Bolgár György interjúi a Galamusban - 2010. március 26.
- Részletek
- Bolgár György - Megbeszéljük
- 2010. március 27. szombat, 18:40
- Bolgár Gy. - Megbeszéljük
Bolgár György: Azért keresem Önt, mert hónapok óta újabb és újabb botrányok rázzák meg a katolikus egyházat több országban, láthatóan magában a Vatikánban is azzal kapcsolatban, hogy szexuális bűncselekményeket követtek el papok iskolákban, bentlakásos intézményekben gyerekek ellen. Sok száz esetben megfogalmazódott a pedofília vádja, sokan kérnek kártérítést. Ez anyagilag és erkölcsileg is nyilván megrázza az egyházat. A pápa személyesen is próbált beavatkozni az ügyekbe, az Írországi hívektől például elnézést kért, bár bocsánatot nem. Ugyanakkor láthatóan egyre többen vetik fel a pápa személyes felelősségét is, hiszen abban a németországi egyházmegyében is voltak hasonló esetek, talán az ő tudtával is, amelynek az érseke volt évekig. Miért van ezzel kapcsolatban Magyarországon dübörgő csend, nálunk nem történt hasonló eset? Vagy csak nem került nyilvánosságra? Vagy a magyar egyházi vezetés nem érzi szükségét annak, hogy véleményt nyilvánítson?
Mártonffy Marcell: Azt hiszem, ezúttal nem túl nagy közhely, ha azt mondom, ez nagyon nehéz kérdés. Nem pusztán azért nehéz, mert olyasfajta hallgatással állunk szemben, ahol csak sejtéseink lehetnek, hanem azért, mert az ember nem szívesen kockáztat meg még sejtéseket sem. Azért nem, mert az egyház belső életének egy olyan végtelenül titokzatos és intim területéről van szó, ugyanakkor egy oly mértékben felháborító eseménysorozatról is, amellyel kapcsolatban akkor is korlátozottak lennének az ismereteink, ha néhány tényről tudomásunk volna. Ezt egy kicsit megmagyaráznám. Abban a szakirodalomban, amelyben újabban egyre nagyobb számban látnak napvilágot a pedofília-esetekkel kapcsolatos cikkek, nem győzik a pszichológusok felhívni a figyelmet arra, hogy ez még a pszichológiai szakmán belül is meglehetősen ismeretlen terület. Különböző teóriák vannak arra, hogyan alakul ki ez a jelenség. És ez csak az egyik nehezen hozzáférhető területe a kérdésnek. A másik az, hogy szabad-e egyáltalán hipotéziseket megfogalmazni akkor, ha nincsenek tények. Márpedig a tény az, hogy Magyarországon eddig ilyen…
- ..Félre ne értsen, nem azt akartam, hogy fogalmazzunk meg valamiféle gyanúsítgatást vagy állítást. De láthatóan az egyházat mint egészet rázza meg ez a leleplezés-sorozat, ehhez képest Magyarországon ezzel kapcsolatban sem elvi állásfoglalás, sem vita nincs.
- Igen. Ez is könnyen belátható, mennyire nem jó, ha az egyház, túl azon, hogy bizonyos katolikus orgánumok időről időre egy-egy hírt közölnek a helyzetről, azt a gyermekded és őszintétlen pozíciót veszi fel, hogy ez őt tulajdonképpen nem érinti. Ameddig csak Amerikában robbantak ki a botrányok, intenzívebben 2002-től kezdve, addig sok helyen hálásan felsóhajtottak, hogy ez csak Amerika problémája. Aztán jött a hatalmas írországi hullám, amikor az ír kormányzat által felállított bizottság, egyébként egyházi segédlettel, esetek végtelen sokaságát tárta fel az elmúlt 50 esztendőről. Most pedig Németország a következő óriási fordulat, mert a német egyház egy korszerűnek tűnő katolikus egyház, amelyik talán a legreflektáltabban igyekszik párbeszédet folytatni a modern világgal, szóval egy demokratikus egyházról van szó. Egyébként egy berlini jezsuita közreműködésével indult meg az esetek feltárása, és derült ki, hogy egyáltalán mennyi eset van. Minél kialakultabb, minél inkább működőképes bizonyos országok civil társadalmi nyilvánossága, annál több a pedofília-eset. Ez nyilván azzal is összefügg, hogy hol van meg a megfelelő feltáró készség, beszélgetőközeg, és egyáltalán a törvényesség olyan tisztelete, amely lehetővé teszi, hogy egy olyan rejtett ügy, ami már bűncselekmény, a felszínre kerüljön.
- Tehát ahol kisebb a félelem, a megfélemlítés, és talán a társadalom is kevésbé megbélyegző, ott többen merik vállalni, hogy a nyilvánosság elé álljanak.
- Igen, ahol lényegesen feudálisabb az egyházi közeg, nagyobb a beleszólási jog, mint a hagyományos közép-kelet-európai egyházaknál, másrészt jobban megvannak bizonyos struktúrák is. Például az írországi esetek feltárásában és Amerikában is kánonjogászok, tehát egyházi emberek működtek közre bírósági szakértőként abban, hogy az áldozatok minél inkább szóhoz juthassanak és a jogaik utólag is minél inkább érvényesüljenek. Magyarországon ilyen struktúrák egyáltalán nincsenek. Talán annyi személyes momentumot megkockáztathatok, hogy én több évtizeden keresztül voltam tagja egy nagyon szoros egyházi közösségnek, egy szerzetesi közösségnek, ahol fiúk nevelése folyt. Ez most nem a reklám helye, nem mondom el, hogy melyiknek. És őszintén szólva magam sem értesültem ilyen esetekről ezen a szorosabb közösségen belül. Pedig statisztikailag nagyon valószínű. Itt egyfelől egy betegségről van szó, amelynek a gyakorisága, gondolom, többé-kevésbé egyenlően oszlik meg a világ különböző pontjain, másrészt pedig egy olyan egyházon belüli habituális jelenségről, aminek valószínűleg szintén egyenletes az eloszlása.
- Itt a pártállami rendszer uralkodott 40 éven keresztül és megfelelő szigorú keretek közé szorította az egyházat, egyházakat. Nyilván eleve kisebb volt az a kör, amelyben az egyházi iskolák működhettek, kevesebb gyereket érintett, a külső fegyelem és szigor pedig sokkal nagyobb volt. Jobban figyelték a papokat, szerzeteseket is, semhogy meg merjék engedni maguknak az ilyen szexuális bűncselekményeket. Lehet, hogy ez volt a jó a rosszban, ha egyáltalán így történt?
- Igen. Az, hogy kevés iskola működhetett, rossz. Viszont kétség kívül tény az, hogy azok az esetek, amelyek felszínre kerültek Nyugat-Európában és a tengerentúlon, aránylag nagy számú egyházi vezetésű pedagógiai helyszínről kerültek felszínre, néhány iskolából a viszonylag sok közül. Magyarországon pedig elképzelhető, hogy azokon a helyeken, ahol a pártállami időkben egyházi oktatás folyt, egyfajta tudatos figyelmet fordítottak a belső integritás megőrzésére, hogy ne legyenek támadhatóak.
- Annak ellenére, hogy nálunk nem kerültek felszínre ilyen események, és ennek a gyanúja sem vetődött fel, Ön szerint a Magyar Katolikus Egyháznak, és a benne vagy körülötte lévő katolikus gondolkodóknak nem volna-e feladatuk az, hogy erről az egész egyházat megrázó válságjelenségről nyíltan beszéljenek, például azért, hogy itt ne történhessen meg hasonló?
- Dehogynem. Sőt megkockáztatnám, olyan tág kontextusa van ennek a jelenségnek, hogy nagyon sok mindenről lehetne még nyíltan beszélgetni. Viszonylag érdekes mellékfejlemény a megrázó esetek mellett, hogy most már egyházi vezetők is felvetették azt, hogy nyílt beszélgetés tárgyává lehetne tenni például a papi nőtlenség kérdését. Ami kimondottan egy olyan egyházfegyelmi rendelkezés, amelyet igyekeznek ugyan teológiailag vagy spirituálisan egyfajta szent fénybe vonni, de voltaképpen nagyon jól megmagyarázhatók a történeti okai. Következésképpen a kötelező jellege semmiképpen sem indokolható, ellentétben a szerzetesek önként vállalt cölibátusával, ami más kérdés. Általában erről – és hogy ez hogyan függhet össze bizonyos devianciákkal, különösen egy tekintélyelvű rendszeren belül – a pedofília kutatói fel is állították azt az összefüggést, hogy a tekintélytisztelet és a mások alávetésére való hajlam nagyon nagymértékben összefügg azoknál a papoknál, akik lebuktak ebben a dologban. Másfelől pedig általánosan a szexualitás kérdéseiről és az egyháznak a szexuális erkölccsel szemben elfoglalt álláspontjáról is nagyon sok olyan nyílt megbeszélnivaló lenne, amit mostanáig úgy kezeltek, és nyilván még egy darabig úgy is fognak, mint valamiféle érinthetetlen és mozdíthatatlan egyházi tanítást.
- Ön lát erre esélyt, hogy a Magyar Katolikus Egyház kezdeményezze ennek a problémának a megvitatását, vagy legalább az óvatos megbeszélését?
- A magyarországi előzményekből ítélve, tudniillik, hogy mennyire lehet az egyházban kényes kérdésekről nyíltan vitatkozni, milyen nyilvánossága van egyáltalán a hivatalostól eltérő véleményeknek, nem sok esélyt látok. Viszont hogy hova fog vezetni ez a most még javában tartó folyamat, azt nem lehet tudni, mert egyáltalán nem zárult még le az újonnan érintett országokban sem az esetek többsége. És ha az ember figyeli ezzel kapcsolatban a sajtót, akkor látja, hogy hétről-hétre alakul az egyházi felelősök álláspontja is, ezért ezt sem tartom teljesen kizárhatónak. Bár Magyarországon az egyházi nyilvánosság rendkívül egyoldalú és monologikus.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
- << Előző
- Következő
