Vádak a filozófusok ellen: Radnóti Sándor tájékoztatása az ügyről



Radnóti Sándor, az ELTE BTK Esztétika Tanszék tanára a filozófusokat (köztük őt is) ért kormánybiztosi és jobboldali sajtóbeli vádakról a következőket írta a Magyar Pax Romana nyilvános blogján, nem a kormánypárti sajtóban megjelentekre válaszként, hanem a blog olvasóinak tájékoztatására (és hozzájárulásával mi is az olvasók tájékoztatására tesszük közzé a Galamusban)

„Radnóti Sándor 2011.01.10. 15:24:48
Az elfogulatlan és előítéletmentes kommentelők tiszteletére, akik esetleg készpénznek veszik a hét végén indult (s a filozófus petícióval* nyilvánvaló összefüggésben álló) sajtókampány beállítását, idemásolom saját ügyem összefoglalóját, amelynek ugyanakkor az utolsó bekezdésben hangoztatott ok miatt nem kívánok szélesebb sajtónyilvánosságot adni.

A szombati Magyar Nemzetben komoly támadást és hízelgő fényképet kaptam. A tényfeltáró cikknek – ha jól látom – csak az előzetese van fenn a neten, a vezércikk pedig ez. A támadás folytatódott (például itt)**. Ezzel kapcsolatban szeretném röviden összefoglalni az álláspontomat, tudomásulvétel végett, s nem azzal a céllal, hogy szélesebb nyilvánosságot kapjon.

A tényfeltáró cikk arról tudósít, hogy liberális filozófusok félmilliárd forintot ’kutattak el’. Hát igen. Kiírnak pályázatokat – ez a tudományos munka egyik finanszírozási formája –, beadnak pályázatokat, és azokat elbírálják. Fiatal kollégáim és tanszékem (amelynek professzora vagyok, de nem vezetője) kérésére elvállaltam egy kutatócsoport vezetését (az esztétikai reprezentáció történeti és elméleti aspektusairól). A kutatócsoport pályázatot adott be, s meg is nyert három évre, huszonöt-harminc taggal 90 millió Ft-ot. Munkánknak meglett a kézzelfogható eredménye, például Papp Zoltán idén megjelent kiváló Kant-könyve, vagy az én majd 600 oldalas Winckelmann-könyvem. Kifogás alá esett, hogy a pályázati kiírásnak ez – és más filozófusok pályázatai – nem feleltek meg, a szóban forgó projektek témája ’köszönő viszonyban sem volt a pályázati kiírással’. (A program címe ’A nemzeti örökség és a jelenkori társadalmi kihívások kutatása’ volt.) Erre azt mondom, hogy a kiírásnak való megfelelés kérdéseit a kiírónak kell föltenni. Nehezen tartom ugyanakkor elképzelhetőnek, hogy az európai (szellemi) integrációval és a magyar (szellemi) versenyképességgel ne lehetne összefüggésbe hozni azt, amit az Esztétika Tanszéken előállítottunk. Különösen, hogy a kiírásban ez a mondat is szerepelt: ’Az európai integráció jegyében benyújtott pályázat egyrészt a mértékadó, az európai tudományosság kereteit máig meghatározó témáit, másrészt a jelenkor alapvető humántudományi kérdéseinek integrációját igyekezzen szem előtt tartani.’

A megnyert összegből 40 milliót lehetett személyi kiadásokra fordítani, ezen osztozott három éven keresztül 25–30 ember több ezer oldalnyi tanulmány megírásával, mégpedig úgy, hogy az összegek egy része adó és tb-levonás formájában visszament a költségvetésbe. Különös tekintettel voltunk a fiatal kutatók munkafeltételeinek időleges könnyítésére. Én magam a projektvezetésért nem kaptam pénzt, csak készülő könyvem elkészült fejezeteinek ellenszolgáltatásaképpen, valamint a témába vágó tanulmányokért pár százezer forintot – ugyancsak három év alatt. A teljes összeg fennmaradó részéből számítógépeket, könyveket és egyéb eszközöket vettünk (természetesen a tanszék számára), könyveket adtunk ki, 9 milliót pedig az ELTE nyelt le rezsiköltség címén. Mindez részletesen dokumentálva van, az első évre vonatkozóan az NKTH tartott is ellenőrzést 2005 őszén, és a revizorok mindent rendben találtak, kivéve azt, hogy az ELTE (tehát nem a tanszék és nem is a BTK) túl sokat számolt el magának rezsiköltségként.

Az én esetemben tehát a Magyar Nemzet újságírója igaz tényeket tárt fel, malignus beállításban. Maga a tény-’feltárás’ beállítása is malignus, amennyiben így beszél: ’Most azonban lapunk birtokába került...’, amihez csak annyit, hogy az NKTH honlapján, az archívumban megtalálható az összes kiírás és nyertes pályázat, nevekkel, számokkal. Pályázatunkat 2004-ben nyertük (azóta van fenn a honlapon), és a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program (NKFP) címszó alatt található meg.

Mások esetében azonban súlyosabb a helyzet, mert ott nemcsak malignus sejtetések, hanem malignus vádak is megjelennek, pl. Borbély Gábor kutatócsoportjával kapcsolatban. Bacsó Béláról minden alapot nélkülözve azt hazudják, hogy pénzt osztott egy olyan kutatócsoportnak (nem az enyémnek), amelynek tagja volt.

Véleményem az, hogy sejtetésekre nem kell válaszolni, mert ezzel elérik céljukat, s még inkább besározzák az embert. Én tehát nem szándékozom reagálni. Más a helyzet a hamis vádakkal, amelyeket cáfolni kell és helyreigazítást követelni.”

Egy későbbi bejegyzésében még hozzáfűzi (2011.01.10. 22:32:11):

„A magyar egyetemi rendszerben az előmenetel föltétele, de nem a munka része a kutatás és a publikálás… jóindulatú tanszékvezetők informális módon segítik hozzá beosztottaikat a szükséges időhöz. A szükséges pénzt pedig – mint mindenütt a világon – pályázatok biztosítják. Tessék bármely angolszász tudományos munka köszönetmondásába betekinteni: keveset talál, amely ne rebegne hálát a család türelme, a feleség kitartása és hasonlók mellett az ilyen-olyan grantekért. S ha már megemlítettem, hogy tavaly megjelent könyvem 600 oldalas, akkor hadd tegyek hozzá még két hatost: 6 év alatt írtam, s összjavadalmazása – beleértve az említett pályázatot, a kiadó és az előzetes megjelenések, köztük idegen nyelvű publikációk honoráriumát – utólagos számításaim szerint lehet hogy eléri a 600 ezer forintot. Mindezt természetesen nem panaszként említem, csak a demagóg 90 milliós ’elkutatás” és a valóság közötti feszültség érzékeltetéseként.”


* A petíció szövegét lásd itt.
** Azóta újabb cikkek születtek a jobboldali sajtóban. Nyilatkozott Pálinkás József és Boros János.
Írásunk az ügyről: Mi a válasz, tisztelt magyarok?


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!