Hanák András
- Részletek
- 2011. január 10. hétfő, 04:22
- Hanák András
Facebook Odüsszeia
Az év egyik első üzleti híre, hogy a sajtó által nem egyszer vámpír polipnak nevezett Goldman Sachs bank kivetette csápjait a Facebook-ra. Azzal, hogy egy orosz üzleti csoporttal együtt 500 millió dollárt raktak bele egy alapba, amelybe hamarosan a nem nyilvános tőkepiacokon mások is befektethetnek, közel 50 milliárd dollár értéket prognosztizálnak most a Facebook-ra. Ez hihetetlenül magas érték, ha azt nézzük, hogy olyan tradicionális médiabirodalmak, mint a Time Warner vagy a News Corporation nem érik el az 50 milliárd dollárnyi piaci kapitalizációt. A befektetéssel olyan új tőkéhez jut a Facebook, amely a jövő fejlesztéseire költhető. Ki tudja, merre megy a Facebook.
Évekkel ezelőtt hosszú töprengés és gyenge elszánás után kíséreltem meg először regisztráltatni magam a Facebook használójaként. Az ötlet, a lehetőség vonzott, a generációs árok már kevésbé motivált. Aztán annak sem örültem maradéktalanul, hogy a félszeg regisztrációt követően több ismerős is bejelentkezett, hogy barátkozni kíván velem. Nem mintha ellenemre lett volna a kapcsolattartás, de ebben a korban már óvatosabban köt barátságokat az ember. És az sem volt ínyemre, hogy a világ szinte bármely percben megtalálhat, és külön tudomány annak kitanulása, hogy miként lehet ebben a műfajban megteremteni a magányt. Ebben az időben több magyar közösségi portál is indult, ismerőseim, családtagjaim aktívan kommunikáltak rajtuk. Csak én maradtam remete. Ugyanakkor nagy örömöt okozott számomra, hogy az akkor még alig 15 éves középső lányom a regisztráció során a kapcsolati státuszra irányuló kérdésre azt a választ adta, hogy „kapcsolatban él”. Ez azt jelentette, hogy egyetlen fiú-barátja volt. Végül is ekkor felhagytam a Facebook használattal, megnyugtatóbb volt számomra az általam választott személyekkel, csoportokkal való közvetlen kapcsolattartás, az általam választott blogok használata. Nemrég ismét tettem egy óvatos kísérletet a regisztrációra, de még mindig töprengek. Láthatóan nem én vagyok Mark Zuckerberger ideális felhasználója. De vegyék figyelembe, az „én koromban”, tehát a daliás nyolcvanas években nem volt más választás. Ha az egyetem ifjú hölgyeivel kívánt ismerkedni az ember, akkor fel kellett állni a székből, el kellett menni a péntek esti ’frat’ klubokba, sportrendezvényekre, koncertekre. Telefonszámot kellett kérni. Nem lehetett a számítógépen indítani a románcot, a plátói vagy éppen hogy csak az egy (esetleg két) estére szóló kapcsolatot. Online dating sem létezett.
Szeretem a magam választotta magányt. De nem a magánszféra teljes védelme az álmom. Vannak dolgok, amelyeket természetesnek fogadok el, amelyhez hozzászoktam. Így például elfogadom, hogy az egész „net” nyilvános felületen zajlik, így akinek nagyon komoly a szándéka, hogy megismerhesse levelezésemet, az megteheti ezt. Nagyobb gond a titokvédelem ügyvédi munkám során, az ügyfelek számára adott tanácsot, a nekik készített dokumentumokat természetesen védeni illik. Ez egyre nehezebb manapság, ismereteim szerint illúzió a teljes védelem. De más tekintetben is megengedő állásponton vagyok. Sohasem tiltakoztam az ellen, hogy a hitelkártyámat kezelő bank időszakonként gondosan figyeli és nyilvántartja vásárlásaimat. Elfogadom ezt, mint a kártyahasználat szükségképpen megfizetendő árát. És bankom, amelynek nevét nem ildomos ezen a helyen megemlíteni, néha komoly éberségéről tesz tanúbizonyságot. Az amerikai bank a szokatlan vásárlásokat követően néha felhív telefonon. Nem felejtem el, hogy legnagyobb lányommal hivatalos ügyeket intéztünk New Yorkban, majd betértünk a New York University könyvesboltjába, ahol egy felnőtt képregényt is vettünk. Lányom maga is rajzolgat, nagyon szereti ezt a komoly műfajt. A vásárlás egy ritkább Salinger könyvet is tartalmazott. Ezt követően alig sétáltunk öt percet a napfényes utcán, máris csörgött telefonom: bankom az iránt érdeklődött, hogy valóban én vásároltam-e az összesen 37 dollár 50 cent végösszegű könyvkollekciót. Jó kezekben éreztem magam. De az ellen sincs kifogásom, hogy a bankok, pénzintézetek információt adhassanak ki rólam társaiknak, esetleg állami szervezeteknek. Még mindig jó adag bizalom él bennem embertársaim iránt, bár kétségtelen, ez a jámbor attitűd nem teljesen veszélytelen. Egy időben a lakásom ajtaját nem zártam kulcsra, az autó ajtaját sem zártam be. Ma már nem vagyok ennyire nyitott.
Nemrég megnéztem a Social Networks című filmet. A film előtt és utána is erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy miféle szerzet lehet ez a Mark Zuckerberger, hívjuk csak nyugodtan Zuck-nak ebben az írásban, és miért van az, hogy ugyan számtalan hasonló ötlet, közösségi portál élt abban az időben, amikor a Facebook formálódott, az üzleti sikert mégis ő érte el. Azt kérdeztem magamban, feltehetőleg teljesen feleslegesen, hogy mi volt Zuck titka. Mi talált ki vagy mit talált fel? Mert jó programozó volt, az biztos. Már ifjú éveiben játékprogramokat írt, programozó csodagyereknek tartották. Elsősorban nem a játék művelése, hanem az új játék megalkotása foglakoztatta. De nem volt különc, a vívásban is jeleskedett, és olyan európai klasszikusokat olvasott, mint angol fordításban az Odüsszeia vagy latinul az Iliász. Úgy tűnik, nem pontosan tudta, mit talált fel, inkább a kísérletező ösztöne vitte. Mint programozó nem volt egyedül, azt is mondhatnánk, hogy ebben tucatember lehetett, „a dime a dozen” volt. Sok más hasonló kvalitású fiatal tanult az amerikai Ivy League egyetemeken. Amit kitalált, annak sok eleme létezett, működött más országokban. Nemcsak a magyar iwiw volt ilyen, Európa skandináv országaiban is felbukkantak jó minőségű, felhasználóbarát programok. Zuck kitartó volt és arra lett figyelmes, hogy mások milyen platformot, médiát szeretnének. Eleinte maga is meglepetéssel tapasztalta, hogy az emberek egy része nem védeni kívánja magánéletét, hanem éppen hogy másokkal kíván megosztani olyan dolgokat, amelyeket korábban nem tett volna. A barátnőivel való felemás sikere miatt egyre inkább az érdekelte, hogy miben áll és miként szolgálható ki mások igénye. A social networks program tervezése jóval inkább ebből merített ihletet, mintsem Zuck állítólagos frusztráltságából, hogy ugyanis zsidó létére nem került be a Harvard college valamivel nagyobb presztízsű klubjaiba. A zsidó fraternity, az Alpha Epsilon Pi teljesen kielégítette az igényeit. Nem rossz társaság az. És nem meglepő módon itt sem érezte magát igazán otthon, inkább a kollégiumi szobájában dolgozott az ötletein. A Facebook-ot tehát olyan tényezők hozták létre, amelyek az ember kísérletező természetét párosították környezetének megváltozott igényeivel. A sikerhez nyilván hozzájárult az is, hogy az Egyesült Államok elit egyetemein sok diák él és tanul, a nagy számok már igen korán sejthetők voltak. Zuck társai, elsősorban Dustin Moskovitz és Eduardo Saverin ebben látták meg az üzleti siker, a hirdetési potenciál lehetőségét. De aligha jutottak volna el ilyen messzire ilyen rövid idő alatt, ha nem áll be mögéjük az amerikai kockázati tőke gyors és adaptív gépezete. Zucknak nem bankokhoz kellett elmennie tőkéért, nem is állami szervezeteknél kellett pályáznia, hanem San Franciscóban lelt bátor kockázatitőke-befektetőkre. Ez a háttér, ez az infrastruktúra nincs meg Európában és a világ többi részén. Ötlet és szellem, formálódó igény és nagyszámú felhasználó, bátorság és pénz, így együtt, azt hiszem, csak Amerikában van meg. Zuck barátnője, fent van a Facebook-on, Priscilla Chang, kínai felmenőkkel rendelkező amerikai lány. Zuck a mandarin nyelv tanulásába is belefogott, és 2010-ben együtt látogattak el Kínába, ahol a Facebook nem érhető el. A hatalmas országot a nagy kínai tűzfal védi az új média betolakodóival szemben. Amíg ez így van, amíg a világ dinamikusan fejlődő országaiban idegen a nyílt társadalom eszméje és hálózata, addig a nyugati kultúra bízhat abban, hogy hacsak fizikailag nem igázzák le, prosperálni fog, és képes lesz arra, hogy polgárai számára azt (is) nyújtsa, amire szükségük van. Zuck továbbra is a nyílt hálózat, a szabad és szabályozatlan információáramlás híve. Nagy kérdés, hogy lehetséges marad-e mindez a Goldman Sachs csápjai segítségével előbb-utóbb mindenképpen elérendő tőkepiacon, és a mindenhol működő állami szabályozó hatóságok harapófogójában. Feltehetően nem, de várjunk a gyors és nagyon határozott szabályozással. Ha ez mégis bekövetkezik, ne legyen kétségünk az iránt, hogy a szabad világban lesz még néhány olyan Zuck, aki ismét új dolgokat fedez fel számunkra.