Az antiszemitizmus néhány pszichológiai és pszichoanalitikus szempontja

• Nyomtatás

Részletek

2011. január 09. vasárnap, 05:55

Pfitzner Rudolf

Általános megfogalmazásban az antiszemitizmus generalizált zsidóellenesség. Az antiszemita mindent, ami zsidó vagy annak vél, negatívan él meg és agresszívan (gondolatban, szóban, cselekedetben) reagál rájuk. Beszélünk egyének és csoportok antiszemitizmusáról és ezek kölcsönhatásáról. Szociálpszichológiai és pszichoanalitikus szempontból agresszív, negatív előítéletekről van szó, és kihatásaikról az észlelésre, gondolkodásra, magatartásra. Az antiszemitizmus sokszor egy csoport (vallási, nemzeti, társadalmi) ideológiája is, amely a bizonytalan egyén identitásának segítőeszköze.

Az előítéleteknek – eltérően a korrigálható előzetes ítéletektől – fő jellegzetességük, hogy alig befolyásolhatók, irracionálisak; emocionálisan színezett, általános érvényűnek és igaznak tartott ítéletek személyekről, csoportokról, vallási közösségekről, ideológiákról, de a tudomány és a művészet megnyilvánulásairól is, valódi megalapozás nélkül. Albert Einstein mondja: „Mily szomorú kor, amelyben könnyebb egy atomot szétzúzni, mint egy előítéletet“.(Google: Zitate download.de). A társadalomtudományokban „sztereotípiák”-ról beszélünk. Ezek leegyszerűsített, általánosított, sematikus redukciói tapasztalatoknak, véleményeknek vagy elképzeléseknek önmagunkról (autosztereotípia) vagy másokról (heterosztereotípia), nem megalapozott, merev és érzelmileg telített előítéletek. Bibó István 1948-ban megjelent kitűnő tanulmányában (Bibó, 1986) az antiszemitizmusról még az antiszemita egyén zsidókkal való negatív tapasztalatainak általánosítására alapozza az előítéletet. Azóta – a holocaust óta – tudjuk, hogy ilyen tapasztalatokra nincs is szükség: az antiszemitizmus ott is megtalálható, ahol zsidók nem vagy csak kis számban léteznek a shoa után, tehát létezik „antiszemitizmus zsidók nélkül“ (Lendvai, 1972) is. A mélyen a tudattalanban gyökerező előítéletek és sztereotípiák előfeltételei a kisebbségek diszkriminációjának, ellenségképek keletkezésének, az idegengyűlöletnek és az antiszemitizmusnak. Létezik „antiszemitizmus antiszemiták nélkül” is (Marin, 2000), tudatosan nem antiszemita egyének és intézmények (pl. írók, filmrendezők, sajtó, „keresztény” egyesületek) akaratlanul tudattalanná vált sztereotípiák befolyása alá kerülnek, ami frazeológiájukat, alkotásaikat, cselekedeteiket is befolyásolja. Gondoljuk meg például, hogy Magyarországon a zsidótörvények óta a „keresztény” jelző elsősorban „nemzsidót”, a zsidók kizárását jelenti.

Érdeklődéssel olvastam báró Eötvös József 1840-ben írt, „A zsidók emancipációja“ című tanulmányát, amely a Budapesti Szemle hasábjain jelent meg. Ebben Eötvös egy sereg, az akkori közvéleményben elterjedt, a zsidókkal kapcsolatos előítéletet leplez le, tudományosan megvizsgálja és megcáfolja őket. Mély humanizmustól áthatott írása nagyon megragadott, de meg is döbbentett, hogy az akkori előítéletek (a zsidók romlottsága, fukarsága, pénzéhsége – a nemzettől idegen volta – vallásuk összeegyeztethetetlensége a kereszténységgel, stb., ma is megtalálhatók a magyar közvéleményben, bár talán egy kicsit más színnel és más szavakkal kifejezve. Egyik fő motívuma ezeknek az előítéleteknek a zsidók állitólagos romlottsága, erkölcsileg szennyes volta. Az agresszív, nyílt antiszemitizmus elképzelése szerint a zsidók fizikailag is piszkosak, a velük való érintkezéstől bepiszkolódik az ember. Innen már a következő lépés a dehumanizáció, miszerint a zsidók nem is emberek, hanem kártékony férgek, mint azt a náci propaganda sugallta, és ami a zsidók meggyilkolását „szalonképessé” tette. A keresztény középkor gótikus templomain (pl. Wittenberg, Regensburg stb.) máig megörökített „zsidó disznó“ („Judensau“) szobra is az állatok közelségében ábrázolja a zsidókat.

Mi a funkciója az előítéleteknek, mi a „hasznuk”, hogy keletkeznek? Ennek a témakörnek óriási irodalma van, itt csak néhány, főleg pszichoanalitikus szempontot szeretnék megemlíteni, amelyek talán részben választ adnak a kérdésekre.

Az előítéleteknek általában két alapfeladat (Mitscherlich, 1967) jut: 1. a felmentés és 2. a tájékozódás funkciója. A felmentésnek óriási szerepe van a lelki háztartásban. Az idegen, az ismeretlen félelmet kelt, már a 7-8 hónapos csecsemőnél jelentkezik az idegentől való félelem, a xenofóbia, az idegen kerülésének igénye. Saját lelki életünk jelentős része is ismeretlen, idegen, tudattalan – tudatos személyiségünk, önideálunk számára elfogadhatatlan, és ezért elfojtott. Mivel az elfojtást fenn is kell tartani, ami lelki energiát vesz igénybe, további elhárító mechanizmusokra van szükség. Freud szerint a racionizálás elhárító mechanizmusa játszik itt nagy szerepet: értelmes magyarázatokat keresünk elgondolásainkhoz vagy cselekedeteinkhez, amelyek a valóságban ösztönös igényeinkből indulnak ki (düh, irígység, gyűlölet stb.). Ezeket a tudatunk számára nem elfogadható ösztönigényeket, indulatokat vetítjük ki egy másik elhárító mechanizmus, a projekció segítségével a másik emberre vagy csoportra, „bűnbakot” keresve és találva. A másik, a bűnbak lesz a primitív, rosszindulatú, szennyes, gonosz, akitől félnünk kell, aki veszélyeztet bennünket, a jókat. Ez a bűnbak-pszichológia nemcsak az egyének életében jelentős, hanem a csoportban, a társadalomban is nagy szerepet játszik a kollektív elfojtás fenntartására. Minél inkább meg van győződve egy csoport vagy egy társadalom a saját igazáról, jóságáról, annál nagyobb szüksége van a bűnbak-mechanizmusra. Az indulatok ilyen elhárítása csökkenti félelmünket. A félelem mellett talán még jelentősebb tényező a tudattalan vagy alig tudatos bűnérzés az említett ösztönigények, illetve indulatok miatt. Minél nagyobb belső nyomást gyakorolnak a félelmek és bűnérzések, annál inkább keresünk magunknak „bűnbakot”, akire kivetíthetjük lelkünk elfogadhatatlan részeit, amelyeket a másikban elítélhetünk, amelyek miatt harcolhatunk ellenük.

Erich Neumann, C.G.Jung talán legtehetségesebb tanítványa „Tiefenpsychologie und neue Ethik“ (Mélypszichologia és új etika) című,1948-ban írt, de ma is aktuális könyvében kultúránk legnagyobb és legveszedelmesebb nehézségének írja le a jó és rossz közötti hasadás jelenségét. A régi etika ideálja a szent, a nemes és a jó. Ha ezeket meg akarjuk valósítani, akkor azt, ami ennek az ideálnak nem felel meg, tagadnunk kell. Személyiségünk részeit, amelyek ezeknek az etikai értékeknek ellentmondanak, el kell nyomnunk. Az elfojtás segítségével sikerül őket kiűzni tudatunkból, tudattalanná válnak, a jungi „árnyék”-ba száműzetnek. Így személyiségünk kettéhasadt. A régi etika normáihoz való alkalmazkodás, ami jó lelkiismerettel jár, hozza létre a „personá”-t (az antik színészek álarca), azaz egy álarcot. Két pszichikai rendszer kerül így egymással szembe: az árnyék és a persona. Ez a kettéosztottság dualizmushoz vezet: a külső valóság is megoszlik a fény és a sötétség, a tiszta és a szennyes, a jó és a rossz, végül is Isten és a sátán között. Keresztények, de zsidók is azt hiszik, hogy ők tudják, mi a jó, és azt igyekeznek követni, de közben elnyomják, letagadják, nem akarják észrevenni a rosszat, a sötétet, a jungi „árnyékot” önmagukban, és így azt kivetítik a másikra, aki ezáltal a gonosz, a sötét, a tisztátalan, az elítélendő hordozójává válik. A történelem, a monoteista vallások története is tele van projekciókkal, amelyek szociális, politikai, gazdasági bizonytalanságok idején különösen felerősödnek és erőszakos méreteket öltenek, pogromokig, a shoáig vezetnek.

Minél dogmatikusabb a csoport, a társadalom etikája, és minél erősebb az egyén lelkiismerete, annál radikálisabb lesz árnyoldalunk elfojtása. De az árnyék a tudattalanból itt is a tudat felé törekszik. A harc a „rossz” ellen örökké folyik. A saját tudattalan, idegennek megélt részeinket kivetítjük, projektáljuk a bűnbakra, az ellenségre. A régi etikának szüksége van az ellenségképre, bűnbakra, amit az idegenben, a kisebbségekben, a másikban találunk meg. Az árnyék projekciójában saját belső ellenségünket vetítjük ki másokra, és harcolunk ellenük.

Neumann szerint ezek az egyénben és a kollektívumban lejátszódó folyamatok a végső okai a háborúknak, a pogromoknak, visszatekintve az inkvizíciónak, a boszorkányüldözésnek, az antiszemitizmusnak és minden más szörnyűségnek. Neumann a rossz önmagunkban való elfogadását javasolja mint az új etika alapját, mert csak így tudjuk a rosszat önmagunkban ellenőrizni, enyhíteni, csak így tudunk mások iránt toleránsak lenni.

A bűnbak-projekció hátterében gyakran traumatikus élményeket találhatunk. Itt nagy szerepük van a kollektív traumáknak (Wirth, 2006), amelyek egy csoportot vagy egész társadalmat érintenek (Virág Teréz társadalmi traumákat ír le). Ilyenek a holokauszt, elvesztett háború, Trianon, terror a diktatúrában, 2001. szeptember 11. Amerikában stb. Idézet Wirth tanulmányából: “A trauma élmény, amelyik olyan intenzitású, hogy túllép a lelki feldolgozás lehetőségein. A traumát extrém félelem – gyakran halálfélelem, rémület, ájultság – és a teljes tehetetlenség érzése kíséri. Ez a centrális én-funkciók összeomlásához és az egész személyiség alapvető megrendüléséhez vezet. Ha ez egyúttal az emberek nagy csoportjával történik, akkor ´kollektív traumáról´ beszélünk”. (98.o.) Ezt Wirth a New York-i World Trade Center lerombolására vonatkoztatja, de úgyanúgy érvényes a shoa történéseire és mindmáig, későbbi generációkra is kiható következményeikre. Itt megemlíteném Trianon máig ható, többgenerációs társadalmi traumáját is, amely – feldolgozatlansága következtében – a mai magyar társadalom patológiájában szerintem nagy szerepet játszik.

A kollektív trauma az érintett csoport és tagjai identitását is megrendíti. Mint minden traumánál, igyekszünk elfelejteni, elfojtani, hasítani, hogy megszabaduljunk a szörnyű félelemtől és identitásveszteségtől. De az így elhárított trauma az egyénben és a kollektívumban sem hatástalan, romboló energiája egyéni patológiák mellett projektív, kivetítő mechanizmusokat is mozgósít. Üldözöttnek érezzük magunkat, az ellenség, az idegen – pl. annak az évezredek folyamán megtalált prototípusa –, a zsidó által, aki minden rossznak az oka, aki üldöz bennünket, aki ellen harcolnunk kell. Ez a reakció paranoid méreteket is ölthet.

Scapegoat (Alessandro Marcucci Pinoli) – flickr/jef safi

Az idegengyűlölet, a rasszizmus és az antiszemitizmus keletkezését Arno Gruen „Der Fremde in uns” (Gruen, 2000), magyarul „Az idegen önmagunkban” című könyvében a pszichoanalitikus fejlődés- és szociálpszichológia segítségével mint a kultúránkban uralkodó szocializáció negatív következményét írja le. Szerinte kultúránkban a gyermeki lét mélyreható elnyomása és elutasítása dominál. A gyermek elutasítva érzi magát, ha nem felel meg a felnőtt elvárásainak. Gyermeknek lenni azt jelenti, hogy konfliktusban lenni a felnőttekkel. A gyermek azonban nem érezheti magát áldozatnak, mert egyúttal az a mítosz van érvényben, hogy a felnőtt részéről minden szeretetből, a gyermek javára történik. Így a gyermek saját észleléseit, érzelmeit, impulzusait, saját áldozatélményét kénytelen elnyomni, mint idegent megtagadni, elutasítani és elfojtani, a tudattalanba űzni. Ezek visszatérése a tudatba a legnagyobb veszélyt jelenti, ezért küzdeni kell ellenük. Így saját fájdalmainkat, áldozatélményünket kivetítjük, és magunkon kívül keresünk és találunk áldozatokat, akik ellen harcolunk (idegenek, kisebbségek, másként gondolkodók, vélt ellenségek, zsidók stb.).

Az előítéletek, a leírt folyamatok elősegítik a tájékozódást is a világban. Különösen a csoportokhoz való hozzátartozás érzése, ezek értékrendszere ad biztonságot, orientációs lehetőséget az egyén számára, és erősíti az identitás, az azonosság érzését is. Tudjuk, hogy a saját csoport (in-group) mint család, vallási, etnikai közösség stb. annál egységesebb, annál inkább biztonságot nyújtó, minél inkább elhatárolja magát az idegen csoporttól (out-group), minél inkább kivetíti a csoporton belül felmerülő konfliktusokat, feszültségeket egy másik csoportra, amelyben megtalálja a konfliktusok okait, a bűnbakot, amely ellen küzdeni tud, amelyet üldöz, mert az az érzése, hogy a másik csoport üldözi az ő csoportját. Különösen alkalmasak a bűnbakszerepre a kisebbségek, nagyobb hatalmi potenciál nélkül, amelyek jól megkülönböztethetőek a bőr színe, idegennek megélt szokásaik, vallásuk vagy egyéb jellegzetességük alapján, ahol sokszor éppen egy kis különbözőség oldja ki a projekció mechanizmusát.

Vannak egyének, akik különösen hajlamosak előítéletekre. Adorno és mások a II. világháború után leírták az „autoritér személyiség” (1950) kórképét, a náci rémtettek hátterének kutatása során. Általában szigorúan nevelt, gyenge énnel, de szigorú felettes énnel rendelkező emberekről van itt szó, akik konfliktusaikat kivetítik és agressziójukat másokon reagálják le. Vannak tehetséges, karizmatikus egyéniségek is, akik az elbizonytalanodás zavaros időszakaiban „vezér”-szerepeket vesznek át, illetve csoportjuk rájuk vetített kívánságainak szóvivői lesznek. A csoport azonosítja magát ezekkel a vezéregyéniségekkel, átveszi ideológiájukat és megerősíti őket „elhivatottságukban”. A vallási vagy nemzeti csoportokban általában nagy az önidealizálás igénye. De minél inkább idealizáljuk önmagunkat, saját csoportunkat, vezérünket, annál inkább elhatároljuk magunkat a másiktól, annál inkább pillantjuk meg a szálkát a másik szemében, míg a saját szemünkben a gerendát sem vesszük észre. Arra, hogy mennyire képesek vagyunk „vezérekre”, autoritásokra hallgatni, kritika nélkül azonosulni az általuk képviselt nézetekkel, ellenségképekkel, projekciókkal, jó példa Lore Walb német rádiószerkesztö könyve: „Ich, die Alte – ich die Junge” (Walb, 1998) magyarul: „Én az öreg – én a fiatal”. Az idős hölgy elolvassa 40 év után 1933 és 1945 között írt naplóját, és megdöbben vakságán, hogy mennyire hitt a „Führer”-ben és a németek igazságában, nem vette észre, hogy mi történik körülötte, milyen apokaliptikus szörnyűségek indulnak ki az idealizált személyekből és ideológiából. Válságba kerül, és pszichoanalitikus segítséget vesz igénybe, hogy stabilizálni tudja megrendült azonosságát.

Hogy ezek a folyamatok potenciálisan bármikor megismétlődhetnek, hogy milyen nehéz a holokauszt borzalmainak konzekvenciáiat levonni, arra számos példa van korunkban is, gondoljunk csak Boszniára, Koszovóra, a kelet-európai újraéledt nacionalizmusok értelmesen nem magyarázható irracionális megnyilvánulásaira. Sokszor szinte pszichotikus méreteket ölt a valóság félreismerése, félreértelmezése, az elbizonytalanított tömegek manipulációja, paranoid hangulatok és reakciók eszkalációja: üldözök, mert üldözve érzem magam. Egyébként a nacionalizmus és az antiszemitizmus közös gyökereire több szerző, pl. Bohleber (1992) utal. Erre még visszatérünk.

Antijudaizmussal már az ókorban találkozunk, a hellén és a római világban többek között a monoteizmus hat provokatívan. A római megszállók újra és újra üldözik a lázadó zsidókat, ami végül is i.u. 70-ben a templom lerombolásához vezet. i.u. 38-ban a hellén metropoliszban, Alexandriában pogromra kerül sor. Az első évszázadokban, a római birodalomban a zsidókat részben tolerálták, de időnként fellángol a zsidóellenesség. A kereszténységet megelőző antijudaizmus azonban nem annyira átfogó és intenzív, mint az azt követő keresztény antijudaizmus.

Már az Újszövetségi Szentírás sem mentes antijudaista tendenciáktól. Az egyházatyák – főleg miután nagy Konstantin császár a kereszténységet államvallássá nyilvánítja – a hellenizmus befolyása alatt megvetik a középkori keresztény antijudaizmus alapjait. A pszichoanalitikus Hermann Beland (2009) elemzi Augustinus írását: „A zsidók ellen“. Ebben az egyházatya, aki a keresztény teológiára és gondolkodásra mind a mai napig nagy hatással bír, a zsidókat rosszindulatúnak, gonosznak, vadnak és kegyetlennek nevezi. Beland szerint ezek projektív kijelentések, amelyek Augustinus saját beállítottságát és szándékait tükrözik: ezek a rosszindulatúak, vadak és kegyetlenek! Elsők között vádolja a zsidókat Jézus meggyilkolásával. Augustinus nyomában a következő majdnem 2000 év keresztényei negatív indulataikat és bűneiket kivetítik a zsidókra. De Luther sem marad el az egyházatyák mögött (lásd „A zsidókról és hazugságaikról” című, 1543-ban megjelent írását).

A legtöbb szerző megkülönbözteti a modern, rasszista alapokra építő antiiszemitizmust az antijudaizmustól, amely a keresztény-zsidó ellentétek és előítéletek produktuma. Az antiszemitizmus fogalma a 19. század produktuma (Wilhelm Marr, 1879). Pszichológiai szempontból nincs nagy különbség a kettő közt, mindkettő mögött ugyanazok a pszichológiai mechanizmusok állnak.

Hermann Beland (1992) egyik tanulmányában nyolc alapvető írásra hivatkozik az antiszemitizmus pszichoanalitikus elméleteiről (Freud 1938; Fenichel 1946; Simmel 1946; Loewenstein 1952; Grunberger 1962, és 2000; Rosenfeld 1984; Chasseguet-Smirgel 1988 és Ostow 1986). Grunberger mellett még egy magyar pszichoanalitikus klasszikust említhetünk meg, aki foglalkozott az antiszemitizmus kérdésével: Hermann Imre első ide vonatkozó írása 1945-ben jelent meg. Itt röviden néhány kiragadott pszichoanalitikus elméleti meggondolást szeretnék ismertetni a témával, elsősorban a keresztény antijudaizmussal kapcsolatban, noha szerintem az antijudaizmust és a rasszista alapokon álló antiszemitizmust pszichológiailag nem is választhatjuk szét, hisz a kétezer év alatt kialakult sztereotípiák lényegükben megtalálhatók a modern antiszemitizmusban is.

Az antiszemitizmus pszichoanalitikus elméleteit két csoportra oszthatjuk: az egyik az Ödipusz-komplexusból indul ki, a másik az újabb nárcizmus-elméletekből.

Freud (1938) véleménye szerint a zsidók elleni vád: „Meggyilkoltátok Istenünket” az ödipális helyzetből adódó apagyilkos indulatok áttolása és projekciója a zsidókra. További motívumok: a testvérek közötti rivalitás (a zsidók Isten kiválasztott népe!) és az irigység. A zsidók és keresztények kapcsolata a történelem folyamán erősen ambivalens: az anya és fiú (keresztény) vallása leváltani, helyettesíteni akarja az Atyaistenbe vetett (zsidó) hitet.

Loewenstein (1992) arra a meglepő következtetésre jut, hogy az antijudaizmus mögött rejtett antikrisztianizmus, Krisztus elleni tudattalan lázadás húzódik meg. Utal a „felettes én” problematikájára: „Az antijudaizmus ezek szerint gyakran egy rejtett antikrisztianizmus, lázadás a keresztény felettes-én hatalma és a keresztény morál ellen. Így a zsidógyűlölet alapja tulajdonképpen egy eltolódás és átvetítés, amely mögött egy tudattalan Krisztus elleni lázadás rejlik“ (Loewenstein 1992, 1099.o.). A keresztény tiltott, a tudat számára elfogadhatatlan libidinózus kívánságokat, „amelyek véres, piszkos, félelemkeltő, gyilkos jellegűek“ (u.o., 1100.o.), projiciál a zsidókra, akiket mint aljas, kicsapongó, antiszociális, zabolátlan nemi életű lényeket lát meg. Érdekes, hogy ezt a gondolatmenetet megtaláljuk Barankovics Istvánnak, a háború utáni Demokrata Néppárt vezetőjének az emigrációban megfogalmazott írásában: „Az antiszemitizmus okairól“, (Hungarian Quarterly, Vol.V., No.1-2., April-June, 1965). Barankovics írja: „Legmélyebb okát tekintve, az antiszemitizmus a Jézustól való félelem és az ellene irányuló tudattalan lázadás és gyűlölet kifejeződése. A keresztény lélek e radikális betegségének góca az a rejtett gyűlölet, amelyet a keresztények saját vallásuk iránt éreznek, valamint az a tudatalatti vágy, amellyel e gyűlölet miatti felelősségrevonás elől menekülnek. A betegség tünetei a zsidóság, Jézus népének kigúnyolása, megvetése, gyűlölete és üldöztetése“.

A keresztény középkor három fő vádja – mint tudjuk – a zsidók ellen: 1. Krisztus meggyilkolása, 2. A szent ostya meggyalázása és 3. A rituális gyilkosság. Az elsővel már röviden foglalkoztunk. A keresztény gyermekeken végrehajtott rituális gyilkosság előítéletének bonyolult dinamikájából csak egy szempontot említek itt meg: a pszichoanalízis számára nem ismeretlen a saját gyermek elleni gyilkossági impulzus. Ennek projektív elhárítása az impulzus kivetítése a zsidókra.

A szentostya meggyalázása, a kutak megmérgezése a zsidók által (mint a pestis és kolerajárványok okozója) már túlvezet az ödipális modellen. Nem ismeretlen számunkra a vád, hogy a zsidók ateista, keresztény- és nemzetellenes gondolatokkal fertőzik meg a médiákat, hogy a zsidókkal való kapcsolat, szerelmi kapcsolat is megmérgezi, megrontja a keresztény társat, hogy a zsidók láthatatlan hatalomként mindenütt a gazdasági, kulturális és politikai életben negatívan befolyásolják a többiek életét stb. Ezt a – sokszor szinte pszichotikus méretet öltő – paranoid jelenséget, amelyre gyakran a másik oldal, a zsidók is paranoid módon reagálnak, a pszichoanalízis a korai tárgykapcsolatok elméletével kísérli megmagyarázni. Bohleber (1992) szerint a nacionalizmus, de az antiszemitizmus pszichodinamikájában is a haza, a nemzet túlzott idealizálása, a vele való összeolvadás vágya fejeződik ki, amiben az anyával való kisgyermekkori összeolvadás illúziója teljesül meg. Ez a korai kapcsolat még nem ambivalens, az anyával való illuzórikus, omnipotens, nárcisztikus duálunió – átvezetve a saját csoportra, a nemzetre – a homogenitás, az egység illúzióját is táplálja. Ezt az ambivalenciamentes kapcsolatot idealizáljuk: a nemzet szeretetének tisztasága a legfőbb érték és maga a nemzet a legfőbb jó. „Az idealizálás másrészt a ´rossz´ lehasításához és az ellenségre való projekciójához vezet. [...] Minél inkább idealizáljuk saját nemzetünket, annál inkább úgy érezzük, hogy kivülről fenyegetnek bennünket. Ezt a praeambivalens, regresszív összeolvasztó ´szerves´ közösséget keresi a nacionalista, ugyanúgy mint az antiszemita. Számára az idegen és főleg a zsidó ´gyökértelen idegen test´, nacionalizmus és antiszemitizmus így testvérek“ (Bohleber 1992, 704.o.).

A probléma még egy megközelítését szeretném megemlíteni, amely föként a self-pszichológiára támaszkodik. Martin Wanghot idézem: „Minél primitívebb egy ember pszichológiailag vagy betegség folytán, annál inkább használja énje a projekció mechanizmusát, hogy szervezetét a belső szétesés nyomásától megszabadítsa. Ilyen szétesés lehet az elhatalmasodó félelem következménye, a szeretet elvesztésétől való félelemé, a kasztrációtól való rettegésé – (gondoljunk a zsidók „idegen” szokására, a körülmetélésre! – A szerző megjegyzése) – vagy az önbecsülés elvesztésétől való félelemé. Egy másik félelem tárgya az azonosság elvesztése. [...] Circulus vitiosus keletkezik: Minél többet projiciálunk, annál inkább gyengül identitásunk érzése, mert közben selfünk rezdülései idegenekké válnak; és minél inkább elveszik azonossági biztonságunk, annál erősebb a próbálkozás, külső csoportokat eredetileg saját jellemvonásokkal megterhelni, általuk meghatározni a self határait, egy selfét, amely egyre kevésbé ismeri önmagát és egyre kevesebbet tud saját érzelmeiről és vágyairól“ (Wangh 1992, 1155.o.).

Az identitás biztonsága vagy annak elbizonytalanodása tehát szintén egyik jelentős tényező az előítéletek pszichoanalízisében. Társadalmunkban az elidegenedés veszélye egyre nagyobb, egyre kevesebb a riesmani „belülről vezérelt” és egyre több a „kívülről vezérelt”, könnyen manipulálható, identitásában bizonytalan ember.

Nem tartozik feladataim közé, hogy az egyház mint testület szerepét az antijudaizmussal és a történelem folyamán gyakorolt káros következményeivel kapcsolatban megítéljem. A Vatikán és a nyugat-európai egyházak a Második Vatikáni Zsinat óta igyekeznek a majdnem 2000 éves előítéleken túllépni és antijudaizmusukat korrigálni.

Csak „árnyékunk” tudatossá tétele és elfogadása, a jelen és a múlt hibáival való őszinte szembenézés, a rossz projekciójának visszavétele képes előítéleteink megkérdőjelezésére és feladására. Ez nem könnyű feladat, az önmagunkról alkotott illúziók feladása „gyászmunkával” jár, mint azt A. és M. Mitscherlich a közelmúltjára reflektálni nem akaró német társadalomról írták 1967-ben „Die Unfähigkeit zu trauern” című munkájukban.

Adorno, T.W. u.a. (1950): The authoritarian personality

Barankovics, István (1965): Az antiszemitizmus okairól. – Hungarian Quarterly, Vol.V., Nr.1-2, April-June 1965

Beland, Hermann (1992): Psychoanalytische Antisemitismustheorien im Vergleich. In: Bohleber, Werner/John S. Kafka (Hrsg.), (1992): Antisemitismus. - Aisthesis Verlag, Bielefeld

Beland, Hermann (2009): Kollektive Trauer – Wer oder was befreit ein Kollektiv zu seiner Trauer? Annäherung an die Trauer des Selbstverlustes über den Vergleich mit Freuds Empirie und Theoriegeschichte des Trauerns. In Wellendorf, Franz/Wesle Thomas (Hrsg.) (2009) – Über die (Un)Möglichket zu trauern. – Klett-Cotta, Stuttgart

Bibó, István (1948): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után In: Válogatott tanulmányok 1945-1949, 621-797. o. – Magvetö Könyvkiadó 1986, Budapest

Bohleber, Werner (1992): Nationalismus, Fremdenhass und Antisemitismus. In: Psyche 46: 689-709

Chasseguet-Smirgel, Jeannine (1988): Die archaische Matrix des Ödipus-komplexes. In: Chassaguet-Smirgel, J. (1988): Zwei Bäume im Garten. (S.88-111). Verlag Internationale Psychoanalyse, München-Wien

Eötvös, József (1840): A zsidók emancipációja. – Magvetö, Budapest (1981)

Fenichel, Otto (1946): Elemente einer psychoanalytischen Theorie des Antisemitismus. In: Simmel, Ernst (Hrsg.) (1946), deutsche Ausgabe 1993: Antisemitismus. – Fischer Wissenschaft, Frankfurt/Main

Freud, Sigmund (1938): Der Mann Moses und die monotheistische Religion. Ges. Werke, Bd. XVI, S. 101-246. Fischer, Frankfurt/Main

Gruen, Arno (2000): Der Fremde in uns. – Klett-Cotta, Stuttgart

Grunberger, Béla (1962): Der Antisemit gegenüber dem Ödipuskomplex. In: Narziss und Anubis: Die Psychoanalyse jenseits der Triebtheorie (S. 1-13). – Verlag

Internationale Psychoanalyse, München/Wien (1988)

Grunberger, Béla – Pierre Dessuant (2000) : Narzissmus, Christentum, Antisemitismus. – Klett-Cotta, Stuttgart

Hermann, Imre (1946): Az antiszemitizmus lélektana. – Bibliotheca, Budapest – Reprint 1990, Cserépfalvi; Budapest

Lendvai, Paul (1972): Antisemitismus ohne Juden. Entwicklungen und Tendenzen in Osteuropa. – Europa, Wien

Loewenstein, Rudolf, N.(1952): Psychoanalyse des Antisemitismus. – Suhrkamp, Frankfurt/M (1967)

Loewenstein, Rudolf, N.(1992): Die Psychodynamik des Antijudaismus in historischer Perspektive. – Psyche 46: 1095-1121

Marin, Bernd (2000): Antisemitismus ohne Antisemiten. Autoritäre Vorurteile und Feinbilder. – Europäisches Zentrum Wien, Campus Verlag, Frankfurt/New York

Mitscherlich, Alexander und Margarete (1967): Die Unfähigkeit zu Trauern. – Piper, München

Neumann, Erich (1948): Tiefenpsychologie und neue Ethik. – Fischer, Frankfurt/M. (1993)

Riesman, David (1961): A magányos tömeg. - Polgár Kiadó, Budapest (1996)

Rosenfeld, H. (1984): Nazissmus und Aggression. In: Die psychoanalytische Haltung (S. 375-391). Verlag Internationale Psychoanalyse, München/Wien (1988)

Simmel, Ernst (1946): Antisemitismus und Massen-Psychopathologie. In: Simmel, E. (Hrsg.): Antisemitismus.- Fischer-Wissenschaft, Frankfurt/M. (1993)

Walb, Lore (1998): Ich, die Alte – Ich, die Junge. – Aufbau Taschenbuch Verlag, Berlin

Wangh, Martin (1962): Psychoanalytische Betrachtungen zur Dynamik und Genese des Vorurteils, des Antisemitismus und des Nazismus. In: Psyche 46: 1152-1176 (1992)

Wirth, Hans-Jürgen (2006): Narzisssmus und Paranoia in der Politik. In: Rotraut De Clerc (Hrsg.) : Trauma und Paranoia. Individuelle und kollektive Angst im politischen Kontext. – Psychosozial-Verlag, Giessen, 2006

Pfitzner Rudolf pszichoanalitikus

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

• < Előző
• Következő >