Nyerges András
- Részletek
- 2011. január 17. hétfő, 06:46
- Nyerges András
Ha összetörik a barométert
1931-ben államcsőd-közeli helyzet volt Magyarországon. A Károlyi Gyula-kormány mögött álló Egységes Párt azonban hiába tudott magáénak 158 (a Keresztény Szociális Pártéval együtt 194) mandátumos, elsöprő, nem is kétharmados, de négyötödös többséget (az ellenzéknek és a pártonkívüliekkel együtt is csak 49 mandátuma volt), néhány gyors és hangzatos „szükségrendeleten” túl jóformán tehetetlennek bizonyult, hiszen csak a külföldi adósságállomány törlesztése évente 300 milliót tett ki, ami a nemzeti jövedelem 10 százalékának felelt meg. A nemzeti függetlenség jegyében elrendelhetett ugyan tilalmat a külföldi bankoknak járó törlesztőrészletek kifizetésére, a szélsőjobboldal nagy nemzeti önérzete azonban az ellen is felhorgadt, és kikérte magának, hogy a népszövetségi megbízott a pénzügyi helyzetünket vizsgálgassa. A nyomor mindeközben katasztrofális maradt. Mi sem volt természetesebb annál, mint hogy ellenzék és sajtója keményen kritizálja a kormányt.
A kormány válaszul úgy döntött: azzal mutat határozottságot és tettrekészséget, ha rövid pórázra fogja a sajtót. Ennek jegyében bevezetésképpen négy hétre betiltják – egyelőre csak a Reggeli Újságot. Ehhez tudniillik még csak új sajtótörvényt sem kellett kreálni, ment a betiltás a régi alapján is. A lényeg az volt, hogy a szankcióval példát statuáljanak, hátha ettől kezdve más lapok alaposabban meggondolják, közöljenek-e olyan cikket, mint a Reggeli Újság, melynek írásában efféle állítások találhatók: „Februárra teljesen elfogy az ország pénze”. Az indoklás szerint „ez az állítás nemcsak az ország belső rendjét és közbiztonságát sérti, hanem külső politikáját is, amennyiben az ilyen valótlan tényállítás alkalmas arra, hogy nemcsak a belföldi, hanem a külföldi közvéleményt is károsan befolyásolja”.
Helyben vagyunk – innentől ismerős a történet.
Azaz hogy ismerős – volna, ha nem tapasztalnám, hogy 1931-ben, noha nem volt nálunk demokrácia, mégis másképp zajlottak le az efféle ügyek. Amikor a kormány a bajok ellenszeréül azt találta ki, hogy a sajtót fogja megrendszabályozni, nemcsak azok tiltakoztak, akiket ez közvetlenül érinthetett. Hanem például a Pesti Hírlap is. Nem kell sajtótörténésznek lenni, hogy az ember tudja: ez a lap nem volt baloldali, de még a polgári radikalizmussal sem kacérkodott, tehát nem volt zsigerből ellenzéki, inkább szívósan és elszántan mindig is konzervatív orgánum. Nem véletlenül lett éppen Herczeg Ferenc a lap emblematikus figurája. A Pesti Hírlapnak amúgy esze ágában sem volt gáncsolni a kormány sajtópolitikáját, de úgy látszik, volt egy határ, amelyen túl (bármily hihetetlen!) a lojalitásnál fontosabbnak tűnt számára a szakmai szolidaritás. No meg a józan ész.
Ha a kritika jogáról volt szó, ez a lap épp úgy felszisszent, mint azok, akik rendszeresen éltek is ezzel a joggal. A Pesti Hírlap vezércikkét olvasva e sorok írója elkezdte azt kívánni, bár képes volna ilyen mérvű tárgyilagosságra és elfogulatlan tisztességre a mai jobboldal bármelyik orgánuma. Bár létezne ma is, nálunk is ez a fajtája a konzervativizmusnak! A Pesti Hírlap 1931. november 29-i vezércikke tudniillik leszögezte: „Az ellenzéknek, amely nincs megelégedve a kormány működésével, egyenesen feladatai közé tartozik az, hogy alkotmányos eszközökkel a kormány megbuktatására törekedjék. Ezt senki az ellenzéktől rossz néven nem veheti. Ezt a politikai tevékenységet kárhoztatni vagy egyenesen felforgatási törekvésnek minősíteni nem lehet. Semmi esetre sem engedhető meg, hogy a sajtót elrettenteni próbálják attól, hogy mindezekről a maga felfogása szerint beszámoljon a közönségnek.”
Mi több, magában a parlamentben is akadtak honatyák, akik – mint Pakots József –, óva intették a kormányt a „sajtóstatárium” bevezetésétől. S amikor a T. Ház november 27-i ülésén kibeszélte azt, amit titkolni illett volna, és tiltakozott amiatt, hogy „a sajtófőnöktől állandó ukázok mennek a lapokhoz”, a kormánypárt nem ordította le a fejét, nem vádolta hazaárulással. Akkor sem, amikor a többségi dölyfről is ejtett néhány keresetlen szót: „Lehetetlen, hogy a saját többségi uralmukat ilyen eszközökkel próbálják fenntartani!” És ehhez még valamit hozzátett, amit a mostani médiatörvény sugalmazóinak és cikkelyekbe foglalóinak különösen ajánlatos volna megszívlelniük: „Nem a barométert kell összetörni, hanem tessék jobb atmoszférát teremteni. Ha a közvélemény azt látja, hogy a sajtót elnyomorítják, még több bajt feltételez, mint amennyi van”.
Pedig hát bajból – valljuk be – több is van a kelleténél.