Reménytelen

Úgy látszik, igaza van Balogh S. Évának: van valami, amit a Fidesz már tud, mi még nem. Nem mintha vágynánk megtudni, különösen nem megtapasztalni. Valami olyasmiről lehet szó, hogy a Jobbik nagyobb arányban számíthat a választók szavazataira, mint azt néhány hete még a Fidesz vezetői gondolták. Náluk a kétharmad, az egyeduralom forog veszélyben, nálunk (épeszű, ép erkölcsű, jó érzésű, civilizált embereknél, humanistáknál, demokratáknál, liberálisoknál, modern baloldaliaknál, mindegy, hogy nevezem ezt a – remélhetőleg nagy – csoportot) minden emberi és társadalmi alapérték, amelyért érdemes volt rendszert váltani. Azok az alapértékek, amelyek a Fidesznek évekig nem voltak fontosak, és persze ma sem azok.

Aki úgy képzeli, hogy a közösség által érvényesnek tekintett erkölcsi szabályokat, pláne az ember belső erkölcsi rendjét, a morált, állami vezénylettel „újjá lehet építeni”, hogy ebben „3-4 millió magyarra kell támaszkodni”, szemben a maradék 6-7 millióval, velük meg majd „meg kell értetni”, hogy ez fontos – annak a diktatúra képlete mozgatja a fejét, a pártját és a politikáját. (Arról már ne is beszéljünk, hogy az elmúlt évtizedben ők maguk voltak a legfőbb tönkreverői erkölcsnek és morálnak egyaránt. Annak is.) Semmiben sem különbözik ez a gondolkodásmód Sztálinétól és Rákosiétól, legfeljebb két dologban: az évszázadban és a nemzetközi közegben. Lehet, hogy Kádár Jánosétól sem különbözik, de csak akkor nem, ha kormányra kerülve Kósa Lajos és párttársai nem teszik kötelezővé a Magyar Nemzet-félórákat, sem a Szent Jobb-körmeneteket, sem  a nyilvános önkritikát; ha ennél a 6-7 milliónál beérik a képmutatással, a kettős beszéddel; ha nem fenyegetik egzisztenciálisan legalább azokat, akik hajlandók újra meghunyászkodni és csendben maradni, egy nagy klasszikussal szólva: alámerülni; ha nem Tiltják, noha nem is Támogatják, de legalább Tűrik, hogy újra kialakuljanak a nyilvánosság kis körei – ha már a nagy nyilvánosságot a kötelező új etika és morál felépítése és annak minden rendű és rangú aktivistái foglalják majd el, a maguk brutális módszereivel.

Jó lenne, ha puszta tudatlanságot tételezhetne fel az ember az ilyen politikusi kijelentések mögött, de túl sok az ilyen kijelentés ahhoz, hogy ne jellemző emberi minőségeket és ne közös politikai elképzeléseket lássunk mögöttük.

De visszatérve a Fideszre és a Jobbikra.

Most sem fogok mást mondani, mint eddig. A két pártnak eddig is voltak közös céljai, közös vonásai, most is vannak. A két párt kapcsolatát eddig is nemtelen, erkölcsi szabályok és elvek nélküli, számító és cinikus együttműködésnek tartottam, ma is annak tartom. Amelyet a Fidesz vezetői, ahogy egész tarthatatlan politikájukat, a legolcsóbb és legócskább ideológiákkal fedtek el, jobb sorsra érdemes fogalmak kisajátításával és tönkretételével, a nemzettel, a hazával, a hittel, a közösséggel, a szeretettel, a bizalommal, sőt, „az ember”-rel.

A közös célok és a közös vonások most sem tűntek el. Most csak annyi történt, hogy az érdekszövetség helyébe az érdekellentét lépett.

És a Fidesz választás elé kényszerült.

Bevallja, amit az ellenoldalon eddig is sokan tudtak, sőt sokan bizonyítottak, és amit a Fidesz mindvégig tagadott, hogy a „mozgalom” megalapítása óta segíti, támogatja a Jobbikot, szorosabban-lazábban együttműködik vele. (Nyilvánvaló, hogy Wittner Mária, a Jobbik-féle rohamosztag zászlósanyja nem véletlenül került vissza a Fidesz országos listájának negyedik helyére: a radikális szavazók megnyugtatása érdekében szükség van rá.) Bevallja, azért, hogy a következő lépésben megtagadhassa a közös múltat, és világossá tegye szavazói előtt: nincs többé együttműködés, immár veszélyes választási ellenfélről van szó.

Vagy nem vall be semmit, és ezzel tétlenül nézi, hogy radikális szavazói megosztják a szavazatukat a Fidesz és a Jobbik közt, mert még mindig azt hiszik, mindegy, melyik pártra szavaznak, hiszen nem érzékcsalódás áldozatai voltak akkor, amikor úgy látták, mindkét párt van annyira agresszív, hogy az indulati igényeiket kielégítse: az egyik így, a másik úgy, de szép összeműködésben.

A Fidesz végiggondolta a problémát, és döntött. Inkább vall. Vagy vallattat. A szócsöveivel.

De előbb beindult a sajtóapparátus. Nem olvasom a Magyar Hírlapot, de úgy látszik, rajtam kívül mindenki olvassa, mert rendszeresen értesülök a képtelenebbnél képtelenebb és aljasabbnál aljasabb Jobbik ellenes támadásokról. Persze nincs mit csodálkozni rajtuk. A cinkosság idején a hallgatásában volt becstelen a Fidesz, a leszakadás idején az ordításában az. Nem tud másként viselkedni, nem ismer más módszereket. Amikor szeret (azt játssza, hogy szeret – lásd Orbán valamennyi szónoklatát a rajongókhoz), a szeretet kovásza akkor is a mások iránt felkorbácsolt megvetés és gyűlölet, a leszólás, a szidalmazás, a rágalmazás. A Fidesz és hívei a közös gyűlöletet szeretik egymásban. Az valóság. A többi csak szó. A rossz érzést meg, amely minden ép lelkű embert elfog, ha gyűlöletet érez ébredni magában, elfedi a szép és lelkesítő csomagolás – erre valók azok a bizonyos kisajátított és tönkretett szavak: nemzet, haza, hit, közösség, szeretet, bizalom, ember.


love-hate - flickr/Abhi

Végül jött az önleleplezés. Az a bizonyos vallomás, amelyet az említett döntés kellett hogy megelőzzön. A Fidesz döntött, Nagy Ervin vallott. „A Fidesz mellett egy radikális nemzeti pártot akartunk létrehozni, amelyik keresztény és nemzeti programot épít.” „Csalódottak voltunk a tavaszi választások után [2002] a Fidesz veresége és a MIÉP kiesése miatt.” „…de arról akkor nem volt szó, ami ma történik, hogy a Jobbik ellenségként kezeli a Fideszt. Egy pártszövetségre lett volna szükség, amely a jobbközép és a nemzeti radikálisok között köttetett volna meg.” „Hiszen az ellenfél az egy és ugyanaz.” „2006-ig folyamatos kommunikáció volt a Fidesszel, voltak témák, amelyekben mi tematizáltuk a jobboldali közbeszédet, például az SZDSZ ellen szervezett performance-okkal.” „…amikor 2006 őszén elkezdtünk gondolkodni azon, hogy ki lenne alkalmas személy a kapcsolaterősítésre [a Fidesszel], a polgári körös, korábbi Fidesz-aktivista Vona Gáborra esett a választás.” „A Jobbik elérte, amit akart, tényező lett a jobboldalon. Éppen ezért, nem értem Vonáék hangnemét, és azt, hogy miért mélyítik tovább a szakadékot [önmaguk és a Fidesz közt].”

Ha tehát a Jobbik ma is együttműködne, ugyanúgy nem lenne semmi baj, ahogy egy-két hónappal ezelőtt sem volt. Vonáék gárdáztak, cigányoztak, zsidóztak, förtelmesebbnél förtelmesebb szavakat fűztek össze világosan érthető, gyilkos magyar mondatokká, normává tették a nemzeti és faji brutalitást, félelmet és rettegést ültettek el sok honfitársunk lelkében – a Fideszt ez sohasem zavarta. És ma sem ez zavarja.

Nehéz lesz a hátralévő két hét alatt ugyanazt a gyűlöletet felébreszteni a radikális Fidesz-szavazókban a Jobbik iránt, amelyet hosszú évek szívós munkájával nagyon mélyre elültettek a Fidesz-hívekben mindenki iránt, aki nem ők.

A szép és lelkesítő csomagolás már ehhez is megvan.

Nagy Ervin ugyanazért „tálal ki”, amiért Orbán is óva inti saját szavazóit az átszavazástól. Orbán megfogalmazásában: „Persze sok olyan fiatal van, aki lelkes, és megújulásra, újrakezdésre vágyik. De könnyen úgy járhatnak, hogy a Jobbik ellopja az álmaikat.” Nagy Ervinében: „Azért vállaltam, hogy a tűzvonalba lépek, mert szeretném megóvni a Jobbik becsületes, jobbat érdemlő híveit a becsapástól és az óriási csalódástól.”

Nem, dehogyis szavazatokért! Önzetlenül. Féltésből. Az álmok miatt.

Mi kell még a Fidesz-híveknek ahhoz, hogy átlássanak ezen az ordító és arcátlan képmutatáson? Hogy megértsék: itt senki se szereti őket. Itt a legócskább módon átverik és használják őket.

Csak hát miért értenék meg? A Fidesz „polgári”, „mérsékelt”, „konzervatív”, „jobbközép” szavazóit több mint egy évtizede nem zavarja sem a Fidesz és a nácik közti átjárás, sem a hozzá szükséges cinizmus és számítás, sem az álszent képmutatás. Nem zavarta soha, de soha azokat a szakembereket sem, akik a Fidesz keze alá dolgoznak (lásd 29 közgazdászok). Nem zavart pénzembereket, bankárokat. Nem zavart szakmájukban bizonyára nagy tekintélyű professzorokat. (Állítólag csupa felelős értelmiségi. Az „országért” éreznek felelősséget. Önmagukért nyilvánvalóan nem.) Nem zavarta politikai elemzők tömkelegét. Akkor miért zavarná az egyszerű választót?

Reménytelen. Teljesen reménytelen.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!