Hanák András











A G-7 e heti vendége:


Hanák András
ügyvéd


A rovatról


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Treuga Dei: A magyar elnökség




A magyar kormány az elmúlt héten átvette az Európai Unió elnökségével járó feladatokat. Hosszú felkészülést követően került sor erre az aktusra. A kormánynak és a magyar közigazgatásnak hat hónapon át kell vinnie az ügyeket, amely a kiválasztott magyar célok megvalósítása mellett több mint 200 komoly feladat, projekt folyamatos ellátását kívánja meg. Ez minden ország számára nagy kihívást jelent. Magyarország számára külön kihívás az, hogy a magyar apparátus szükségképpen korlátozott mértékű uniós ügyintézési tapasztalattal rendelkezik. Egyik ország sem képes mind a 200 feladatot százszázalékosan teljesíteni, következésképpen prioritásokat kell meghatározni, és azokon a területeken, ahol tudható, hogy – érthető okokból – gyengébben muzsikálnak a magyar zenészek, okosan kell együttműködni a brüsszeli hivatalnokokkal. Tapasztalataim szerint segíteni akarnak. Nem tudom, hogy mennyire készült fel erre a feladatra a magyar közigazgatás. Korlátozott és kissé anekdotikus ismereteim szerint van olyan feladat, amellyel igen jól birkózik meg a zömében fiatal stáb, más esetben szinte se kép, se hang. A tárcavezetőknek különös felelősségük van abban, hogy felismerjék, hol szorít a csizma. Néha sajnos éppen ezen a szinten bűzlik a hal. Mégis, ha egyszer nem lehet száz százalékot elérni, nem mindegy, hogy miként alakul ez az arány. Bár sokan hiszik azt, hogy a kemény, látványos, hangzatos ügyekben mérettetik meg az ország, ebben a jegyzetben arra hívnám fel az olvasók figyelmét, hogy a kis rutinügyek, a kitartást és kreativitást igénylő, kevésbé látványos projektek istápolása legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb. Ezekben lehet megmutatni Brüsszel és a világ számára, hogy mire képes az ország. Ha történetesen az olvasók között érdemi döntést hozó személy, éppenséggel volt kolléga lenne, mindenképpen arra hívnám fel a figyelmét, hogy időben azonosítsa azon területeket, ahol már most nehézségeket tapasztal vagy sejt. Jó féléves felkészülés alapján ezek egy jó része már látható, sejthető. Ha nem, akkor kérdezzék meg nyugodtam Brüsszel bürokratáit. Tapintatos, de őszinte választ fognak kapni. Bizonyára több ilyen terület létezik. Van olyan, amellyel munkám során magam találkoztam, létezik olyan is, amelyről csak hallottam. Így a belső piac és szolgáltatások igazgatósága által gondozott társasági jogi feladatok közül tudok olyanról, amelyről a 2012-ben csatasorba álló dán kormányzat már most tervez, figyel, elemez, szóval már most készülnek rá, miközben az elkövetkező hat hónapra munkálkodó magyar minisztériumi apparátus még igen kevés figyelmet szentelt a soron következő feladatoknak.

A magyar elnökség sikerességét mindenki fontosnak tartja. Azok is, akik komoly aggodalommal követték azt elmúlt nyolc hónap magyarországi eseményeit. A siker mércéje feltehetően eltérő a szűk látókörű politikai döntéshozók, a közigazgatási apparátus és a lakosság számara. Az Erős Európa jelszóról most nemigen beszélnék, annak angol verziója, a Strong Europe, egyáltalán nem pozitív töltetű. Inkább a nyers erőt, mintsem a minőséget, a szellemet idézi. Ha pedig Orbán Viktort helyezzük mellé vagy látjuk mögötte szónokolni, akkor jószerivel az jut az eszünkbe, hogy többet ésszel, mint erővel. Egyebekben pedig úgy vélem, Európa komoly és meghatározó vezetői pontosan tudják, hogy Orbán számára csak most erősödött meg a vén kontinens. Hat hónapja még kripli, „rút sybarita váz” volt, és a magyar elnökséget követően ismét gyenge lesz. Csak erre a hat hónapra kell egy erős Brüsszel, egy erőteljesebben adagolt föderalizmus. De az élet azért ebben a hat hónapban sem lesz más, az uniós költségvetés, az euró, az energiaellátás biztonságának növelése érdekében a magyar elnökségnek továbbra is Párizsra és Berlinre kell vetnie vigyázó szemeit, ha eredményeket kíván a tarsolyába tenni. Ami a további sajátos magyar célokat illeti, a kontinensen túlról, ahol a közlekedés mindig a bal oldalon zajlik, már megemlítették, hogy Orbán éppen most kockázatja Horvátország felvételének elhalasztását és Szerbia esélyeinek távolabbra kerülését azáltal, hogy azt az aggodalmat erősíti, mi lesz akkor, ha még néhány populista, autoriter rezsim is az unió tagja lesz. Arról pedig, hogy mit is kíván tenni a magyar elnökség a roma integráció ügyében, amikor a saját portánk előtt sem sepertünk kellő körültekintéssel, egyelőre még latolgatást sem ismerhettünk meg.

Éppen ezért lenne fontos, ha néhány kevésbé látványos területen mégis sikeres lehetne a magyar elnökség. A viharos kezdet azonban ezt is háttérbe szorítja, jószerivel lehetetlenné teszi. A legtöbb EU-elnökség idején a kormányzást ellátó ország belső erői között korlátozott fegyverszünet jön létre, ha nem is hat hónapra, de több napra, mint ameddig a középkor treuga dei napja kitartottak. Az bizonyos, hogy most ilyesmi köttetett néhány napra Barroso és Orbán között. Úgy tűnik viszont, hogy az országon belül erre a néhány napra, esetleg hétre sincs esély, és aligha kétséges, hogy ki vetett szelet azért, hogy most vihart arasson. Van, akinek nem nehéz megérteni, hogy a magyar kormányzó párt számára miért volt fontosabb a totális térnyerés, mint az óvatos, okos nyomulás, amely nem zárta volna ki annak a lehetőségét, hogy néhány napra, esetleg hétre létrejöhessen a korlátozott érvényű és terjedelmű fegyverszünet. Egy biztos, Brüsszelben és Európa több fővárosában ennek eljátszását értik meg a legkevésbé. Miért kellett a magyar győztesnek 2010 végére teljes KO-val végeznie az ellenzékével, a velük nem azonosuló polgárokkal? És miért készül most is arra a kormányzat, hogy a kiütést követően, éppen az uniós elnökség idején mossa fel a földről ellenfeleit pusztán azért, hogy ki tudja, még hány alkotmánymódosítással és az új alkotmánnyal még egy kiütéses győzelmet arathasson. Lehet, hogy ezt a küzdelmet a három csapáshoz hasonlóan a három KO-ig kell elvinni? Mindez természetesen magyar belügy az uniós rend szintjén, de aligha kétséges, hogy Európa államférfiúi és államasszonyai aggódnak. Mi jöhet még?

Nem könnyű kezdet. A stáb és a szakmai hozzáértéssel dogozó szakértők számára mégiscsak azt tudom mondani, hogy – ha hagyják őket, és erre módjuk van – tegyék a dolgukat, mert ebből lesz egy élhetőbb és szerethetőbb, ha nem is erősebb Európa. Ez adhat számukra tapasztalatot, szakmai megbecsülést. Megtanulhatják, milyen körültekintő és lelkiismeretes aprómunka, egyeztetés, vita és kompromisszum vezet egy-egy döntéshez. Ilyen tapasztalatot manapság aligha szerezhetnek itthon. És a jövőt illetően pedig igaz a régi sláger: nem tudhatod. „Bárhogy lesz, úgy lesz”. A jövőt se Barroso, se Orbán nem tudhatja, még Angela Merkel és Nicolas Sarkozy sem sejti. Így még az sem teljességgel kizárt, hogy az Economist Charlemagne rovatát jegyző jó tollú újságírónak lesz igaza: a magyar elnökség Orbán számára lesz átok, és áldás leend a zsugorodó és megtépázott magyar demokrácia számára.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Szent szólásszabadság




Nem gondoltam volna, hogy egyszer Barroso elnök is a Fundamentum olvasója lesz. Márpedig nagy valószínűséggel ez történhetett meg, mivel az Európai Unió Bizottságának elnöke a minap határozottan azt kijelentette ki, hogy a sajtószabadság ezen a kontinensen szent dolog. Nos, éppen egy esztendeje jelent meg a Fundamentum 2009. évi 4. száma, amelyben Szent szólásszabadság címen szenvedélyes hangvételű prológusban és epilógusban aggódtam a szólásszabadság jövője miatt. Úgy gondoltam, hogy egy áttekintő, tárgyilagosságra törekvő cikkben sem volt indokolatlan a hol szenvedélyes, hol elégikus hangvétel, amely Petőfi Sándor szent világszabadságot temető víziója segítségével igyekezett rámutatni a fennálló helyzet törékeny voltára. Reméltem, hogy szavaim nem csupán honfitársaimhoz jutnak el, hanem írásom eléri azokat is, akik a vén kontinens nehéz, szinte megoldhatatlannak tűnő gazdasági gondjait igyekeznek mérsékelni, alkalmasint megoldani. Nem kívánok szerénytelen lenni, a Bizottság nyilvánvalóan lefordíttatta a cikket, és aligha kétséges, hogy Barroso elnök a Fundamentumban lelte meg a „szent” (mint „sacred”) kifejezést. Hol máshol? Obrigado, José Manuel.

A média világának tavalyi újraszabályozása határainkon belül és azokon túl is vitatott. Kevés olyan megfigyelő, elemző szólalt meg az elmúlt hetekben, akinek ne lenne egyértelmű, hogy az egész újraszabályozás, az alkotmánymódosítástól a médiaalkotmányig, a terjedelmes médiatörvénytől a közmédia szabályozásáig megteremti a cenzúra lehetőségét vagy komoly veszélyét. Amikor cenzúráról írnak a német, francia, angol és amerikai lapok, akkor abban az értelemben használják a kifejezést, hogy az állami hatóság mindennél erőteljesebb tartalomszabályozásra törekszik, és a kilátásba helyezett új, olykor meglehetősen szellősen megfogalmazott szabályok és ezek némileg drákói szankcionálásnak lehetősége maguk után vonják az „öncenzúra” lehetőségét, vérmérséklet szerint a valószínűségét. Nincs olyan mértékadó média Európában (ha ebből, mondjuk, kizárjuk Silvio lovag médiáját), amely ennyit ne tenne szóvá. És ehhez nem kell szóról szóra elolvasni az idevágó törvényeket, ami egy józan és tájékozott szellem számára egyébként is felér egy szokatlan és kegyetlen büntetéssel; a törvény – akár kiragadott – részletei is árulkodóak. Egyébként pedig bizonyos vagyok abban, hogy jóval több bíráló olvasta a törvények fordítását, összefoglalóit saját nyelvén, mint ahány magyar nyilatkozó végigolvasta a veretes törvényeket. Aki kétségbe vonja, hogy mit és milyen mélységben olvastak el a nyilatkozók, a bírálók, az nem ismeri (vagy nem kívánja bevallani, hogy ismeri), miként dolgoznak a kormányok, intézmények a határainkon túl. Meglátásom szerint a magyar miniszterelnök aligha olvasta el a törvényeket, a köztársaság elnökét sem sérteném meg ezzel az állítással, ami talán meglepőbb, hogy a kiváló jogászként ismert külügyminiszter sem igen olvasta el őket olyan mélységben, hogy éppen ő tegyen szemrehányást a bírálóknak. Természetesen van mód rá, és szükséges is lenne, hogy egyszer tárgyilagosan tekintsük át, miben foglalhatók össze az új médiaszabályozás veszélyei, fenyegetései, nyilvánvaló hibái és egyértelmű bűne. Erre sor is kerül a közeljövőben, több formában. A magam részéről elsőként az ügyfeleimet tájékoztatom. Az bizonyos, hogy a magyar válasz, miszerint a törvény szinte minden paragrafusa más európai országban is létezik, részben téves állítás, részben nagy ostobaság. Jobb esetben almát kever össze naranccsal, teljesen figyelmen kívül hagyja az egyes intézmények tradíciót, kulturális beágyazottságát. És természetesen nem a legjobb és legnemesebb európai tradíciókat találjuk meg a törvényekben. Gondoljuk meg, ha valaki Európa összes férges, rothadt vagy éppen csak kemény gyümölcsét egy kosárba gyűjti, abból nem lesz ehető lekvár vagy iható pálinka. Amit az igazságügyi tárca magyarázatként kirakott a honlapjára, az inkább rontja a megértést, mintsem meggyőző módon, európai szóhasználattal magyarázna, érvelne, indokolna. Ezekre a kérdésekre a jövőben még visszatérek valamely fórumon. Itt és most azonban inkább olyan kérdésekre térnék ki, amelyek talán kevésbé állnak a viták szokásos gyújtópontjában.

Természetesen többen írtak már a törvényhozási folyamat sajátosságairól. Rendkívül disszonáns, ha nem egyenesen manipulatív volt a képviselői indítványokkal megindított jogalkotási folyamat, az egyes törvények csepegtetése, akkor, amikor már nyilvánvalóan készen állt az egész csomag. A legtöbb európai megfigyelő ezt nem tartotta jóhiszemű eljárásnak, szerintük olyanok nem alkalmazzák ezt a módszert, akiknek semmi titkolni vagy szégyellni valójuk nincs a világ előtt. Parlamenti, bizottsági vita pedig alig zajlott le. Tudom, a mundér védelmében arra fognak hivatkozni a törvény körül sürgő képviselők, hogy számtalan képviselői indítvány érkezett a módosításra, senki sem lett elhallgattatva. A probléma ezzel az, hogy ebben a szakaszban a sok kétség, bizonytalanság, tág megfogalmazás miatt elsősorban a törvényt előkészítőknek kellett volna a bizottságokban beszélniük, érvelniük, magyarázatot adniuk. A felmerülő kérdésekre ezeken a fórumokon illett volna válaszolni. Erre alig történt komoly erőfeszítés. A most felmerülő kérdéseket az előkészítés folyamatában kellett volna felvetni, átrágni, megbeszélni. Arra, ami ma homályosnak, bizonytannak tűnik, szép sorjában akkor lehetett volna rákérdezni. Ha a fogalmak nem tisztázottak, akkor lehetett volna jelentős részüket magyarázni. Ez fájó módon nem történt meg.

A megfigyelők, a bíráló országok szakértői némileg megrökönyödve vették tudomásul, hogy náluk mennyire más lenne a parlamenti vita, az egyeztetés, amely megelőzi és nem követi a törvény elfogadását. A magyar válasz az, hogy ha van kérdés, azt most megválaszoljuk, ha valamit mégis módosítani kell, azt majd (esetleg) megfontoljuk. Rossz sorendben ülnek a ló rossz oldalán. Az orbáni korszak magyar virtusa az, hogy gyorsan lenyomjuk a törvényt az ellenzék és saját mérsékeltjeink torkán (Elek István nyílt levele jelzi, hogy azon az oldalon is lett volna jó néhány ellenvetés), majd amikor a bírálat miatt nagyon ég a ház, akkor tűzoltáshoz fognak. Egyik nap arra figyelmeztetnek, hogy előbb olvassák el azt, amit ők maguk és a törvényt jegyző képviselők sem olvastak el tisztességesen, majd másnap megígérik, hogy ha minden törik és szakad, akkor egy jottányit módosítanak. Ez legalább annyira felbőszítette a kritikusokat, mint a sajtószabadságot veszélyeztető tartalom. Elnézést kérek a kissé vulgáris trivialitásért, de olyan ez a folyamat, mint amikor egy nőt megerőszakolnak, majd amikor mindez igen gyorsan, majdhogynem idő előtti ejakulációval bekövetkezett, akkor a csábító felajánlja a megszégyenített hölgynek a lehetőséget, hogy esetleg megbeszélhetik együttélésük további feltételeit, az életközösségre, a gyereknevelésre kényszerített létük jövőjét. Még a szabin nőkkel sem bántak el ilyen megalázó módon az ókori rómaiak.

Abban a kommunikációs folyamatban, amelynek során a kormányzati spin doktorok által kidogozott recept szerint a megmagyarázhatatlant kívánták megmagyarázni, nem vették tudomásul, hogy ezt – sajnos – meg lehet tenni ebben az országban, de a módszer aligha működik határainkon túl. Fellegi miniszternek igaza van abban, hogy „OK, we fucked it up” – hozzátehetném, hogy „in big way”. Ezek az olykor tejfeles szájú, igen kevés nemzetközi tapasztalattal rendelkező spin doktorok és a hajbókoló diplomácia sajtósai az esetek többségében fontos szempontokat hagynak figyelmen kívül. Csak két dolgot említenék ebben az írásban. Egyrészt, aligha gondolt arra bárki is, hogy Angela Merkel asszony lelke mélyén ma is Ossie: jóval érzékenyebb a szabad sajtó, a média korlátozására. Tudja, mit jelent a visszatérés a Neues Deutschland időszakához. A Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója maga is kissé csodálkozva veszi tudomásul, hogy a kancellárasszony 2010 szeptemberében egy olyan karikaturistának adott át díjat, aki még 2005-ben bombaturbános Mohamed-fejet rajzolt. A médiaalkotmánynak nevezett törvény alapján az ilyen karikatúra alighanem tiltott és büntetendő alkotás lenne. Angela Merkel nem így gondolja. Másodorban, mellényúltak a médiakampányolók a francia elnök esetében is. Nem könnyű felismerni, hogy miről van szó. Hiába ápol jó viszonyt Martonyi János Christine Lagarde pénzügyminiszterrel, Nicolas Sarkozy baráti köréhez inkább tartozik néhány olyan prominens üzletember, mint Bernard Arnault, Arnaud Lagardère és Vincent Bolloré. Nos, ezek az urak mást mondanak a magyar gazdasági hazafiasságról, a magyar sajtóról. És az ő véleményük nyom a latban. Hiába igyekszik meggyőzni ezeket az üzletembereket Trócsányi László nagykövet, volt alkotmánybíró, a legtöbb, amit jelen helyzetben elérhet, hogy beszélgető partnerei együttérzésüket fejezik ki a bírótársait ért durva kormányzati reváns miatt, amely akár még keményebb is lehet az új alkotmány elfogadásakor. A magyar kormány, Pécs városa és az ország közlekedési hatósága több pofont adott a francia cégeknek, és bár ezek egy része olyan okokra vezethető vissza, amelyekben a franciák is ludasok, a magyar választ ezzel együtt sem nyelték le a franciák. És Orbán Viktor éppen néhány hónapja, a franciák „cigányügye” kapcsán maga jelentette ki, hogy Franciaország nagy, erős, és büszke ország. Az. C’est foutu – mondhatná egy frankofónabb vénájú miniszter.

Természetesen az sem segíti a diplomáciai tűzoltást – és hiába itt minden spin doktor –, ha azokat az országokat, amelyek sérelmesnek tartották a társaságaik ellen irányuló válságadót, úgy aposztrofálja az európai elnökség egyik vezető magyar kormányzati tisztviselője, hogy „azok hörögnek” sajtószabadságról, akiket a válságadó komolyan érintett. Hasonlít ez arra a szellemes megjegyzésre, mely szerint az amerikai nagykövetasszony brekeg. A béka brekeg, a haló hörög, a címzettek pedig értenek az expresszív erejű szavakból. Nagyon nem szívják mellre, de nem is felejtik el őket. Nem a Bourbonok kormányozzák Európát.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Facebook Odüsszeia




Az év egyik első üzleti híre, hogy a sajtó által nem egyszer vámpír polipnak nevezett Goldman Sachs bank kivetette csápjait a Facebook-ra. Azzal, hogy egy orosz üzleti csoporttal együtt 500 millió dollárt raktak bele egy alapba, amelybe hamarosan a nem nyilvános tőkepiacokon mások is befektethetnek, közel 50 milliárd dollár értéket prognosztizálnak most a Facebook-ra. Ez hihetetlenül magas érték, ha azt nézzük, hogy olyan tradicionális médiabirodalmak, mint a Time Warner vagy a News Corporation nem érik el az 50 milliárd dollárnyi piaci kapitalizációt. A befektetéssel olyan új tőkéhez jut a Facebook, amely a jövő fejlesztéseire költhető. Ki tudja, merre megy a Facebook.

Évekkel ezelőtt hosszú töprengés és gyenge elszánás után kíséreltem meg először regisztráltatni magam a Facebook használójaként. Az ötlet, a lehetőség vonzott, a generációs árok már kevésbé motivált. Aztán annak sem örültem maradéktalanul, hogy a félszeg regisztrációt követően több ismerős is bejelentkezett, hogy barátkozni kíván velem. Nem mintha ellenemre lett volna a kapcsolattartás, de ebben a korban már óvatosabban köt barátságokat az ember. És az sem volt ínyemre, hogy a világ szinte bármely percben megtalálhat, és külön tudomány annak kitanulása, hogy miként lehet ebben a műfajban megteremteni a magányt. Ebben az időben több magyar közösségi portál is indult, ismerőseim, családtagjaim aktívan kommunikáltak rajtuk. Csak én maradtam remete. Ugyanakkor nagy örömöt okozott számomra, hogy az akkor még alig 15 éves középső lányom a regisztráció során a kapcsolati státuszra irányuló kérdésre azt a választ adta, hogy „kapcsolatban él”. Ez azt jelentette, hogy egyetlen fiú-barátja volt. Végül is ekkor felhagytam a Facebook használattal, megnyugtatóbb volt számomra az általam választott személyekkel, csoportokkal való közvetlen kapcsolattartás, az általam választott blogok használata. Nemrég ismét tettem egy óvatos kísérletet a regisztrációra, de még mindig töprengek. Láthatóan nem én vagyok Mark Zuckerberger ideális felhasználója. De vegyék figyelembe, az „én koromban”, tehát a daliás nyolcvanas években nem volt más választás. Ha az egyetem ifjú hölgyeivel kívánt ismerkedni az ember, akkor fel kellett állni a székből, el kellett menni a péntek esti ’frat’ klubokba, sportrendezvényekre, koncertekre. Telefonszámot kellett kérni. Nem lehetett a számítógépen indítani a románcot, a plátói vagy éppen hogy csak az egy (esetleg két) estére szóló kapcsolatot. Online dating sem létezett.

Szeretem a magam választotta magányt. De nem a magánszféra teljes védelme az álmom. Vannak dolgok, amelyeket természetesnek fogadok el, amelyhez hozzászoktam. Így például elfogadom, hogy az egész „net” nyilvános felületen zajlik, így akinek nagyon komoly a szándéka, hogy megismerhesse levelezésemet, az megteheti ezt. Nagyobb gond a titokvédelem ügyvédi munkám során, az ügyfelek számára adott tanácsot, a nekik készített dokumentumokat természetesen védeni illik. Ez egyre nehezebb manapság, ismereteim szerint illúzió a teljes védelem. De más tekintetben is megengedő állásponton vagyok. Sohasem tiltakoztam az ellen, hogy a hitelkártyámat kezelő bank időszakonként gondosan figyeli és nyilvántartja vásárlásaimat. Elfogadom ezt, mint a kártyahasználat szükségképpen megfizetendő árát. És bankom, amelynek nevét nem ildomos ezen a helyen megemlíteni, néha komoly éberségéről tesz tanúbizonyságot. Az amerikai bank a szokatlan vásárlásokat követően néha felhív telefonon. Nem felejtem el, hogy legnagyobb lányommal hivatalos ügyeket intéztünk New Yorkban, majd betértünk a New York University könyvesboltjába, ahol egy felnőtt képregényt is vettünk. Lányom maga is rajzolgat, nagyon szereti ezt a komoly műfajt. A vásárlás egy ritkább Salinger könyvet is tartalmazott. Ezt követően alig sétáltunk öt percet a napfényes utcán, máris csörgött telefonom: bankom az iránt érdeklődött, hogy valóban én vásároltam-e az összesen 37 dollár 50 cent végösszegű könyvkollekciót. Jó kezekben éreztem magam. De az ellen sincs kifogásom, hogy a bankok, pénzintézetek információt adhassanak ki rólam társaiknak, esetleg állami szervezeteknek. Még mindig jó adag bizalom él bennem embertársaim iránt, bár kétségtelen, ez a jámbor attitűd nem teljesen veszélytelen. Egy időben a lakásom ajtaját nem zártam kulcsra, az autó ajtaját sem zártam be. Ma már nem vagyok ennyire nyitott.

Nemrég megnéztem a Social Networks című filmet. A film előtt és utána is erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy miféle szerzet lehet ez a Mark Zuckerberger, hívjuk csak nyugodtan Zuck-nak ebben az írásban, és miért van az, hogy ugyan számtalan hasonló ötlet, közösségi portál élt abban az időben, amikor a Facebook formálódott, az üzleti sikert mégis ő érte el. Azt kérdeztem magamban, feltehetőleg teljesen feleslegesen, hogy mi volt Zuck titka. Mi talált ki vagy mit talált fel? Mert jó programozó volt, az biztos. Már ifjú éveiben játékprogramokat írt, programozó csodagyereknek tartották. Elsősorban nem a játék művelése, hanem az új játék megalkotása foglakoztatta. De nem volt különc, a vívásban is jeleskedett, és olyan európai klasszikusokat olvasott, mint angol fordításban az Odüsszeia vagy latinul az Iliász. Úgy tűnik, nem pontosan tudta, mit talált fel, inkább a kísérletező ösztöne vitte. Mint programozó nem volt egyedül, azt is mondhatnánk, hogy ebben tucatember lehetett, „a dime a dozen” volt. Sok más hasonló kvalitású fiatal tanult az amerikai Ivy League egyetemeken. Amit kitalált, annak sok eleme létezett, működött más országokban. Nemcsak a magyar iwiw volt ilyen, Európa skandináv országaiban is felbukkantak jó minőségű, felhasználóbarát programok. Zuck kitartó volt és arra lett figyelmes, hogy mások milyen platformot, médiát szeretnének. Eleinte maga is meglepetéssel tapasztalta, hogy az emberek egy része nem védeni kívánja magánéletét, hanem éppen hogy másokkal kíván megosztani olyan dolgokat, amelyeket korábban nem tett volna. A barátnőivel való felemás sikere miatt egyre inkább az érdekelte, hogy miben áll és miként szolgálható ki mások igénye. A social networks program tervezése jóval inkább ebből merített ihletet, mintsem Zuck állítólagos frusztráltságából, hogy ugyanis zsidó létére nem került be a Harvard college valamivel nagyobb presztízsű klubjaiba. A zsidó fraternity, az Alpha Epsilon Pi teljesen kielégítette az igényeit. Nem rossz társaság az. És nem meglepő módon itt sem érezte magát igazán otthon, inkább a kollégiumi szobájában dolgozott az ötletein. A Facebook-ot tehát olyan tényezők hozták létre, amelyek az ember kísérletező természetét párosították környezetének megváltozott igényeivel. A sikerhez nyilván hozzájárult az is, hogy az Egyesült Államok elit egyetemein sok diák él és tanul, a nagy számok már igen korán sejthetők voltak. Zuck társai, elsősorban Dustin Moskovitz és Eduardo Saverin ebben látták meg az üzleti siker, a hirdetési potenciál lehetőségét. De aligha jutottak volna el ilyen messzire ilyen rövid idő alatt, ha nem áll be mögéjük az amerikai kockázati tőke gyors és adaptív gépezete. Zucknak nem bankokhoz kellett elmennie tőkéért, nem is állami szervezeteknél kellett pályáznia, hanem San Franciscóban lelt bátor kockázatitőke-befektetőkre. Ez a háttér, ez az infrastruktúra nincs meg Európában és a világ többi részén. Ötlet és szellem, formálódó igény és nagyszámú felhasználó, bátorság és pénz, így együtt, azt hiszem, csak Amerikában van meg. Zuck barátnője, fent van a Facebook-on, Priscilla Chang, kínai felmenőkkel rendelkező amerikai lány. Zuck a mandarin nyelv tanulásába is belefogott, és 2010-ben együtt látogattak el Kínába, ahol a Facebook nem érhető el. A hatalmas országot a nagy kínai tűzfal védi az új média betolakodóival szemben. Amíg ez így van, amíg a világ dinamikusan fejlődő országaiban idegen a nyílt társadalom eszméje és hálózata, addig a nyugati kultúra bízhat abban, hogy hacsak fizikailag nem igázzák le, prosperálni fog, és képes lesz arra, hogy polgárai számára azt (is) nyújtsa, amire szükségük van. Zuck továbbra is a nyílt hálózat, a szabad és szabályozatlan információáramlás híve. Nagy kérdés, hogy lehetséges marad-e mindez a Goldman Sachs csápjai segítségével előbb-utóbb mindenképpen elérendő tőkepiacon, és a mindenhol működő állami szabályozó hatóságok harapófogójában. Feltehetően nem, de várjunk a gyors és nagyon határozott szabályozással. Ha ez mégis bekövetkezik, ne legyen kétségünk az iránt, hogy a szabad világban lesz még néhány olyan Zuck, aki ismét új dolgokat fedez fel számunkra.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Tovább a putyini úton





Ha eddig jószerével magyar témákról, hírekről volt szó, ideje kitekintenünk honunkból. Vallom, hogy extra Hungariam est vita, még ha egyesek számára ez az élet kifejezetten veszélyes, sőt, olykor halálosan komoly is.

2010. december 30-án egy moszkvai bíróság a maximálisan kiszabható 14 évi börtönbüntetésre ítélte Mihail Hodorkovszkij és Platon Lebegyev vádlottakat, akik még a 2003-ban kiszabott büntetésüket töltik egy szibériai börtönben. Fejenként kaptak 14 évet, amikor jelenlegi büntetésük éppen 2011-ben járna le. Míg az előző eljárásban az volt a vád ellenük, hogy a kiprivatizált Jukosz cég olaját oly módon értékesítették, hogy nem fizették meg a jövedéki és jövedelemadót, a második eljárásban lényegében azonos tényállás alapján azzal vádolták meg őket, hogy amit eladtak, azt egyben el is sikkasztották. Magyarán loptak is. Senkit sem zavart, hogy a két megállapítás, az adócsalás és a sikkasztás, nehezen fér meg egymás mellett. Ha ugyanis valamit eladnak egy másik személynek, és a vételárból következő adót nem fizetik meg, az nehezen fér meg azzal a váddal, hogy egyben el is lopták (elsikkasztották) azt, amit eladtak. Persze nem kétlem, a vádnak volt egy jogászilag kidolgozott teóriája erre a dilemmára, de tartok attól, hogy ezt sohasem fogjuk megtudni. Az ítéletek természetesen senkit sem leptek meg. Noha több kormány, szervezet határozottan tiltakozott, ennek hatása igen csekély volt. Leginkább azt észlelhettük, hogy a tiltakozást határozott visszautasítás követette. A szóvivő szerint Oroszország nagy és büszke ország, nem hagyja, hogy nyomást gyakoroljanak rá a nagyhatalmak, a nemzetközi tőke csatlósai, szekértolói, valamint a média latorjai.

Azt jelenti-e mindez, hogy a két elítélt legfeljebb – különleges kegyként – a zárkájában nézheti végig a 2018-as oroszországi futball világbajnokságot, sőt még a 2022-ben Katarban rendezendő meccseket is, miközben szerencsés társuk, Roman Abramovics, aki szabadon élvezheti hatalmas vagyonát, éppenséggel az egyik díszvendége lesz a rangos orosz világeseménynek? Nem tudhatjuk, a szikár matematika szabályai szerint esetleg így lesz, bár egyes tudósítások szerint az ítélet a már korábban kiszabott büntetéssel együttesen szólna 14 évre. Ily módon a két vádlott 2017-ben szabadulna. Ebben az esetben Hodorkovszkij akár Abramovics díszvendége is lehetne a moszkvai világbajnokságnak a luzsnyiki stadionban megtartandó döntőjén. Én nem lennék azért olyan biztos ebben. Egyelőre ki merné megjósolni, mi lesz Oroszországban 2017-ben vagy 2018-ban, meddig jut el Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin az általa választott úton. Annyi bizonyosnak látszik, hogy 2012-ben ismét indul az elnökválasztáson, és miniszterelnökből ismét államelnökké avanzsál. Ennél sokkal tovább akkor sem érdemes latolgatnunk, ha nem kevés az esély arra, hogy még több alkalommal váltják egymást Medvegyev mamelukkal a miniszterelnöki és az elnöki székben.

Aligha állíthatom azt, hogy érteném, miként alakult eltérő módon Hodorkovszij és Abramovics sorsa, miként arról is keveset tudok, hogyan jutott az oligarchák kezébe az orosz természeti erőforrások, iparágak, bankok egy tetemes része. Nyilván nem a kitartó, kemény munka gyümölcse volt mindaz a pénz és hatalom, amely egy korosztály ölébe hullt. Talán nem is hullt az ölükbe, nagyon is harcolniuk kellett, résen kellett lenniük, hogy megkaparintsák jussukat. A történelem ezen lapjai meglehetősen elnagyoltan íródtak meg. Valószínű, hogy az oligarchák egyike sem volt ma született bárány, és amikor pozícióba kerültek, nem követték szolgalelkűen az orosz törvények szellemét, betűit. Ha volt egyáltalán törvény, és azt nem a mindenkori nacsalnyikok dekrétumai és ukázai tették ki. Oroszországról nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy nem jogállam, sem abban az értelemben, amelyet poroszos körültekintéssel Rechsstaatnak nevezünk, sem oly módon, amit az angolszász politikai kultúra a Rule of Law-nak nevez.

Aki nem ismeri behatóan az orosz világot, nem könnyen érti meg, miért kell ily tartós módon megszabadulni a két elítélttől, elsősorban Hodorkovszkijtól. Mert az még elfogadható, hogy valami vaj csak volt a vádlottak fején a 2003-as elítélés előtt, hiszen kinek nincs ebben a kontinensnyi országban, de már az első büntetőeljárás lefolytatása is távol állt attól, amit az európai jogrend és kultúra szabályszerű és tisztességes eljárásnak nevez. Az eljárás jogszerűtlensége és politikai motiváltsága miatt jelenleg Strasbourgban eljárás zajlik Oroszország ellen. Nem volt csekély jelentőségű dolog, hogy a Bíróság egyáltalán „befogadta” az ügyet: meglehetősen erős passzátszélben kellett meghozni ezt a döntést. Nem irigylem azokat a bírákat, akik az érdemi ítéletet fogják meghozni. Nem kizárt, hogy abban megállapítják majd az orosz állam felelősségét. De ez még nem nyitja meg a börtön ajtaját az elítéltek előtt.

A két büntetőeljárásra a közvélemény is merőben másként tekintett. Az első eljárást Moszkva figyelői (a kremlinológusok újabb generációja) és az orosz közvélemény is előszeretettel nevezték szelektív igazságszolgáltatásnak (nyilván arra utalva, hogy Hodorkovszkij börtönbe vonult, Abramovics pedig a maga százmillióiból megvásárolta a Chelsea futballcsapatát, és még számos oligarcha él – mint Marci Hevesen – Londonban, Párizsban, Svájcban és természetesen Moszkvában). Ezen második büntetőeljárást a közvélemény már szelektív igazságtalanságszolgáltatásnak nevezi. És az én dilettáns gyanúm az, hogy a két ember, Putyin és Hodorkovszkij életfogytiglan rabjai lesznek egymásnak, Putyin logikája szerint az ő közös életükben nem kerülhetne szabadlábra Hodorkovszkij. Fogvatartásának körülményeit ismerve, Hodorkovszkij esélyei a rosszabbak, bár 5 évvel fiatalabb Putyin elnöknél. A legtöbb, amiben Hodorkovszkij reménykedhet, a megbocsátás és a száműzetés lehetne; erre van precedens a brezsnyevi Szovjetunióból és a cári Oroszországból. Dosztojevszkij is „én bűnös féregnek” nevezte önmagát a cár atyuskának írt levelében, mielőtt a cár atyuska szabadon engedte. Putyin elnök nem ennyire megbocsátó természet. A második büntetőeljárás során sem kívánt a véletlenre hagyatkozni. Az ítélethirdetést megelőző napokban – egy szovjet békeidőkből származó népszerű krimi sorait idézve – kijelentette, hogy a „tolvajnak a börtönben kell maradnia”. Hozzátette, hogy a bűnösséget a bíróság kétséget kizáró módon megállapította. Amikor bizonyos körök kifogásolták, hogy az ítélet még nem lett kihirdetve, a miniszterelnök szóvivője közölte, hogy Putyin miniszterelnök az első ügyre, a 2003-ban történt elítélésre utalt.

Ekként fest az igazságszolgáltatás helyzete Oroszországban. Ettől még az orosz gáz és olaj folyamatosan érkezik hazánkba és Európa nyugati régiójába. Ha nem így lenne, a kontinens egy napot sem lenne képes túlélni. Vajon hány napot lesz képes túlélni Hodorkovszkij?


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Shakespeare in Love, Borromini in Despair





2010 végén Róma lett az én Bakonyom, ahová családommal egy hétre ellátogattunk. Rendszerint ebben az időben, a karácsony első napját követő héten keresünk fel egy-egy közép-európai várost, ám az utóbbi években három lányom meggyőzött arról, hogy Berlin, Párizs és Róma is jelentős szerepet töltött be régiónk, történelmünk és kultúránk formálásában. Amikor két éve lankadtam, és vitattam, hogy Párizs legyen az úticélunk, egyik lányom arra figyelmeztetett, hogy végtére is a költő Batsányi János, feleségem egyik felmenője, és ha Tapolcán mindig fejet hajtunk a szobra előtt, akkor ideje, hogy vigyázó szemünket Párizsra vessük. A másik lány pedig azt mondta, Párizs a mi igazi Bakonyunk. Kitoltam velük, mert beismertem, hogy Párizs megér egy misét, és a helyszínen már minden utcasarkon IV. Henrik és korának emlékeit idéztem fel számukra. Volt mit: mind a Saint-Germain-l’Auxerrois templom, mind a Louvre egyik kápolnája mögé helyezett Gaspard de Coligny szobor majdnem a szomszédságunkban volt. Szent Bertalan éjszakáján de Colignyt is lekaszabolták, majd bebalzsamozott fejét Rómába küldték. A könyökükön jött ki IV. Henrik és a hugenották. Amikor ennek az évnek az exodusa közelgett, mindhárman ráleltek ugyanarra a szólamra: minden út Rómába vezet. Igazuk lett, én vezettem Rómába.


A Borromini-oszlopcsarnok – flickr/antmoose

Egyik komoly adósságom volt, hogy ezúttal alaposabban szemügyre vegyem Borromini építész barokk újításait. Mivel a Via Giulia egyik délkeleti szegletén, szinte a Farnese palota szomszédságában vertük fel tanyánkat, nem volt nehéz dolgom. Könnyen be tudtam jutni a szintén közeli Palazzo Spadába, akár hajnali sétáim befejezéseként reggel nyolckor is, holott az olasz Államtanács székel az épület északi szárnyában. A másik oldalon elhelyezkedő szárnyban található Borromini mester perspektívát növelő oszlopcsarnoka, amely több és más, mint a jezsuiták építészeti illuzionizmusa. Borromini oszlopcsarnoka négyszer hosszabbnak tűnik valódi méreténél, ezáltal a csarnok végén levő szobor is jóval nagyobbnak látszik. Merjünk kicsik lenni, de nagynak látszani. A palota egyébként sem sovány házi macskája így valóban szinte tigrisnek látszott, amikor az oszlopcsarnok végébe menekült a látogatók elől. Ennél jóval nehezebb és merészebb munka volt a San Carlo alle Quattro Fontane templomot arra a kicsinyke saroktelekre beépíteni, amelyen jószerivel egy bakterház sem férne el. Borromini 1667-ben, halának évében fejezte be homlokzatot; talán ez volt a legmerészebb és legszínvonalasabb alkotása.


San Carlo alle Quattro Fontane – Wikipedia


Innen alig néhány percre található a Palazzo Barberini; építése során Borrominit végül másodhegedűs szerepre kárhoztatták, az egyik oldalon ő építhette meg az ovális és spirálisan felfelé törő emelkedő lépcsőházat. Természetesen benéztünk a palotába is, mivel – szakmai ártalom – itt írták alá 1950-ben az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Ennek alapján ítél azóta is a strasbourgi székhelyű bíróság. Hamarosan türelmetlenül kémleltem, merre lehet Borromini lépcsőháza. A jelzőtáblák segítségével ráleltünk, ám előttünk egy hatalmas tölgyfaajtó tornyosult. Úgy tűnt számomra, hogy a lépcsőház nem vagy csak ritkán látogatható. A földszinten a névtábla azt jelezte, hogy a sokadik emeleten székel a helyi numizmatikai társaság. Aznap zárva volt. Aztán a legkisebb lányom megnyomta, vagy az is lehet, hogy meghúzta, a hatalmas tölgyfaajtót, amely az érintésre kinyílt. Jó, ha van az embernek legkisebb lánya is, mert vele történnek meg ilyen csodák.

 
A Barberini-palota lécsőháza – flickr/Mauro Orlando

Előttünk állt, felettünk kanyargott az oszlopokkal díszített ovális spirál, vagy öt emelet lendület, fény és tág perspektíva. Egyedül lépkedtük fel az ovális tetőablakig, majd a helyhez méltó módon koreografált tánclépésekben szaladtunk le körbe-körbe. Francesco Borromini bizonyára elégedett volt velünk, és mi is csodáltuk az építőmestert, aki élete utolsó éveiben kedélybeteggé vált. Ezt ma depressziónak nevezik, okairól és tüneteiről megoszlanak a vélemények. Feltehetően ezzel, vagy valami igen hasonló kórral küzdött a dán királyfi is, aki egy idő óta (bár nem tudom miért) elvesztette minden kedvét, kinek számára a föld, ez a gyönyörű alkotmány csak kopár hegyfok, dicső mennyezet, a lég, no meg az arany tüzekkel kirakott felséges boltozat maradt. Mily remekmű az ember! – incselkedett Shakespeare mester a dán királyfival, és talán velünk is. Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei!

Igen, voltaképpen a tehetségről kívántam ma írni, amely túlnő a nap hírein, harcain, hősködő hőzöngőin. Az úgy volt, hogy jó tíz éve láttam a Shakespeare in Love című filmet, amely pusztán szórakoztató, de nem igazán emlékezetes alkotás lett volna, ha egy rövid jelenetében nem jelent volna meg Erzsébet királynő, az akkori világ ura (alig tíz perc Judy Dench számára), aki maga is tudta, hogy ennek a William nevű ifjú nyikhajnak a színháza túlél mindent. A művészet mindent túlél és legyőz, jól tudta ezt a királyi fenség is, udvartartásának komolyabb főurai is sejtették, hogy a szavak, versek, színpadi toposzok tovább élnek, mint a nagy spanyol armadát legyőző gépezet. Ki emlékszik ma a Tudor királynőre? Néhány történész, iskolamester és admirális. Ez mind. Shakespeare történeteit szinte mindenki ismeri, szonettjeit szavalják és még az is megesett vele, hogy a Hair című, korszakot nyitó musical egyik betétdalát (What a Piece of Work is Man) ő írta. Csak énekhang, instrumentum nélkül. Akárhányszor hallom a depresszió dalát, erőt merítek belőle. Így volt ez Borromini mesterrel is. A Barberini palotát VIII. Orbán pápa építtette, állítólag ő volt az utolsó katolikus egyházfő, aki a megszokott nepotizmus etikettje keretében hatalmas vagyont, palotát és műkincseket passzolt át a családja számára. A pápa sokat várt el építészeitől. Borromini nagybátyja, Carlo Maderno kezdte el az építkezést, amelyben az ifjú Borromini segítette. Maderno halála után Bernini vette át a munka irányítását, Borromini megelégedett a lépcsőházzal. És ugyan ki emlékszik ma VIII. Orbánra, miközben Borrominit szinte mindenki ismeri, legalábbis az alkotásai között él. Lépcsőházában továbbra is ott él a szellem, amely lendületbe hoz, lebeg, lót és fut.


Borromini a svájci százfrankoson (1980-as évek) – Wikimedia

 Az út egyik utolsó napjára hagytam a római magyar intézetnek is helyet adó Palazzo Falconieri loggiájának megtekintését, amely szintén Borromini tervei alapján készült el és ad méltó kontrasztot a Palazzo Farnese reneszánsz erkélyének. Egy darabig kopogtam, csengettem a palota ajtaján, de senki sem válaszolt. Kisvártatva egy arra menő csendes férfi szólított meg bennünket, igen törékeny magyar akcentusával azt mondta, hogy az isten áldja meg magukat. Ezzel ugyan nem jutottunk be a magyar intézetbe, de az áldás akkor mindenképpen erőt adott, hogy visszasétáljak a Via Giulia másik végén található San Giovanni (Battista) dei Fiorentini templomba, ahol Borromini tervezte meg a Falconieri család kriptáját. Lementem a kriptába, minden a helyén volt.


Francesco Borromini (1599-1667) (ismeretlen festő) – Wikipedia

 A kripta befejezését követően Borromini feladta a küzdelmet és önkezével vetett véget életének. Az egyház ezúttal nem csupán megbocsátó, de egyben megértő is volt, bár egyesek szemében elvtelen: hagyta, hogy a mestert a San Giovanni templom egyik szegletében temessék el. Jó döntést hozott az egyetemes egyház. Köztünk maradt Borromini.

Requiescat in pace.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!