Nyerges András
- Részletek
- 2011. január 17. hétfő, 06:46
- Nyerges András
Hol a fal a hátunk mögül?
Élesen emlékszem a pillanatra, amikor a Magyar Hírlapban, 1993. június 19-én, a 4-5 oldalon megláttam a tudósítást, melyből azt kellett megtudnom, hogy az MDF egyik képviselője (az illető még abban az évben átlépett a MIÉP-be), név szerint „Szilassy György képviselő” mit nyilatkozott „Szálasi Ferenc esetleges rehabilitációjáról”. Azért emlékszem, mert számomra akkor egy kicsit vége lett a világnak. Hát erre kellett a nagy változás, kérdeztem magamban, nyilván keserűen és igazságtalanul, de talán érthető indulattal, hogy „a nemzetvezető” rehabilitációja szóba kerülhessen? Engem már a rehabilitáció szó ilyen kontextusban való használata is villámcsapásként ért. Kamaszkoromtól, vagyis az ötvenes évek második felétől ahhoz szoktam hozzá, hogy az ártatlanul elítélteket, a koholt vádak miatt bebörtönzötteket, a konstruált perek áldozatait szokták rehabilitálni. Attól, hogy ezt valakik, akik a nyilatkozót egy párt szavazótáboraként megválasztották, Szálasira is kiterjesztenék, megint hátrább került, sőt, szinte ledőlt az egész fal, aminek a hátamat még nekivehetném. Az illúzióim addigra már úgyis sorra szétfoszlottak, kezdtem beletörődni, hogy olyasmi, amiben mindenki bízhatna, hihetne, amit becsülhetnénk, tehát közös többszörös (se legkisebb, se legnagyobb) nem létezik, és korábban is gyermeteg dolog volt ilyesmit feltételeznem. De abban váltig reménykedtem, hogy vannak legalább negatívumok, amelyek elutasításában egyek vagyunk, és vannak személyek, akik osztatlan, közös gyűlöletünk tárgyai, akiknek szellemét senki sem kívánja újjáéleszteni, sem a hozzájuk fűződő tetteket átértékelni. Úgy éreztem, végső soron ez is elég ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam a világban, a tagadás is lehet közös nevező, azaz hogy fal, amelyet együtt támasztunk, mielőtt elrugaszkodnánk tőle. Ha ki-ki másfelé tart is, jó érzés tudni, hogy minden különbözőségünk ellenére van egyvalami, ami közös bennünk: ugyanabból nem kérünk, akárki és akármiért tukmálná is ránk.
Azt hittem, Szálasi neve is ilyen. Egyértelmű, hogy bármily eltérőek is az elképzeléseink a demokráciáról, ő abba nem fér bele. Ehhez képest az első demokratikus parlament képviselője azt fejtegette, hogy „Szálasival kapcsolatban érdemes volna megnézni, milyen bűnöket követett el tételszerűen, aztán ha esetleg egy olyan parlament lesz Magyarországon, amelyik úgy dönt, hogy neki megbocsát, hát bocsásson meg. Egyelőre még nincs olyan parlament.” Ez volt számomra a második sokk: hogyhogy „egyelőre”? Lehetséges volna, hogy egyesek erre spekuláljanak? Hogy lesz majd ilyen parlament is? De akkor én hol élek? Hová kerültem, ha nem a demokráciába? Még ebben sincs közmegegyezés? Napokig, hetekig vártam, lestem, kívántam, hogy az elhangzottakból legyen botrány, tiltakozzanak, elhatárolódjanak, akik tudnak róla, azok pedig, akiket ez az ember képvisel, kérjék ki magának ország-világ előtt. Se egyének, se párt, se testület meg nem szólalt. Semmi nem történt. Holmi zűrös, belső pártügyekről, nyilatkozási jogról és hasonlókról esett némi szó, csak éppen arról nem, hogy Szálasit ilyen összefüggésben emlegetni talán mégse kellene, s hogy ez tűrhetetlen, elviselhetetlen. Vártam, hogy kinyilvánítják, ez a nyilatkozat kilépőjegy a demokráciából. Történni viszont csak annyi történt, hogy egyesek megjegyezték, az én véleményem „intoleráns”, én vagyok az, akinek nem smakkol a szólásszabadság.
Attól fogva rendszeresen dőltek le mögülem annak a bizonyos falnak a darabjai. A Mein Kampf újrakiadása és kiadójának bíróság általi fölmentetése kapcsán némelyek a jobboldali sajtóban már azt pedzegették, hogy „tulajdonképpen” Hitler sem olyan egyértelmű képlet, mint addig gondoltuk, és kezdték „árnyalni” a képet. 2005-ben meg azt kellett volna szó nélkül lenyelni, hogy – el sem akartam hinni, hogy ez igaz lehet – kezdetét vette a fehérkülönítményes Prónay Pál ítéletének felülvizsgálata. Akkor megint (a jó ég tudja, hányadszor!) rádöbbentem, hogy naiv vagyok, hiszen azt képzeltem, a kecskeméti, siófoki, orgoványi vérengzésekre a jobboldal is úgy tekint, mint önnön szégyenére, ez az, amit saját teoretikusai sem tartanak vállalható hagyománynak. Hogy pusztán finnyásságból-e, vagy elvi fenntartások alapján, nem érdekelt, számomra csak az volt a fontos, hogy nem kérnek belőle, eszük ágában sincs folytatni, Olykor, a jobboldal természetéről folytatott vitákban használtam is Orgoványt mint érvet, és emlékeztettem ellenfeleimet: végső soron az egész a jobboldal egyazon alomból való, hacsak ezt ki nem kéri magának. Publicistaként ezt írtam, de magánemberként jólesett, ha vitapartnereim emiatt felhorkantak, mert így megint érzékelhettem a hátam mögött a közös falat.
Ez szűnt meg most végképp. Valaki túlment azon a határon, amit egy demokratikus közegben átléphetetlennek hittem. Mindegy is, hogy kicsoda, az illető maga már rég nem tud meglepni semmivel, de hát a cikkét egy egész szerkesztőség vállalta, a szerkesztőség mögött meg tekintélyes jobboldali tőke áll, vagyis a véleményével az illető nincs egyedül. Én vagyok az ostoba, ha még mindig azt hittem, a fasiszta elmebajnak, a fröcsögő szadizmusnak is van egy – ha nem jóérzés, de legalább óvatosság szabta – határa, csakhogy Bayer Zsolt, (mellesleg, de nem véletlenül) Orbán Viktor barátja, nem érzi úgy, hogy tartania kellene bármitől is. Annak a véleményének adott hangot, hogy amit Orgovány jelent, azt folytatni kellett volna, és – talán – kellene ma is. „Kun Béláék igazán megérdemelték volna, hogy az orgoványi erdőben végezzék, nyakig földbe ásva. Mert az orgoványi erdőben történtek rettenetesek voltak, de legalább érthetők. Ha tetszik, uraim, ha nem. Európa és a Nyugat örök szégyene, ahogyan Kun Béláékat befogadta, istápolta, és ahogyan felült az ocsmány propagandájuknak. Amely propaganda nyomán már szó sem esett semmiről. Csak az orgoványi erdőről…”
Egyszer régen, még 2002-ben, szatirikus rémlátomásként, azt találtam papírra vetni egy cikkben, hogy a végén megérjük: a hatalmon lévő jobboldal hazahozatja és dísztemetésben részesíti Héjjast, az egykori különítményest. Akkor többen siettek megróni ezért, mondván, az efféle túlzások veszik el a baloldali mondanivaló hitelét. Hiúságomat sértette a dolog, de azért belül elégedetten nyugtáztam, hogy amit leírtam, ennyire csípi mások szemét, mert akkor talán még sincs akkora baj, hiszen képtelenség még csak feltételezni is, hogy Orgovány szellemét bárki rehabilitálná.
Hát – úgy látszik – mégsem az.