rss      tw      fb
Keres

Nyerges András









Eszi, nem eszi, nem kap mást




Azelőtt ötféle zacskós tej volt a polcon. Most hónapok óta csak ugyanazt az egyfélét találom. A márkanév azonban (legalábbis bennem) rossz emlékeket ébreszt, ez a fajta volt az, amelyikből már a vásárlás napján megsavanyodott tejet öntöttem ki otthon. Visszavinni blokkostul, reklamálni, vitatkozni a boltvezetővel – ez meghaladta az e célra tartalékolt energiáimat, inkább hagytam az egészet a fenébe, és legközelebb másfélét vettem. Most nincs másik, de hát bolt sincs több a közelben, mert minden kisüzletet megszüntettek, a nagy áruházak meg tőlünk mind roppant távol vannak. Kocsival nyilván  nem gond kimenni valamelyikbe, de mi van azokkal, akik nem autóval járnak? Mi nem számítunk? Fanyalodjunk rá arra az egyszem boltra, amit mutatóba meghagytak, és az egyszem boltban az egyféle tejre? Úgy érzem, bennünket is madárnak néznek, valahogy úgy, mint a régi viccben, ahol a finánc a madáreledel feliratú ládában leveles dohányt talál, és figyelmezteti a csempésző atyafit: a szállítmánya nem éppen madárnak való, mire az így válaszol: „márpedig eszi, nem eszi, nem kap mást”.

Amikor a kereskedelmi csatornák megérkeztek a képernyőre, eleinte örültünk, mert úgy éreztük, színesedik általuk a műsorkínálat, a bulvár egy lesz a nézhető dolgok közül, s akinek ez kell, miért is ne nézhesse. De azután ránkzúdultak a jó ízlés határait nemhogy feszegető, de azokon jóval túllépő, legfeljebb a szem rágógumijának beillő adások, és jóformán csak ilyenek, ráadásul a rivalizáló csatornák egyazon kaptafára húzzák a műsoraikat, és a lényeget tekintve ugyanazt sugározzák ugyanakkor, vagyis igazából nincs választék, mert az embernek tökmindegy, hogy azt, ami untatja, vagy dühíti, Big Brothernek vagy Való Világnak, Aktívnak vagy Fókusznak, Vacsoracsatának vagy Hal a tortánnak, X-Faktornak vagy Megasztárnak hívják, ez nem pluralizmus, ez uniformizálás. Sebaj, gondoltuk eleinte, azért az állami televízióban továbbra is lesznek igényes filmek, önálló tévéjátékok, színházi közvetítések, ott nem kizárólag lejárt szavatosságú babonaságokkal, rossz ösztönöket élesztgető ökörségekkel fognak bombázni bennünket, ott majd „virágozzék minden virág” alapon nemcsak egyféle ízlés, egyféle kulturális szint találja meg a neki tetszőt, és aki nem 18 és 45 év közötti, az sem esik az öntudattal meghirdetett diszkriminációnak áldozatául. Ebből sem lett semmi, mert a támogatás csökkentésével arra kényszerítették az állami tévét, hogy (amennyiben kellő mennyiségű, pénzt hozó reklámot akar) kénytelen legyen a kereskedelmi csatornákat utánozni, azokkal próbáljon lépést tartani, hiszen a hirdetők oda adnak pénzt, ahol elég magas a nézettség, és nézettség – az immár évtizednél is hosszabb (félre)nevelő munka után – ott van, ahol a harsány bugyutaság, a normalitást tagadó extremitás, a gusztustalan álszenzációk hajszolása uralja a műsort, ahol művileg tenyésztett ál-nagyságok („celebek”) sorozatgyártása a cél. A telefontársaságok bevételét növelő pénzhajhászás az eleinte még némi műveltséget is megkívánó vetélkedőkből kiszorította a tudásszomj és  az értelmes becsvágy halványan pislákoló szikráit is, ma már csak a pénz számít, az agresszivitás, az önzés, a gátlástalanság képez olyan értéket, melynek révén elnyeri méltó jutalmát, aki nyer. Nincs választék, mindegy is, hová kapcsolunk, hiába van immár hatvan csatornánk: mire megyünk vele?

Nemrég pedig híre jött, hogy uniformizálják a hírszolgáltatást is. Vége annak a világnak, hogy különféle híradók a maguk beállítottsága, ízlése, tehetsége szerint mást és mást mutassanak meg a világból. Ezentúl kötelező lesz az egyetlen központi hírszolgáltató anyagát átvenni, egyforma tudósítások közvetítenek egyforma véleményt, takarékosság címén már a helyszínre is csak egyetlen stáb fog kiszállni, azt pedig központi vezérléssel döntik el, hogy egyáltalán mi az érdekes helyszín, és mi nem az, mi a hír, és mi nem az. Ha eddig az volt a jelszó, hogy „egy a tábor, egy a zászló”, ezentúl ez kiegészül azzal, hogy „egy a vélemény, egy a szempont”. Nem lesz érdemes sorra egymásután különböző híradókat megnéznünk, hogy amit  – tegyük fel – nem tartott fontosnak a Tények, azt megtudjuk például az m1 Híradójából, mert mindenütt ugyanarról fogják ugyanazt mondani. Nem tehetek róla, ez is egy (még az „átkosból” való) viccet juttat eszembe: Szergej Szergejevics förtelmesen unja Brezsnyev beszédét  az egyik csatornán, tehát fogja a távkapcsolót és átvált egy másikra, ahol ugyanazt a Brezsnyev beszédet látja, de Leonyid Iljics ráadásul még meg is fenyegeti a mutatóujjával: „kapcsolgatunk, kapcsolgatunk?”

Csoda-e, ha a politikai pluralizmus is kezd suttyomban átalakulni valami mássá. Ezt persze nem hirdetik meg (majd bolondok lennének!), sőt azzal cáfolják, hogy nálunk ma is öt különböző párt létezik, hát hogyne lenne pluralizmus! Az a korosztály azonban, amelyhez tartozom, ennek aligha dől be, számunkra a jelenség roppant ismerős valahonnét. Kevesen tudják ma már, hogy pro forma a Rákosi-féle egypártrendszer is többpártrendszer volt, abban is mindvégig léteztek – igaz, csökevényes, névleges formában – más pártok, úgymint Független Magyar Demokrata Párt meg Radikális Párt, mint  a Függetlenségi Népfrontnak nevezett konglomerátum  tagszervezetei. Természetes – mondta Rákosi Mátyás 1949. március 5-i beszédében –, hogy e két párt csatlakozásának politikai feltételei is vannak. „A jövőben ingadozás nélkül, fegyelmezetten kell követniük a Függetlenségi Népfront vonalát, és gondoskodniuk kell arról, hogy soraikat a Népfrontba való belépés előtt megtisztítsák”. Ha a Fidesz ukázait „ingadozás nélkül, fegyelmezetten követő” KDNP az ötpártiság bizonyítéka, akkor ez a Fidesz-típusú pluralizmus bizony, bizony a Rákosi-félére hajaz.

Mindez azért szúr nekem szemet, mert a kilencvenes évek első felének a pluralizmus volt a No.1-es divatszava, és számomra ez tűnt az igazi demokrácia garanciájának. Még azt illetően is vérmes reményeim  voltak, hogy a demokrácia nemcsak a politikában, hanem az élet más területein is érvényesülni fog. A hétköznapi gyakorlatra lefordítva: mindenből mindenütt lesz választék. És bár csúfolódtunk azon, hogy sokaknak gondot okoz a szó kiejtése (pruralizmust mondanak pluralizmus helyett), azért ezt a fogalmat (és amit vártunk tőle), boldogan és gyöngéden tettük magunkévá.

Egy ideje azonban észre kellett vennem, hogy már a kifejezés is kikopott a közbeszédből. Még a politológusok se használják. Tökéletesen nyoma veszett. Sokáig bíztam benne, hogy csak a szónak. De most, itt, a tejespult előtt hirtelen összeáll bennem a kép. A szót azért nem használjuk, mert semmi sem juttatja eszünkbe. Sem a boltokban, sem a politikában. Egy Llewelyn-regény szállóigévé vált címe jut az eszembe: „Hová lettél, drága völgyünk?” , csak éppen mutatis mutandis: „Hová lettél, drága pluralizmusunk?

Néha azzal nyugtatom magam, amivel 1946-ban Márai nyugtatta önmagát: „Alvilági erők hatnak ma is a közéletben: a minőség elvét megtagadó, a pártnagyságok koncaival felező alemberek világában élünk. De ki hitte, hogy hamarabb, mint két-három emberöltő múltán, lehet itt mást is nevelni, másféle embert? Az angoloknak és franciáknak, a svédeknek és a dánoknak is százötven év kellett a demokráciához. Ahogy nincs Blitzkrieg, úgy nincs Blitzfrieden sem.”

Miért is ne nyugodnék meg? Hiszen azóta, hogy ő ezt papírra vetette, még csak hatvanöt év telt el.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!