció lehetőségét. Lényegében olyan konstellációról van szót, amelyet egy állatkerthez lehetne hasonlítani: az ember már nem társadalmi lény, aki másokkal való kapcsolatra orientálódik, keresi a párbeszédet, de a konfliktust is, így a szó demokratikus értelmében résztvevő akar lenni, hanem olyan élőlénnyé teszik, akinek másoktól elszigetelt, elhatárolt és látszólag homogén egységekben kell élnie. Ezzel azonban szerkezetileg kizárják a részvétel és a beleszólás minden formájából. Az identitás így az egyéni kínálatból kollektív kényszerré válik.

Végső soron ez a célja az új médiatörvénynek is, amely kerülő úton az etnicizálás magyar ideálját követi, amikor ’jó erkölcsökről’ fabulál. Mert mik a jó erkölcsök? Erre politikai és vallási színezettől függően mindenkinek más válasza van. Amennyiben azonban egy ilyen általánosságot bevesznek a jogba, akkor politikai teret ad az interpretációnak. Ezzel a jog hatalmi kérdéssé válik: ki határozza meg, hogy mi a ’jó erkölcs’, és hogy ki vétett ellene? Ha a politikai tér etnizált, akkor világos, hogy a homogén, ellentmondásoktól mentes, végső soron tekintélyelvű társadalom elképzelése szerint csak az számíthat ’jó erkölcsnek’, ami megfelel éppen ezeknek az etnikai kritériumoknak. Így például már egy völkisch-népnemzeti kitoloncolási politikáról szóló beszámolót is a ’jó erkölcs’ elleni vétekként lehet értékelni, ami viszont a sajtó számára lehetetlenné teszi a tudósítás minden formáját, hiszen potenciálisan drákói büntetések fenyegetik.”

És végül a társadalmi radikalizálódásról: „A társadalmi radikalizálódás veszélye azokon a pontokon mutatkozik, amelyeken az emberek alávetik magukat az ilyen völkisch-népnemzeti rendeleteknek. Ugyanakkor azonban ez nyitott folyamat, és tekintettel a magyarországi belpolitikai tiltakozásokra, meg kell mondani, hogy vannak jelentős pozitív jelzések is. Megmutatkozik, hogy nyilvánvalóan jelentős a száma azoknak, akik nem hajlandók magukat ennek az etnizálási és homogenizálási folyamatnak alávetni. Éppen ezeket kell a politikai folyamatban erősíteni – és nem utolsó sorban ebben van a kihívás az EU számára –, ha a beleszóláshoz,  a részvételhez és a demokratikus ellenőrzéshez való jogot nem akarják egyszerűen elajándékozni, hanem a most kezdődő 21. században is az emberi együttélés lényegi alapjainak akarják tekinteni.”


Forrás: Galamus


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!