Gömbös politikai hagyatékának mai tanulságai
- Részletek
- 2010. március 28. vasárnap, 05:05
- Boros László
Boros László
Az eddigiekben egyetlen, valóban a versengő pártok demokratikus kampányküzdelmére hajazó eseménye volt az idei választási harcnak, és mint ilyen, természetesen majdnem visszhangtalan maradt. Kétségtelen, hogy a 2010-es fő frontokhoz képest viszonylag jelentéktelen terepen küzdöttek - a ma megszokottnál sokkal kulturáltabban – a vitapartnerek, mert csak a pártjukat vesztett liberális szavazók lehetséges sorsa volt a téma. A viszonylagos kockázatmentességet az is mutatta, hogy a március 9-én a Republicon közpolitikai intézet által a Millenáris Fogadóban megrendezett pódiumvitán a Fidesz is részt vett, méghozzá nem is a második vonalból szalajtott vagy a megmondó emberei közül kirendelt reprezentánssal: magát Navracsics Tibort delegálta az eseményre.
Számomra sem az volt a fontos, hogy mire jutnak a légüres térben tévelygő liberálisok meggyőzésében az MDF, az LMP, az MSZP és a Fidesz vitatkozói. Sokkal inkább az, hogy mit mond alapkérdésekről egy ilyen moderált közegben Navracsics, hogyan próbál bizalmat kelteni mai pártja korábbi fő ellenségeiben, a liberálisokban.
Az évek óta elhangzó, és mára harsogóvá vált Fidesz-üzenetek fényében már-már meghökkentőnek tűnhet, hogy a frakcióvezető indításképpen leszögezte: „azoknak a liberális szavazóknak, akiknek a jogállam, az erős, szabad, független Magyarország az ideálja, a Fidesz adhat politikai otthont.” Később, a szócsaták során is pártja jogállamiságát igyekezett bizonygatni. Az ország jövőjével kapcsolatos rémálomnak nevezte Lendvai Ildikó felvetését, aki egy monolit, a pluralizmust tagadó hatalom ambíciójával vádolta őket. Ilyen értelemben Navracsics jócskán függetlenítette magát a közelmúltban napvilágra került orbáni koncepciótól. De nyugtatgatta Schiffer Andrást, az LMP listavezetőjét is, miszerint nincsenek tekintélyelvű berendezkedésre irányuló terveik.
Egy picit talán saját belső vágyait is összefoglalta ily módon az egykoron valóban liberális demokrata (ez utóbbi információ a szerző személyes tapasztalatán alapul) politikus. Optimistán akár azt is feltételezhetjük, hogy a csak a kilencvenes évek végén „elfideszesedett” Navracsics mellett akad még a valaha liberálisnak indult, húsz év előtti fideszes magból is néhány olyan politikus, aki szintén szeretné, ha Magyarország 2010 nyara után plurálisan demokratikus jogállam maradna. De a valóságot már régóta nem az ő esetleges vágyaik vezérlik. A mai magyar radikális jobboldali politizálás régen túlfutott ezen az esélyen. A szörnyű az, hogy lehetett volna miből és kitől tanulni.
***
Sokan leírtak már számos lidérces egyezést bizonyos, a huszadik század harmincas éveiben kibontakozott tendenciák és a mai folyamatok között. Nem eseményekről, hanem jelenségekről van szó, amelyek világában az amúgy valóban mindig sántító történelmi analógiák tanulságokkal feltétlenül szolgálhatnak.
Forrásokért forduljunk olyan „elemzőkhöz”, akik aktív részesei voltak annak a történelmi korszaknak, és nem érheti őket a szociálliberalizmus vádja. Bethlen István a múlt század első felének meghatározó politikusa volt, miniszterelnökségének évtizedében konszolidálódott a trianoni Magyarország. Mind korrekt politikai ellenfelei, mind barátai, miként a történelmi távolságból a tevékenységét értékelő kutatók is nagy politikai tehetséggel megáldott, felkészült politikusnak tartották, aki következetesen vetett el mindenféle politikai radikalizmust, viszont kiegyezett tőle távol álló nézeteket vallókkal, ha azok is tartózkodtak a társadalmi béke megbontásától.
Az utolsó előtti Bethlen-kormány – mek.niif.hu
1944-ben, a német megszállók elől rejtőzködve írt nagy léptékű politikai esszéjében (1) meggyőző bizonyító erővel vezeti le azt a tragikus folyamatot, amely a jobboldali radikalizmustól a nyilaskeresztes közőrületig vitte el az országot. Számunkra most az a folyamat tanulságos, amelynek kapcsán a közvetlen politikai előzményeket elemzi.
Egyértelmű volt számára, hogy Gömbös Gyula idején indult el feltartóztathatatlanul a politikai osztály jobboldali radikalizálódása. Bethlen magát Gömböst nem tartotta szélsőségesnek, figuráját nagyon tárgyszerűen, kiegyensúlyozottan ítélte meg. „Mértéktelenül nagy ambíciók fűtötték, de komoly hivatásérzete is volt. Szerette faját és nemzetét, érdekében nagy terveket is szőtt. Azokat férfias bátorsággal tudta is követni és a kitűzött célokhoz vezető utakat megorganizálni. Csak az volt a baj, hogy egyfelől hiányzottak a nemzet vezetéséhez szükséges alapos ismeretei, a tapasztalat és a széles látókör, amelyet csak a külföld alapos tanulmányozása adhat meg, és amely a biztos ítéletnek alapja; így gyakran légvárakat épített, gyakran illúziókat kergetett,… …vagy szemmértékét csalták tőrbe… …illúziók. Őszinte és nagyvonalú lendületének pedig egyéni hiúsága vetett gyakran gáncsot.”(2)
Ne feledjük, Gömbös Gyula a világgazdasági válság végén, 1932 őszén vette át a kormányzást egy válságkezelő kormánytól, gróf Károlyi Gyula bő egy évig regnáló kabinetjétől, amelynek Bethlen megfogalmazásában az a súlyos feladat jutott, „hogy a gazdasági és pénzügyi világkrízis következtében megingott pénzértékünket fenntartsa és megszilárdítsa, és hogy a jobb időkben felduzzadt állami költségvetés kiadásait könyörtelenül leszállítsa.”(3) Ezért, amikor Gömbös lett a miniszterelnök, Bethlen szerint „sokan fellélegzettek és nagy reményeket fűztek Gömbös vállalkozásához és az általa teremtett új aerához.”(4)
wikipédia
A sokak közé tartozhatott Bethlen is, legalábbis a Gömböst kormányfővé kinevező Horthy Miklós kormányzó szerint: „bizonyos vonakodás után neveztem ki 1932. október 1-jén miniszterelnökké, miután Bethlen, és számos más vezető politikus is mellette foglalt állást.” (5) A „bizonyos vonakodás” abból táplálkozott, hogy Horthy is tisztában volt Gömbös ambivalens alkatával. Már 1919-1920-tól megismerte „az ő jó és kevésbé jó tulajdonságait.” (6) Úgy vélte, „Gömbös kétségkívül jó szándékú törekvéseivel gyakran túllőtt a célon.”(7) Emellett Horthy is úgy látta, hogy miniszterelnökségének „első harmadfél évében Gömbös részéről bizonyos diktátori hajlam bontakozott ki”, amely együtt az egyoldalú német orientációval „arra vezetett, hogy a Független Kisgazdapárt és maga Bethlen István is Gömbös kormányának határozott ellenzékévé vált.”(8)
Az 1944-es bethleni elemzés azt vizsgálja, miként juthatott el Magyarország 1932-től a német megszállás alatti állapotokig? A háború önmagában nem magyarázat, hiszen „a nemzet teljesen félre lett vezetve,… …mert nincs aki óvó szavát felemelje… …Azoknak a szava, akik ezt tehetnék, évek óta fokozódó terrorral van elnémítva. Hosszú évek lélekromboló munkája irtotta ki azokat a közéletből, és tette lehetetlenné azoknak a szabad megnyilatkozását, akikben még volt képesség és akarat is ahhoz, hogy szembeszálljanak az árral.”(9)
A németek elől rejtőzködve, a tragédia nagy részének bekövetkezte után igyekszik kimutatni, „miképp tenyésztődött ki ezen idő alatt a közéletünkben a tudatlanságnak a selejtesebb elemekben fokozatosan mindent elnyelő gőgje, miként váltak fölöttünk újból úrrá a kártékony és üres jelszavak és olyan célkitűzések, amelyek minden más komoly kérdést napról napra jobban háttérbe szorítva elhomályosították ítéletünket a nemzet valódi helyzete fellett, hogy miképp fosztották meg a nemzetet szabadságjogaitól, ami lehetetlenné tette a jobbak felvilágosító munkáját”.(10)
Leszögezi, hogy a végleges fordulópont (természetesen számos korábbi részmozzanatot követően) a Gömbös-korszak kezdete volt, elsősorban azzal, hogy bevitte a politikába az addig a parlamentarizmusból kiszorult szélsőjobboldali szervezeteket. A miniszterelnöki kinevezéssel Gömbös automatikusan átvette az irányítást a Bethlen által létrehozott kormányzópárt felett. De az számára nem volt megfelelő állapotban.
Gömbös Gyula – tankonyvtar.hu
Minden eszközt megragadott az általa fabrikált parlamenti többség elérésére. A Horthy által említett másik, vele szemben ellenzékbe vonult erőnek, a Független Kisgazdapártnak volt éppen 1932-től a főtitkára Nagy Ferenc, a háború utáni időszak miniszterelnöke, aki emlékirataiban (11) leírta, hogy Gömbösék már egy 1933-ban rendezett időszaki választáson is milyen helyi terrort gyakoroltak a kisgazda szavazókra. Eckhardt Tibor, a párt akkori elnöke tiltakozott, de Gömbös cinikusan közölte, hogy szüksége van a körzet képviselői helyére.(12)
Majd Gömbös 1935-ben feloszlattatja a parlamentet Horthyval, aki erről azt írja: „Lojalitásom a miniszterelnök iránt arra indított, hogy az országgyűlés feloszlatására vonatkozó javaslatához hozzájáruljak”.(13) Gömbös a programjában, valamint az Eckhardttal folytatott tárgyalásokon is titkos választásokat ígért. De „szavát megszegte, és a régi törvény alapján nyílt választással zajlott le”(14) a szavazás. Nagy Ferenc az itt alkalmazott módszereket is teljesen antidemokratikusnak minősítette.
Bethlen Gömbös ekkori eredményét így értékelte 1944-ben: „Az 1935-ben általa rendezett választások alkalmakor a kormányzópártból lehetőleg kiirtotta az ún. ’csáklyásokat’(15), a jobb falusi középosztályhoz tartozó politikailag higgadt és érettebb elemeket és helyettük jórészt politikailag oskolázatlan, de a Move (16), az E.K.SZ.(17), a Wolf-féle keresztény ligába (18) beszervezett és antiszemitizmussal telített turbulens elemeket, az akkor ún. ’viharsarkot’(19) választotta be”. Ebben „…az az egyéni érdek is vezette, hogy a Bethlen-kormány által az előző választásokon összehozott és őt mint vezért követő többséget még jóval a parlamenti ciklus lejárta előtt olyannal cserélje ki, amely létét majd neki köszönvén mindenben az ő kezében lesz engedelmes eszköz.”(20)
Az eredményt Horthy is úgy minősíti, hogy egyrészről ugyan Gömbösnek lett saját többségi pártja, másrészről viszont „a választáson sajnálatomra sok értékes politikus vesztette el mandátumát. Úgy tűnt nekem, hogy Gömbös inkább mennyiségi, mint minőségi győzelmet aratott.”(21)
Nagy Ferenc miniszterelnök és Rákosi Mátyás államminiszter a gellérthegyi szovjet hősi emlékmű avatásán, 1947. április 4. – mek.niif.hu
Nagy Ferenc szerint a választások után „új fejezet kezdődött a magyar politika történetében. Megjelent Magyarországon is a nemzetiszocializmus. Azt vártuk, hogy a kormány igyekezni fog csírájában elfojtani a náci diktatúrára törő szervezkedést, azonban csalódtunk.”(22)
Az ily módon a hatalom sáncai mögé bevitt szervezeteket Bethlen szerint Gömbös „a maga egyéni céljaira és politikájának a sikerére használta fel. Nem bízott a parlamentarizmusban, a parlamentet nem is kedvelte.” Azt tartotta, hogy „az országgyűlés tagjait lehetőleg ezen szervezetek tagjaiból kell összeválogatni, az ő vezetőiket kell bevonni a kormányba, az adminisztrációba.”(23)
„Így vetette meg Gömbös az ágyát annak az új politikai aerának, amelyben a hatalom eleinte az ő és az általa alapított, vagy általa favorizált szervezetek kezében feküdt, amelynek politikáját azonban már akkor is mind radikálisabb irányba tolta el ezen szervezetek fiatalsága, az ún. viharsarok, hogy később a Teleki-féle választások rendjén még radikálisabb irányzatok kerekedjenek felül, …amely szervek munkájának a gyümölcseit a belőlük kisarjadzott és magukat függetlenítő édes gyermekei, a magyar nyilas pártok és utoljára mindnyájuk szellemi apja, a német nemzeti szocializmus arassák le. Ezek a szervezetek eleitől fogva antiszemita irányt követtek, de kezdetben nem állottak kiforrott ideológiai alapon. Radikális nemzeti dynamizmusukra azonban a rokon vonásai folytán a német nemzeti szocializmus… …az első naptól kezdve nagy vonzóerőt gyakorolt, éppúgy a demokráciával és a parlamentarizmussal szemben ellenséges beállítottságával is.”(24)
osaarhcivum.hu
Mindhárom egykori „elemzőnk” sokoldalúan bizonygatja, hogy a magyar társadalom zöme sem a háborút, sem a nemzeti szocializmust nem akarta és nem támogatta. Ha ez így volt, az annál rosszabb. A társadalom többségi beállítottsága ellenére uralta el a magyar politikát a jobboldali radikalizmus, egyre határozottan sodródva a teljesen szélsőséges gondolkodás uralma irányába.
***
A különbségek a csaknem nyolcvan évvel ezelőtti folyamatok és a mai történések között természetesen jelentősek. De a történelemben a hibázási lehetőségek máskor és más feltételek mellett megismétlődhetnek, erre ezernyi példát mutatnak a korábbi évtizedek is. A modern magyar társadalom másfél évszázada számos strukturális elemében hordoz lehetőségeket a szerencsés és szerencsétlen hasonlóságokra. A pártstruktúrában felfedezhető tendenciák egyikéről írt Csizmadia Ervin 2009 júniusában.(25) Ezért is utalhattunk arra, hogy a jelenségek szintjén lehetnek megszívlelendő tanulságok, úgy tűnik, a megszívlelés szándéka nélkül. Az egyes konkrét folyamatok kísérteties ismétlődéseivel a legkövetkezetesebben Nyerges András évtizedes munkássága szembesít bennünket időről időre. A gömbösi politika csődjénél azonban kevés fontosabb tanulságos jelenség lehet a mai jobboldal (és az egész magyar társadalom) számára.
A ma politikailag aktív magyar társadalmi csoportok zöme sem akar olyan politikai uralmat, amelyben dominál az intolerancia, a kirekesztés, az agresszivitás, a soviniszta gőg, a másként gondolkodók ellenségként kezelése. De az elmúlt nyolc év orbáni politizálása mégis elmozdította az országot egy jelenleg megállíthatatlannak tűnő irányba. A pártban háttérbe szorította a Fidesz „csáklyásait”, néhány eladhatóbb arc megtartásával, de a radikálisokat kielégítő megmondó embereknek a tömegeknek szóló kommunikáció középpontjába vezérlésével megszilárdította egyszemélyi uralmát. A polgári körökkel, a kezdeti demonstrációikon kialakított légkörrel, majd azzal, hogy a Csurkát két lépésben ellehetetlenítő, számos elemében a polgári körök ifjúságának radikalizálódásából kinőtt Jobbikot elfogadta önkormányzati koalíciós partnerként, elindította a jobboldali szélsőségesek robbanásszerű felszínre törését.
Aztán a szekér a 2006. őszi politikai válságban szaladt el végleg, amikor a második vereség elviselhetetlen érzéséből táplálkozva immár nem csupán az addigi, a szélsőséges fellépésekkel, a nyílt antiszemitizmussal szembeni sumákolás dominált. Az utcai politizálás minden posványának és hőbörgő radikalizmusának a hol csendes, hol hangos támogatásával, ráadásul az egész folyamat lényegeként a rendőri brutalitás eredményes kommunikálásával hétköznapivá szentesítették a radikális indulatok uralmát. Aki személyesen kiment a 2008-2009-es labdarúgó világbajnoki selejtezőkre, a metrón hallhatta, hogyan harsog következmények nélkül az „Éljen Szálasi”, és milyen könnyen talált táptalajt minden soviniszta, irredenta, rasszista rigmus a fiatalok sokezres csoportjainál.
De hogy a már nyíltan szélsőséges jobboldali radikalizmus túlfutott a Fidesz-vezérkar akaratán, azt a stadion közönségében spontánul burjánzó (bár korántsem spontánul gerjesztett) óbégatásnál sokkal jobban példázzák a gombamód szaporodó internetes oldalak, amelyeknek egy markáns százalékán nyílt náci beszéd zajlik, minden következmény nélkül. A különbség csak annyi, hogy az egyiken a Fidesznek drukkolnak, a másikon a Jobbiknak, a harmadiknak pedig a Jobbik sem eléggé hazafi. A Gárda ellen legalább formális ítélet van, igaz, az is gyakorlati következmények nélkül. A légkör alapeleme a fenyegetés, miként az volt a harmincas években is.
A Fidesz támogatói bázisának tetemes része szintén jobboldali radikális, sőt, jelentős tömegeiben brutálisan felhergelt jobboldali radikális. Csak sokaknál a hatalmi erő bűvölete, míg másoknál a haszonszerzés esélye táplálja azt a sajátos típusú gyávaságot, amely miatt – jobb(ik) meggyőződésük ellenére – a Fideszre fognak szavazni. De a választási győzelem után ott maradnak követelőző, nyomásgyakorló csoportokként. Az már kiderült, hogy a Jobbik és a Gárda ellen nem lesz orvosság az orbáni két pofon. Nagyon könnyen elképzelhető, hogy ez ellen a kőkemény (ma még saját) radikális bázis ellen a kétharmad sem lesz orvosság.
(1) Bethlen István: A magyar politika a második világháborúban. In: Bethlen István emlékirata 1944. (Szerk. Romsics Ignác) Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988. 95-151. o.
(2) Bethlen: i. m. 125.o.
(3) I. m. 124.o.
(4) Uo.
(5) Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa – História, Budapest, 1990. 179.o.
(6) I.m. 178.o.
(7) Uo.
(8) I.m. 179.o.
(9) Bethlen, i.m. 122-123.o
(10) Uo.
(11) Nagy Ferenc: Küzdelem a vasfüggöny mögött. Európa – história, Budapest, 1990.
(12) I.m. 41.o.
(13) Horthy, i.m. 179.o.
(14) Nagy Ferenc, i.m. 43.o.
(15) „Azoknak a konzervatív, fasizmusellenes és többnyire angol orientációjú idősebb parlamenti politikusoknak a neve, akik 1935-ben, Bethlen és Gömbös szakításakor nem léptek ki a kormánypártból, hanem Bethlen kérésének megfelelően továbbra is a kormánypártban maradtak.” Romsics Ignác (a továbbiakban R.I.) jegyzete. In: Bethlen, i.m. 165.o.
(16) „ MOVE – Magyar Országos Véderő Egylet. 1918. november 30-án létrehozott szélsőjobboldali legális katonai, majd társadalmi egyesület a két világháború között.” R.I. In: i.m. 165.o.
(17) E.K.SZ. – Etelközi Szövetség. Titkos szélsőjobboldali irredenta szervezet a két világháború között” R.I. In: i.m. 165.o.
(18) „Egyesült Keresztény Nemzeti Liga. 1919 őszén alakult legális „keresztény-nemzeti” társadalmi-politikai egyesület. R.I. In: i.m. 165-166.o.
(19) „Az 1935-ös választások során a parlamentbe került fiatalabb évjáratú jobboldali radikális kormánypárti képviselői csoport, amely hangosan és gyakran ’viharosan’ hurrogta le a baloldal szónokait és követelte a gömbösi „reformok” keresztülvitelét.” R.I. In: i.m. 166.o.
(20) I.m. 127.o.
(21) Horthy, i.m. 179.o.
(22) Nagy, i.m. 43.o.
(23) Bethlen, i.m. 126.o.
(24) I.m. 127.o.
(25) Csizmadia Ervin: A rendszerváltás fogalmáról. Élet és Irodalom 2009. június 26. 5.o. A kulcsmondat:„Minden ország politikai elitje abból a magatartáskészletből válogathat, amely számára történelmileg megadatott.”
Boros László jogszociológus
ELTE Társadalomtudományi Kar,
Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézete,
a Nemzetközi Tanulmányok Tanszék vezetője
