Radics Viktória











A G-7 e heti vendége:


Radics Viktória
költő, esszéíró, műfordító


A rovatról


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Kormányeltörésben




Nyaklevessel kezdődött az új esztendőm.

Az történt, hogy harmincegyedikén, pontban éjfélkor megakadt az internet és elhallgatott a Bartók, gyorsan bekapcsoltam hát a tévét, mert szerettem volna hallani Vörösmartyt és Kölcseyt, érzékelni egy kis hazát. Ehelyett azonban valami elképesztően béna jelenet törölt képen a képernyőről. Egy ünneplőbe kényszerített, a köztársasági elnököt játszó, hidegrázósan lámpalázas amatőr színész sután járkál a csillárok alatt a reflektorfényben úszó barokk palotában, és kéztördelve fölmondja a bemagolt szöveget, akárha nádpálcás tanító bácsi előtt recitálna, de olyan szamár, hogy ugyanakkor elviselhetetlenül pöffeszkedik. A díszlet a diktatúrák esztétikájára emlékeztet, a jelmez hótt merev, a rendezés ordítóan dilettáns, a színész tök tehetségtelen, még járni sem tud a színpadon, a szöveg a legostobább közhelyekkel túlzsúfolt, üres beszéd. „Fennhatóság”, „egy fennhatóság”, „minden magyar”, visszhangzik zúgó fülemben. A paródia önkéntelen, ezért még csak nem is nevetséges, hanem szánalmas. Szégyellhetem magam.

Fogalmam sincs, mely stáb készítette ezt a kis műalkotást, s a rendező (vagy a ceremóniamester) hol és mikor tanult esztétikát és ki instruálta őt – vagy talán a levegőben van a nemzeti giccs elvárása? –, az eredmény mindenesetre kétségbeejtő: nem is tudom, mi rémisztőbb, a dilettantizmus, a diktatúra esztétikája vagy az emészthetetlen giccs. „Mint tehénen a gatya”, ez a szólás járt a fejemben az ünnepi pillanatokban; a méltóság eljátszása nyomorúságosra sikeredett. Pedig milyen nagy udvartartása lehet egy ilyen barokk uralkodónak! Hopmester, pohárnok, ételkóstoló, sminkes, borbély, úri szabó, udvarmester, udvari bohócra talán nincs szükség, takarítónők, zászlómosó és -vasaló asszonyok… Hüledezve nyúltam a pohár boromhoz, és a palotából egyenest az Ando Dromhoz menekültem. A magyar vörösbor és a cigány népzene tökéletesen összeillettek. Mind a kettő elősegíti a mentális egészség és az ízlés karbantartását, ami nem könnyű, és egyre nehezebb lesz, ez volt az érzésem az új esztendő pirkadatán.

Újév délelőttjén aztán a Facebookon Stekovics Gáspár megajándékozott egy fotóval, melynek segítségével fénytalajt fogtam:


(Fotó: Stekovics Gáspár)

Lám, ez a fotó is giccses lenne, ha nem volna ott a vigyorgó cipón a kenyércédula, ha a konyharuhák kockái nem ütnék egymást  finoman, belopva a képbe a szükséges aszimmetriát, és ha a szalonnában nem volna ott a belevágott kés. Mert egyrészt ilyen kis részleteken múlik, hogy sikerül-e egy mű, másrészt azonban azon, hogy az alkotó mennyire originális, azaz mennyire tud és mer – lehet, hogy ez furcsán hangzik – igenis brutális vagy vad, átütően intenzív vagy elemi lenni, azaz meghazudtolja-e, avagy magára veszi a lét eredendő brutalitását, nyerseségét, remegését (lásd a fázó hagymatársaságot), és ezt szakmai tudásával kódolva mennyire árnyaltan képes közvetíteni. Ha nem lenne ott a szalonnába döfött kés, akkor ez egy üresen esztétizáló, ócskán népies kép volna, ha pedig nem lenne rányomva a cédula a kenyérre, akkor hiányozna belőle a jótét irónia.

A fényképről Domonkos István Kormányeltörésben című, valaha híres versének néhány sora jutott eszembe: „én menni külföld / mit munkaengedély / kofferban szalonna / két kiló kenyér”. Domonkos István vajdasági író volt, aki 1970-ben fogta magát, kofferét és szalonnáját, és emigrált Svédországba, egyúttal a költészetet is odahagyva. Később már csak elvétve írt, mintegy kivégezte saját tehetségét; ez a lemondás az ő döntése volt, megundorodott a (kultúr)politikától meg irodalmi élettől, és se vajdasági, se költő nem akart többé lenni. Ő ezzel a radikális kompromisszummal oldotta meg a lenni vagy nem lenni kérdését. A Kormányeltörésben az utolsó nagy verse, melyben a kiszolgáltatottság fizikája és metafizikája szólal meg. A beszélőnek mintha szíjat hasogatnának a hátából, és a nyelv is bőrként hasad cafatokra. Hazáját, nyelvét, tartását, identitását egyszerre veszíti. Ugyanakkor a vers ironikusan uralt, játékos és elmés, virgoncan szellemes, miáltal a kiszolgáltatottság pátosza is darabokra szakad, és a beszélő ettől mégis visszanyeri, megtörve bár, a „méltóságát”, azt a kicsinykét, aminél többre normális ember nem tarthat igényt.

A mi kormányunk és az udvar szinte mindent tagja ellenben töretlenül tetteti a fölfuvalkodott, ráadásul avíttan, mert feudálisan magyaros „méltóságot”, ami nemcsak hogy nem demokratikus ihletésű, tehát az elemi emberi jogokat, az egyenlőséget, testvériséget, szabadságot tisztelni igyekvő, visszafogott, kontrollált méltóság, hanem közönséges kivagyiság, ami nevetségesen hat a civil világ aktuális színpadán. Nincs belső hitele, szemernyi alapja sem, s ezért ezek az urak szinte mind bábuknak látszanak. Kivéve Orbán Viktort, akiben, igencsak intelligens lévén, még mindig megvan az emberi hitelesség magja, sőt a zsenialitás szikrája – annál szomorúbb látni az államférfiúi tehetség léha elfuserálását, a markáns, rusztikus karakter eltorzulását, patriarchaizálódását és a csökönyös „dzsentri” elbutulást. Ahogy öregszünk, valamennyien romlunk és torzulunk, és sokan nap mint nap erőfeszítéseket teszünk e visszafordíthatatlan folyamat ellenében. Orbán Viktor azonban, tulajdonképpen mit sem törődve saját kvalitásaival, olyan szolgahaddal, nálánál sokkal gyengébb és romlottabb figurákkal vette körül magát, akikkel közös társaságban nem is lehetséges az a folyamatos szellemi és agyi munka, amely nélkül egyszerűen tönkremegy az ember. Hanem csak a hatalmi mámor lehetséges.

Domonkos versének beszélője a pária-létben megőrizte a magához való eszét, sérülten is eleven tudatát, azaz a vers közege őrizte ezt meg számára. A pária-lét, mint minden sebzettség, sokkal inkább képes animálni az én-t, a „belső embert” – lévén hogy az életösztönt mozgósítja –, mint a proccos gazdagság. Ha ehhez a bővelkedéshez hatalom is társul, akkor az megalkuvókat és szolgalelkeket, aljas és sunyi indulatokat fog mozgósítani, amit a cikornyás kulturális burok csak palástol.

Ha én eltorzulok, azzal nem sok embernek fogok keserűséget okozni; leginkább magamnak. Azonban ha államfővel esik meg ez a folyamat, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek. Emlékezzünk Ginsbergre: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban” – az ostoba züllés mocsarában még ennél is rosszabb látni őket.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Nyakbilincs




A nyelv tiltakozik. A „politika” szó ebben az országban használhatatlanná vált; citromot eszik, akinek elhagyja a száját. Próbáld meg kimondani: az emberek egy része némán legyint és elfintorodik, másik részének a szemében megjelenik az a különös villanás, mely földöntúli szenvedélyek begyulladását és dörgedelmes mondatok eljövetelét jelzi. Vannak aztán még okos cinikusok is, akik mély megvetéssel tekintenek mindezekre az ostobákra, és öntetszelgőn ironizálnak rajtuk.

Attól a bizonyos szemvillanástól még Szerbiában ijedtem el, mivel kisvártatva a „szerbséget” ért méltatlanságok felhánytorgatása, a szerb háborús bűnök hősies relativizálása és a háborús bűnösök mentegetése, valamint, menetrendszerűen, a nyugati demokrácia ócsárlása követte, olyan fölfűtött beszédmódban, melyre prózában és zenekíséret nélkül lehetetlen válaszolni. A politizálás tüzes és hazafias formája azóta is borzongással tölt el, a fegyver után nyúló kéz hirtelen vagy lassú mozdulatát juttatja eszembe.

Nem kevésbé viszolyogtató a cinikus beszédmóddal gyakran együtt járó sznobéria és kivételesség-tudat, mely kifelé köpdös, befelé viszont nyel, korrupciókészségről és szervilizmusról téve tanúságot. Még a némán vagy sziszegve legyintők meg a grimaszolók állnak hozzám legközelebb, azok, akik elfordulnak a hatalmi harcoktól, és inkább a saját kis dolgaikkal (rosszabbik esetben kicsiny korrupcióikkal) törődnek. Csakhogy ilyenkor rögvest görög értelemben vett idiótává válok magam is, olyan városlakóvá, aki nem törődik a közügyekkel.

Tudom, hogy miközben így spekulálok, a platóni barlangban vagyok, odabilincselve a falhoz, hogy ne mozgathassam a fejem; mögöttem tűz és bábusok, előttem árnyképek. Ha ki tudnék mászni a barlangból a „göröngyös és meredek úton”, láthatnám, hogy a politika eszméje, a politika fogalma mégis valami egészen más, mint amit itt lenn érzékelek. Feltételezem, hogy a közjó érdekében végzett értelmes együttmunkálkodást, a közösségi viszonyok ápolását és rendezését, az ethosz társadalmi szintű megvalósítását, etikák, stratégiák és taktikák megvitatását, összeegyeztetését jelenti. Úgy sejtem, ha megszabadulnék a nyakbilincstől meg a bábusoktól, és ki tudnék kapaszkodni a barlangból a szabadba, azt is látnám talán, hogy a politikában az igazságosságról, a méltányosságról, a szolidaritásról, az egyéni és a társadalmi szabadság elősegítéséről, a minél jobb és nemesebb élet, minél barátságosabb állam megteremtéséről van szó. Egy olyan társadalmi praxisról, melyre rá vagyunk utalva, és amit nem nélkülözhetünk, lévén falkában élő állatok és zoon politiconok; tudatunk közösségben formálódik, életünk függőségek hálójában zajlik. Közös érdekünk, hogy ezt a gyakorlatot minél kifinomultabban és egymásnak minél kevesebbet ártva űzzük.

Én magam egyébként „homo poeticus” lennék, mi sem érdekel jobban egy vers precíz szerkezeténél és a természet bábeli zűrzavaránál, a hétköznapi metafizikánál meg a nyelveknél. Néha merem állítani, hogy ezek nem privát ügyek, máskor csak magamban gondolom ezt, és hallgatok. A művészet és a természet: szabad mezők, mindkettőnek a nyelve nagyon bonyolult, sokrétű és polivalens. Pláne a természet számunkra egyre érthetetlenebb, vad nyelve, melynek sugallatai, amennyiben még fogékonyak vagyunk rájuk, létünk nélkülözött alapjairól gondolkodtatnak el.


A szerző felvétele

Az irodalomban ezen túl ott a csöppet sem fényes és világos humán dimenzió. „Azok a gondolati kísérletek, melyeket a képzeletbeli nagy laboratóriumában végrehajtunk, egyúttal a jó és a rossz birodalmában folytatott fürkészések”, mondja Ricoeur; a művészet mindig érzékkel végzett erkölcsi kutakodás is, mégpedig etikai kódex nélkül zajló, „elvtelen” viviszekció, melyért az alkotó mint teljes ember, nemcsak mint észlény, hanem mint érzéki természet, a teljes szívével és elméjével felel. Saját magát vonja felelősségre minden percben.

De nemcsak a művész, minden normális, a becsületre valamit is adó ember lelkében ott van ama laboratórium, ahol a saját etikai vizsgálódásait végzi, még a gyermekében is, aki, figyeljük csak meg, igen élénken fürkész és kísérletezik „a jó és rossz birodalmában”. Én a saját mesteremet, legyen az rabbi, király, költő, filozófus vagy a nagyapám, csak magam találhatom meg, és az irányelveimet –melyek, ha nem dogmatikusak, folyton változnak – magam alakítom. Végül is ez a belső munka a szellemi élet főárama, és csak akkor ér valamit, csak akkor van szemernyi hitele, ha egyénileg megszenvedett.

Ehhez a munkához azonban elengedhetetlen a belső szabadság. Ami azonnal károsul és szennyeződik, ha a társadalom, amelyben az egyén él, presszionálja őt; ilyenkor roppant belső energiával lehet csak megőrizni.

Ha hagyják.

A magyar médiatörvény nemcsak azért visszataszító, mert egy demokratikus, önmagát demokratikusnak mondó állam ezt egyszerűen nem engedheti meg magának, tehát, szó mi szó: törvényellenes, hanem azért is, mert az ember legbensőbb kötelességét, a saját erkölcsén való mindennapos munkálkodást próbálja irányítani egy párt (hogy is mondják ezt az újbeszédben: egy „centrális politikai erőtér”) akarata és szája íze szerint. Ezáltal az ember legérzékenyebb belső szférájába pofázik bele a hatalmi instancia. A médiatörvény megalázó, mert lehetővé teszi, hogy hatalommal felruházott, számomra idegen tisztviselők rajta tartsák a szemüket a saját szavaimat lekopogni kívánó két kezemen; mert bírsággal és büntetéssel fenyegetve megakadályozza, hogy a saját szabadságom és a saját erkölcsöm mindenkori problematikusságát én magam próbáljam megoldani, tetszésem szerinti szerzőkhöz, szövegekhez, képekhez és dalokhoz folyamodva segítségért, avagy a saját ízlésem szerint verbalizálva vagy vizualizálva bocsássam a nyilvánosság – a nyilvánosság ítélőszéke! – elé azt, amire jutottam.

A nyelv tiltakozik. A „demokrácia” szó ebben az országban használhatatlanná válik; kirázza a hideg azt, akinek elhagyja a szálát.

Ha jól tudom, a fogalmak névértékének és referenciájának, csengésének és valóságvonatkozásának durva eltérése komoly filozófiai probléma. Nominalizmus, apória, vagy hogy is mondják?  Ha nem akarok a platóni barlangban rekedni, de idealista sem kívánok lenni, nap mint nap meg kell tennem az utat le-fel, lélekszakadva.

Nem tudom, hogy s mint vélekedik ma erről például Boros János filozófus, akinek a demokrácia a szakterülete, s aki egyúttal a Magyar Filozófiai Intézet igazgatója, ám a honi demokrácia (kimondani sem merem) v-é-g-ó-r-á-i-n-a-k válságos és álságos telén meg se mukkan. Vagy, igazgató létére, nem kíván le-föl szaladgálni a „göröngyös és meredek úton”. Pedig lennének más megbeszélni való fogalmak is, úgymint szabadság, egyenlőség, igazságosság…  Mielőtt már csak gorombaságokra telne.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










A megváltó projekció




Megértem azokat, akik megváltásra sóvárognak, olykor fásultan, máskor türelmetlenül, mi több, bosszúsan és pánikba esve; megértem azokat is, akik a Megváltó akárhányadik eljövetelét várnák, ha nem döntené le őket a lábukról a közöny meg a kishitűség; azokat, akik tehetetlenül ácsingóznak valami egészen másra, nem lelvén helyüket a világban sem, a társadalomban sem, sehol sem. Őket jobban megértem, mint a komfortosokat, akik elterpeszkednek a meglévőben, és a vagyonukat meg a kapcsolati tőkéjüket szaporítják a csápjaikkal, vagy mint a hiperaktív politikai és üzleti menedzserféléket, akiknek nincs nyugtuk, ha nem ügyködnek és ügynökösködnek, ily módon feledkezvén meg minden valódi problémáról, saját magukat is beleértve.

Amikor azonban a megváltás utáni emberi, túlságosan is emberi vágy politizálódik (nacionalizálódik, etnicizálódik, pártossá válik, kultuszt űz, politikai elméletekhez köti magát), az nemcsak magát a vágyat hazudtolja meg és torzítja el, sodorja gondolatbűnbe és kriminális cselekedetekbe, hanem, tömegessé válván, hatalmas galibákat, esetenként katasztrófát okozhat. Szarvashibát követ el ugyanis az, aki az üdvtörténeti időt összekeveri ezzel a mi profán időnkkel. Az eszkatológia ideje nem úgy ketyeg, mint az órám, és nem is igazíthatom hozzá a karórámat, mivel egyáltalán nem időzíthető; a megváltás ideje az örökkévalóság, a legmélyebb szenvedések és vágyak az abszolút jelenben élnek-halnak, vagyis a felmérhetetlen és beütemezhetetlen pillanatban. Egyszerűen szólva, ami szent, az megragadhatatlan.

Az igazi hívők ezért vagy végtelenül türelmesek, kitartóak és béketűrők, és/vagy a szent pillanatban élik meg eufóriájukat. A vakhitűek viszont, akiket oly könnyen be lehet csapni, nem tűrik, nem ismerik a várakozásnak ezt az időtlen idejét, hanem a profán téridőbe vetítik bele, vetítik rá egy-egy felkínálkozó személyre, csoportra, tárgyra, eseményre a vágyfantáziáikat. A populista politika kiszimatolja és csúnyán kihasználja az emberek titkos, önmagukban föl nem ismert vágyait, sóvárgásait és elébük megy, igyekszik ezeket – hatalomért cserébe – kielégíteni; eszméket, jelképeket, metaforákat kínál nekik étekül, a transzcendens ígéreteket kilátásba helyezett pénzre számítja át, a létbizonytalanságot a biztonság horizontjának felfestésével csillapítja. Minél nagyobb egy országban a szűkölködés és a nyomor, annál meggyőzőbb a kulisszahasogató populizmus. A populista politikus emellett nem átallja belelopni magát a Megváltó üresen maradt sziluettjébe, egyáltalán nem röstelli magát emiatt, a frusztrált ember pedig, aki bizony szégyenkezik, aki jól meg van már gyötörve, hogyne csodálná őt a szégyentelensége és a televízióban is jól látható pirospozsgás elevensége okán, hiszen ő is olyan bátor, egészséges, jó svádájú és jólöltözött szeretne lenni. Az a hely, ahol az ilyen élénk tekintetű, frissen nyírt, derűs vagy nemesen bőszülő, szép emberek laknak, nyilván a megváltás másvilága. Hát még élőben látni egy ilyen karizmatikus férfiút, mondjuk a szabadkai templomban vagy a zombori polgári kaszinóban, ahol százéves nagy, poros tükrökről pereg le türelmesen a foncsor, az már szinte a szentség érintésével ér fel. Volt, akivel kezet is fogott! Persze azokkal, akik az első sorba tolakodtak.

Miért írom most ezt? Mert láttam már magyar embereket könnyet hullatni megilletődöttségükben, mikor előttük termett a  jelenés. Igaz, a katarzis hamar elmúlt, az intellektuson azonban nyomot hagyott, amúgy értelmes férfiak és asszonyok gondolkodását károsította, akik az épp aktuális helyzet reális felmérése helyett ilyen érzelmekre kezdtek hivatkozni, ha beszédbe elegyedtem velük. Szerb embereket pedig láttam rajongani háborús bűnösökért, s velük már nem lehetett beszédbe elegyedni. Láttam magyar és szerb embereknél is szerelmi szenvedélyek hőfokát megütő érzelmeket beletuszkolni a politikába, s ha én a gyanakvás hangját ütöttem meg, szívtelen, hülye tuskónak, hamarosan pedig a magyarság vagy a szerbség ellenségének bizonyultam. Jugoszlávnak vagy kommunistának vagy baloldalinak, vagy épp feministának, magyaricának, mindegy, a megbélyegzés azonnal kompromittál és elkezd ragadványnévként funkcionálni.

Azért is mondom most ezt, mert senki sem mentes a projekcióktól, amelyeket ő bocsát ki és amelyek reá tapadnak; melyek nehezen ellenőrizhetők; mintegy gombnyomásra indulnak be, észrevétlenül, és csak akkor múlnak ki, ha valami külső csapás éri az embert. A szerelemben nagyon szépen követhető ez a projektálási mechanizmus, ez a mozizás, és a szerelem csak akkor marad meg, ha túléli a projekciók szertefoszlását.


Archeológiai lelet, Kőbánya, Népliget - A szerző fotója

Magyarországon ma nagyon sok a frusztrált, csalódott, szegény, keserű, ínségben szenvedő ember, a munkanélküli vagy az éhbérért dolgozó. Őket etetni kell.  Csodálatos kenyérszaporításra politikus nem képes. (Nem csalhat sokáig.) Aki nehezen él, az érzelmileg is kiszolgáltatottabb, mint az, aki kívül-belül minden hájjal megkent. Egyáltalán nem csodálkozom a politikusok ígérgetéseinek, kupoladumáinak sikerén. Azon sem, hogy a bosszúfantáziák, amelyek minden elkeseredett emberben ott szunnyadnak, fellángolnak az első hívó szóra.

Magyarországon ma a politikai győztesek torka bosszúszomjtól ég, és nagy a bosszúság a zemberek körében is. Nagy az öröm, hogy egyáltalán megszólították őket. Bűnbakért egyelőre nem kell a szomszédba menni. Az ellenség tálalva van, méghozzá „terülj, terülj asztalkám” formájában. Új jogszabályok és törvények biztosítják az utánpótlást. Finom falatok fognak az asztalra kerülni, nagy zabálás következik alighanem. Felkerülhet erre a terített asztalra a kritikai gondolkodás is, és győzedelmeskedhetnek a megváltó projekciók, melyek azonban, minden halogatás ellenére, mindig, kivétel nélkül robajló összeomlással járnak. Profán, nagyon is emberi puffanásokra és puffogásokra gondolok, nem apokalipszisre, melynek ideje az abszolút jelen, a helye pedig a szubjektumban van, ki-ki szubjektív világában, és a Szentírás meg a költészet képes csak szóba hozni.

Ezért úgy gondolom, szerintem nem ellentmondásosan, hogy a hazaszeretet formája ma Magyarországon csak a kritikai gondolkodás lehet.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










A Szent Hivatal markában
(fabula)


"Miért kívánja ön tőlem, hogy lemondjak véleményemről?”
(Avilai Szent Teréz)


Egyszer volt, hol nem volt, a barokk Spanyolországban, II. Fülöp alatt élt egyszer egy apáca.

Teresa de Jesu azonban nemcsak ájtatos kis apáca volt, hanem kiváló manierista írónő, rendalapító (1), akár protofeministának is mondható, belevaló „értelmiségi” nő, akinek szinte születésétől fogva a halála napjáig, és még azon is túl meggyűlt a baja a spanyol inkvizícióval, akárcsak az inkvizíciónak ővele.

A Santo Oficio akkori főnöke éppenséggel a hírhedt Tomás de Torquemada volt, aki megannyi eretneket küldött máglyára és számtalan zsidót vagy marranost (megkeresztelkedett zsidót) üldözött el az országból (2), az utóbbiakat azért, mert, akárcsak a boszorkányok és az eretnekek, javíthatatlannak, azaz negativónak (3) bizonyultak.

Az elégetés és a börtönbe zárás mellett a spanyol inkvizíció legszélesebb körben és leggyakrabban alkalmazott büntetése a megszégyenítés volt. Abban a társadalomban, ahol a becsület és a tisztaság – ami a vértisztaságot, a nemesi származást és a hitbéli tisztaságot is magával vonta – állt a társadalmi értékpiramis csúcsán, a szégyen megsemmisítő erejűnek és katartikusnak bizonyult. A megszégyenítő eszközök és szcénák tekintetében a Szent Hivatal fantáziája ugyancsak nekilódult, és a nép rajongó borzongással fogadta az ilyen jellegű rendezvényeket és alkalmakat.

A Szent Hivatal alkalmazottai, tanácsadói és vezetői köztiszteletben álló, képzett teológusok, jogászok és felszentelt papok voltak. Ők állították össze a híres Indexet (4), a betiltott könyvek listáját. Az inkvizítorok az eretnek-ügyekben többnyire igen körültekintő, precíz, hosszan elhúzódó vizsgálatot végeztek, és általában mélységes hivatástudattal dolgoztak. A vezéreszme és az alapvető diszciplína a discretio spirituum (a szellemek megkülönböztetésének tudománya) volt, erről értekeztek a hittudósok hosszasan és szőrszálhasogatón, ez legitimálta az inkvizíció vallatói gyakorlatát és az Indexet, és a maga módján erről suttogott vagy harsogott az utca népe.

Mindenkinek kötelező volt résen lenni és rámutatni az álcázott ördög ármánykodására valló eretnek, boszorkányos, zsidó, moriszkó vagy pogány jelenségekre és tünetekre, hogy „keményen és határozottan” le lehessen csapni a gyanús illetőkre és csatornákra. „A szellemek megkülönböztetése” könnyen a fajok megkülönböztetésévé, rasszizmussá mérgesedett. Ebben a világban, ahol hivatalos ideológiává vált az intolerancia, semmiben sem lehettek biztosak az emberek – ha például valaki túl sokat járt templomba, ezt nem csak hitbuzgóságból, hanem az ördög unszolására, megtévesztésből is tehette. Nem beszélve arról, ha valaki szombaton csinált vagy épp nem csinált valamit. Magában sem lehetett biztos senki, mert az ördög arra is képes volt, hogy angyali mezben vagy akár Krisztus alakjában biztassa az embert ártatlannak csak látszó cselekedetekre és gondolatokra.

A középkori etika a végórait élte, az ellenreformációs szellemiség pedig irgalmatlan kultúrharcra buzdított. A keresztény kultúra tisztaságáért és megszilárdításáért folytatott küzdelem összefonódott a népies rasszizmussal. Az inkvizíciós tisztogatásokat a nép és a korabeli értelmiségi nagy része is támogatta. (5) Az értelmiségi világnézet és a népi szemlélet sok ponton találkozott: elsősorban az antiszemitizmust és a különböző elhajlásokkal szembeni türelmetlenséget illetően. A létbizonytalanságból, meghasonlásból vagy kétségbeesésből fakadó bosszúvágy itt is, ott is tárgyakért kiáltott. Az inkvizíciós módszertani elveket – ellenőrizz, figyelj, kémlelj és jelents föl –, amelyeket a templomokban és a köztereken nagydobra vertek, sok mindenki interiorizálta, ki tudattalanul, ki tudatosan – az utóbbiak bekapcsolódhattak a familiaresek hatalmas családjába, azaz a Santo Oficio kiterjedt besúgóhálózatába.

A ravasz Teréz, akit állandóan figyeltek és cenzúráztak, a leveleiben virágnyelven "főangyalnak" és "angyaloknak" becézte az inkvizítorokat, és igyekezett tűrhető kapcsolatot fönntartani velük. Vizsgálta és sanyargatta ő magát eleget; saját szavai szerint önmagát jelentette volna föl, ha hit dolgában kivetnivalót talál a lelkében, ha pedig mások találják beárulni, legföljebb vértanúhalált hal. Tudta, hogy bármikor jöhetnek érte az inkvizíció poroszlói; parázs helyzetekben oly mértékig felfokozta félelmét, hogy az átcsapott a veszély mámorába. A döntő pillanatokban a legnagyobb benső biztossággal tudott cselekedni. Ilyenkor villogott az esze, ugyanakkor eltöltötte valami lobogó, felemelő alázat – az igazságban járás alázata –, és erőt nyert hol a legkörmönfontabb diplomáciai lépésekre, hol a legvakmerőbb húzásokra. Egy barátja „szent rafinériának” nevezte e képességét, mellyel túljárt feljebbvalói és inkvizítorok eszén.


Diego Velasquez: Avilai Szent Teréz

Egy alkalommal például följelentette magát a toledói főinkvizítornál. Személyes találkozásra is sor került, s Teréz oly szenvedélyes vallomást tett neki lelki életéről, hogy a főinkvizítor azzal rázta le a túlbuzgó apácát, hogy ez az ügy nem vág a szakmájába, mert neki az a mestersége, hogy eretnekeket vallasson, nem pedig, hogy imádságos asszonyokkal lelki életet éljen. Ávilai Jánoshoz, az elismert hittudóshoz utasította (akinek egyébként később szintén akadt dolga az inkvizícióval). Teréz, miután néhány évvel ezelőtt gyóntatóinak már papírra vetette, e jeles férfiú számára ekkor átdolgozta és kiegészítette Önéletrajzát, a Libro de la vidát, melynek kéziratát később sohasem látta viszont; az „angyalok” megkaparintották és nem engedték ki a kezükből.

Bizarr képzeletvilágnak adtak szárnyakat ezek a hatalmas „angyalok”. Egy bizonyos kilépett apáca például, aki később állítólag eszét vesztette, ezer más rágalom közt azt állította az inkvizíciónak a sarutlan kármelita nővérekről – Teréz iskolájáról –, hogy ott összekötözik a nővérek kezét-lábát, úgy ostorozzák őket. Ebből a rágalomból aztán, ahogy az az inkvizíciónál lenni szokott, még sokkal rémesebb és hajmeresztőbb történetek kanyarodtak. További tanúk is kerültek, bizonyára a reszkető apácák soraiból is. „Sokan közülük azt állították, hogy az a romlott lelkű asszony, zárdaalapítások ürügye alatt, fiatal leányokat hurcol magával mindenfelé, s rossz életre csábítja őket.” Még a kurválkodásénál is veszélyesebb volt az a vád, hogy Teréz és növendékei titkos szertartásokat űznek, alumbradosok tehát, azaz eretnekek.

Az inkvizíció alapos vizsgálatot tartott a gyanús kolostorban. Terézt is sokszor, hosszasan és részletesen kifaggatták. Írattak vele két hosszú „lelki számadást”, majd egy időre eltiltották a további kolostoralapításoktól és zárdafogságra ítélték. A tudós papokkal folytatott vitákból azonban általában Teréz került ki győztesen. Vallomásait a vád alá helyezett madre fundodora rendkívül ügyesen szerkesztette meg. Meghökkentően határozott vonalvezetéssel számolt be bensőséges spiritualizmusáról, egy olyan megfoghatatlan életszféráról, mely bizonyára sehogy sem passzolt az inkvizítori kézikönyvek téziseihez és pontjaihoz, és így minden vád alól kisiklott. Ezenkívül fölsorolt huszonhárom jól ismert nevet, köztük nem egy tekintélyét: gyóntatóiét, lelki vezetőiét, hittudósokét (köztük inkvizítorokét!), akik mind-mind felügyelték lelki életét és kezeskedhettek érte. Abban az időben az ilyen spontánul kialakult "pressure group"-okon (6) múlott, hogy egy Terézhez hasonló kiváló személyt, főleg ha nő az illető, szentnek, eretneknek vagy boszorkánynak nyilvánítanak-e.

De nem csak ez mentette meg Teréz életét, hanem briliáns esze, lelkiségének sehova be nem sorolható mássága, mely veszélyesnek tűnhetett ugyan, mégis teljesen ártalmatlan volt: egy apáca vágyaitól izzó, mindazonáltal tökéletesen reflektált istenszerelem. Tartalmilag, keresztény szempontból tökéletesen elfogadható, mégis felettébb gyanús, mert magasfeszültséget sugárzó és valahogy túlontúl hiteles gondolatait, melyek a lélek tilosában jártak, ez az apáca olyan eredetien és intelligensen tudta megfogalmazni, hogy tanácstalanságba kergette nem egy vallató-gyóntatóját: legszívesebben elítélték volna, de nem esett rajta fogás.

Ezen túl valami etikai szilárdság is sugározhatott belőle. Krisztussal kötött lelki eljegyzése alkalmából ilyen fogadalom vésődött a szívébe: „Az én becsületem a tied, és a te becsületed az enyém.” Más megfogalmazásban a „becsület” szót az „érdek” helyettesítette: „Én őrködöm az Ő érdekei fölött, Ő pedig az enyémre vigyáz.” Ez a világi hercehurcákon túlmutató érdekközösség Teréznél oly erős volt, hogy perjelnői rangra jutva sem tévedt el s nem bonyolódott bele sohasem zavaros világi érdekszövetségekbe és hatalmi játszmákba. Az inkvizíciónak írt lelki számadásában is a lehető legegyenesebben tárja föl benső életét, mégpedig oly tömören és eredeti módon, hogy az inkvizítoroknak elállhatott a lélegzetük. "Vannak dolgok, amelyek titkok maradnak még a legtudósabb ember számára is", tesz pontot a végére.

Egy mizogin tartományi főnök, miután összejött Terézzel némi eszmecserére, így nyilatkozott: „Ez a Terézia nem nő, hanem férfi, éspedig a nagyszakállúak közül való!” Egyik gyóntatója pedig ezt mondta: „Én Istenem! Én Istenem! Szívesebben szállnék szembe bármilyen tudományos kérdésben a világ összes hittudósaival, mint ezzel a nővel!” De II. Fülöpöt sem átallotta Teréz levélben megleckéztetni, figyelmeztetvén őt arra, hogy „Saul is királlyá volt kenve, s azért az Úristen mégis eltaszította”. Úgyhogy illa berek, nádak, erek, sürgősen szednie kellett a lábát a környékről, mert Fülöp király a levelet lobogtatva fölharsant: „Nem láthatnám én ezt a fehérszemélyt?!”

Holnap legyenek a ti vendégeitek.


(1) A kármelita rendből Avilai  Teréz indítványára és fáradhatatlan munkálkodásának köszönhetően vált ki fokozatosan, majd önállósult a (háncstalpú alpárgátáról elnevezett) sarutlan kármelita rend. A sarutlan szerzetesek és szerzetesnők visszatértek a Kármel-hegyi remeték eredeti szabályzatához. Teréz reformja szigorítást, fokozott fegyelmezést, ugyanakkor a „belső ima” és más módszerek bevezetésével modernizált lelkigyakorlatot jelentett. Teréz kiváló diplomáciai, levelezői, szervezői, ügyintézői képességekről tett tanúságot. Húsz év alatt 19 sarutlan kármelita kolostort alapított a legnagyobb nehézségek és veszélyek közepette, ellenségeskedéstől körülvéve, közülük kettőt férfi szerzetesek számára.

(2) Ezek mind három-, négy- és ötnullás számjegyek lennének, melyeket illetően a történészi számítások eltérnek egymástól, attól függően, hogy mikor és hol készültek, milyen szemlélettel, milyen kategorizálással. Például hogy az elégetettek közé beleszámítják-e a képletesen vagy haló poraikban, haláluk után elégetetteket is, meg a máglyára küldés előtt megfojtottakat. Sok nulla függ attól, hogy a számítások különbséget tesznek-e por és hamu, a zsidó, az áttért zsidó meg az eretnek, az eretnek meg a boszorkány között; hogy az elüldözött/elmenekült zsidók és mórok, vagy megszégyenítő vezeklésre, ostorozásra kényszerítettek elpusztultak-e, a családostól koldusbotra jutott, kiátkozott zsidók élőnek vagy megsemmisítettnek számítanak-e stb. Az önként vállalt és kiszabott vezeklés, a vezeklés és a kínhalál, a kivégzés és az önkéntes halál (mint feloldozás), a tortúra, az elüldözés, börtönbe vetés és halálra ítélés közti distinkció kérdésén múlik a számjegyek utáni nullák száma a különféle történészi statisztikákban.

(3) Az inkvizítorok fokozottan felügyelték a megtértek hitének szilárdságát. Az volt a legfőbb céljuk, hogy a kliens higgye is azt, amit a szájába rágnak. A személyiségnek ez a legbensőbb megtörése elképesztő sikerekkel járt. Ritka az olyan tanúbizonyság, mint Junius bambergi polgármesteré. Mielőtt máglyára kísérték volna, sikerült kijuttatnia a börtönből a következő levélkét: „Sok százezer jó éjszakát, hőn szeretett leányom, Veronica. Ártatlanul vetettek börtönbe, ártatlanul kínoztak meg, ártatlanul kell meghalnom. Mert akárki kerül is a boszorkányok tömlöcébe, boszorkánnyá kell válnia, vagy addig kínozzák, amíg kiagyal valamit, és végül – Isten legyen irgalmas hozzá – tényleg vissza is emlékszik valamire.”

(4) Az Index 1547-ben lépett hatályba, később évenként bővítették.  A devotio moderna hitbuzgalmi irodalmán, a nem fundamentalista hittudományi műveken, a humanista meg a protestáns szellemű könyveken, számos tudományos művön, egyes lovagregényeken kívül rajta voltak a spanyol és egyéb élő nyelvű bibliafordítások is. Kötelező volt valamennyi nyilvános és magánkönyvtár megtisztítása (beleértve a királyi könyvtárat is). A tiltott könyvek olvasását és őrzését, a könyvek cenzúra nélküli kinyomtatását az inkvizíció vagyonelkobzással, akár halállal is büntethette. A hihetetlenül alapos inkvizíciós cenzúra minden, akár spanyol, akár idegen nyelvű kéziratra és behozott könyvre kiterjedt.

(5) Ritka az olyan tisztánlátás, mint amilyenről Rodrique Manriquez (Alonso Manriquez főinkvizítor fia) levele tanúskodik, melyet Párizsból írt Louis Vives-nek 1535-ben: „Igaza van. Szülőföldünk a nagyravágyás és az irigység hona, és hozzáfűzhetné: a barbárság országa. Hisz immár világos, hogy odalent senki sem lehet kultúrember anélkül, hogy eretnekséggel, tévtanok terjesztésével vagy titkos zsidósággal ne vádolnák. Ezzel hallgatást parancsoltak a képzett emberekre. És azok, akik a tudomány hívó szavát követték, mint mondja, nagy rettegésben élnek...”

(6) A kiváló személyek köré szövődött érdekhálók kialakulásában nemzeti, egyházpolitikai, teológiai érdekek éppúgy közrejátszottak, mint a tisztelet, a rivalizálások, a barátságok meg a véletlen.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Levéltitok


                                            feladó: Radics Viktória
                                            címzett: Marno János
                                            dátum: 2011. jan. 6. 22:28
                                            tárgy: 41


Hat órája, délután egy óta készülök, szorongva, nekiülni ennek a levélnek. Nem tőled félek, hanem a helyzettől, levélváltásaink mostani szituációjától; poétikus-noétikus lepedőnk a négy sarkánál fogva leereszkedett a földre, és jócskán bele is süppedt az aktuális politikai szövődmények sarába. No, kiböffent belőlünk is az epe a láthatatlan „közös levélpapírra”. Így aztán félő, hogy csak az „epefröccs” látszik.

Az elmúlt két órában végigolvastam a karácsony óta írt leveleidet (a sajátoméit nem, azoktól elzöldülne az arcom), és valami hasonlót éreztem, mint kora délután a Népligetben gyaloglás közben, mikor nekidöntöttem a homlokom egy sorvadozó fa odvának és valami szorongatni kezdte a torkomat, vagy mint mikor egy vén, borostyánszakállas facsonkban Lear királyra ismertem rá. Mindazonáltal egyáltalán nem bánom, hogy így belefájdultunk és belefásultunk a haza kérdéseibe, és többször is ejtettük (el nem felejtettük!) Ariadné-fonalunkat, az antiariadné-fonalat pedig (amit, ugye emlékszel, a történelem, az élettörténet fonalával azonosítottunk) a jobb kezünkből a balba és a balból a jobba kapkodjuk át ingerülten.

Nem bánom, hogy így behúzott bennünket (is) a csőbe a szövődményes betegségben szenvedő aktuálpolitika, hiszen még – te fulladozva és köhögve, én álmatagon és egzaltáltan – itt élünk (ahol bizony halnunk is kell). Ami nem tudom, mit jelent – élnihalni –, mit hoz s vonszol magával, annyi azonban biztos, hogy mindenestül függő lények vagyunk, benne térdig a legszűkebb és a legtágabb értelemben vett societasban; antipolitikai attitűdünk és hatalomiszonyunk ellenére, vagy pont azért, az agyunkra megy, ott reszketteti az agyvelő egy részét (szerintem a tarkó felé esőt), a politika. Ami ma itt, Magyarországon, nem a jó élet és a jó vezető keresését, hanem a rossz élettől való félelmet és a rossz vezetőktől való undort jelenti.

Emlékeztetlek: pont karácsonykor indult el köztünk ez a menet – idézem versedet: „Mentünk, mendegéltünk, átmeneteltünk / nem egy menekülttáboron, sem kettőn, / a sajátunkén, az imént épp, többször”* –, mikor én hazajöttem Szerbiából, és József Attilát idéztem neked: „Elbámészkodtam, s rám esett, / mint nagy darab kő, a valóság.” Belgrádban nincs módom az interneten kalandozni, s tudtam bár, szimatoltam valamit – ám amikor hazaértem, azonnal bekerített a hely szelleme, és nagy, redves darabokban esegetni  kezdett rám a magyar valóság, amit szóvá is tettem neked, és szót szó követett. Így töltöttük el a karácsonyt és a szilvesztert, ki-ki a maga kuckójában és vackában, a szokásosnál jóval többet politizálva, schmittelve és orbánozva, „tocsogva a vérben és a szarban”, mint írod, ami természetesen a saját felforrt vérünk és a saját önundorunk piszkos habja is. (És egyúttal mosoda!)

Nyilván pont az erős érintettségünk és emiatti vegyes érzelmeink, kiáltó ambivalenciáink miatt érezzük mindketten fontosnak, hogy belemártsuk a kezünket ebbe a „kátrányos izébe”, és megnézzük a tenyerünket. Felidézem most a buňueles hasonlatodat: hangyák másznak a kifeszült tenyéren, elhangyásodnak a sorsvonalak.

Mindketten jobban szeretünk sétálni a transzcendens mezőkön, amit én most lefordítok a ligetemre, ahol a fagyot tűröm örömmel, és mondhatom, ha nem lenne ilyen mezőm, mely mégiscsak része a „genius locinak”, ha nem lennének ott a fa-tündéreim (melyeknek a fele sérült) meg a fehérség, akkor még inkább fölszippantana ez a szörnyeteg géniusz, a magyar démónia, és talán nem lennék ennyire tudatában dezorientáltságomnak csakúgy, mint annak, hogy elfogult vagyok: balra húz a szívem.

Hogy miért húzok balra, azt most ki tudnám elemezni neked az ifjúkoromig, a gyerekkoromig, sőt a kisdedkoromig visszamenőleg, de most mellőzöm ezt a libro de la vidát. Elfogult vagyok, mert van szívem, s hogy ez árt-e a gondolkodás tisztaságának? A „szív anarchiája” biztosan lüktetővé teszi az amúgy is rezgő, fodros és foncsor, folyton elmozduló reflexív tükröt. Azonban az igazságérzetem is balra húz, mint a puska, miközben azt írom alá (noha, beismerem, petíciókat is aláírtam), amit te mondasz, és amivel teljesen egyetértek, mintha az én számból szólna: hogy nem tudhatjuk, mi az igazság, nem rendelkezünk biztos transzcendentális-morális miheztartással, véleményünk a mindenkori pozíciónk és diszpozíciónk, kapcsolatrendszerünk, pillanatnyi tevékenységünk és szeszélyes lelkiállapotunk szerint alakul, nem lehetünk mentesek az önérdek-vezéreltségtől és „igazságról legföljebb dögmadártávlatból beszélhetünk”.

Azzal is egyetértek, hogy nemcsak a (nagy múltú) elfogultság torzít, hanem mégannyira az indulatainkat palástoló PC lebegtetése (a palást lebegtetése, hahh!), ami bizony kétszínűségbe hajszol. Az effajta „szép” hazudozás titokban megmérgez bennünket, valamennyiünket, és aztán, mint írod, „ki-ki a maga hatalmi potenciáljától függően főzőcskézik a mérgével, látja vendégül közétkeztetőjében a barátot meg az ellenséget is”. Szóval az elfogultság és a tettetett, túludvariaskodott korrektség (a képmutatás) között inog a szegény (vagy a gazdag) én, vagyis a perszóna, az én-maszk, mert abban megegyeztünk, hogy a voltaképpeni, az origó-én: semmi. A semmi a fix pontunk, ha-ha!

Az elfogultság pedig a szívizom feszülését jelenti, egyúttal természetesen a gyűlölet parázslását és a húrjának a beizzását, ha, akár magunkban, beszélünk. (S a vackunkban káromkodunk.) Követlek-követsz: a viszály s a gyűlöletérzés lelkiismeret-furdalással jár, ami viszont megint csak olaj a tűzre! És ebben az egész gubancban kígyóként fészkel az egzisztencia legmélyéig hatoló, és/vagy onnan kiinduló félelem.

Eljutottunk a másik József Attila-idézetig, amit te passzoltál elém, miután én a Levegőt!-ből idéztem neked: „nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibírnám, / ha nem vagyok szabad!”. Erre mondád te a Hazámból, hogy „fortélyos félelem igazgat” – folytatom az versidézetet – „minket s nem csalóka remény.” De az én idézetemhez is hozzá szeretném fűzni az elhagyott mondatrészt: "De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok", eztán jön az irha.

Egyszóval lobogó szabadság- és igazságvágyamat remény helyett (amivel nemigen rendelkezem) „fortélyos félelem” igazgatja, ennek a becsavarodott és csavaros eszű félelemnek pedig nemcsak lelkiismereti, hanem konkrétan egzisztenciális fészke is van. Hogy épp hol helyezkedem el politikailag, az a társadalmi helyzetemtől függ, a csoportomtól, no de, mondod tovább, a szociális bázisom nem függ a világnézetemtől, amit úgy alakítok, hogy egyezzen azoknak a „tehetős embereknek” a szempontjaival, akik védőhálót alakíthatnak körülöttem. Különben elanyátlanodom, depriválódom, eltűnök a süllyesztőben, hiszen, mint írod, még az ellentábor is csak akkor hajlandó szóba állni velem, ha tagja vagyok valami hóbelevancnak. Jó, nem rám mondtad ezt, hiszen jól ismered elesettségemet, marginalitásomat, komplexusaimat, és a kirekesztődésről is már mennyit beszéltünk, hanem úgy általában mondtad, és ennyiben magadra is, rám is értetted.

Ebből az következik, hogy az embernek egyáltalán nincs „igazságesélye”. Lehet, hogy van igazság, de az nem a miénk, nem az enyém és nem a tiéd, variálhatnánk Kafkát. Talán nem tévedek, ha a gondolatmenetünket most az identitáskényszerünknél nyakon csípve folytatom, amit összefüggésbe hozok a „megigazulás vágyával”, amit József Attila kapcsán hoztál szóba. És itt nyílik az alternatíva ollója: az ember így vagy fanatikus, fantaszta, öngyilkos lesz, vagy az intellektusát viszi játékba, vagyis egyeztet, szempontok között ugrabugrál, beindítja a számítógépét (ez persze a te metaforád), mely kidob egy eredményt, s aztán eszerint dönt, az érdekei, vegyes motivációi által is igencsak vezérelve. A megigazulás vágya így éhkoppon marad ugyan, azonban az életösztön továbbra is sarkallja. És nagyon nagy dobásod következett itt: az igazságvágy és az életösztön kevercse olyan, mint egy robbanóanyag, amit, írod, „aktiválhatok éppen muzulmán módra is”, legyőzvén félelmemet a szent ügy érdekében, „lehetőleg minél több átkozott gyaurt ragadván magammal”. Ráadásul – na, itt már nevettem! – ilyenkor eltekintünk attól, hogy öngyilkos merénylőink miféle megbízóknak dolgoznak, ha-ha, ez aztán a munka!

Rosszul áll tehát a jászolszénánk az igazsággal, amitől igazságvágyunk és -érzetünk folyton dúl-fúl, epét hány és „bátran” tapicskol a szarban. Ha meg „elgyávulunk” és visszahúzódunk transzcendentális mezeinkre, lévén sokkal inkább homo poeticusok, mint homo politicusok, akkor csakhamar gyön József Attila említett köve. A „bátor” meg a „gyáva” szavakat azért tettem idézőjelbe, mert relativizálom őket. Talán bátrabbak vagyunk, amikor Istenről folytatunk eszmecserét, mint amikor OV becses nevét forgatjuk a szánkban undorkodva.

És lenyűgözve. Mert ezzel kezdődött levelezésünk e fázisa: hogy ez az egész magyar cirkusz lenyűgöz bennünket – nem csoda, hiszen – formailag tekintve – a talpramagyarozó OV valóban – vesztünkre? – „talpig autoritás”, aki körül „horrorisztikus paródia” kólója pörög, „plazmák” és „idióták” körtánca. (Nos, inverzió történt: görög értelemben az apolitikus, a közügyekkel nem törődő illető az „idióta”, itt és most pedig fordítva lett.) Ők vannak tehát lenyűgözve a cheftől mint Eredeti Manustól (a zemberek és az Ember), s amit ilyen lelkiállapotukban produkálnak, az olyan különös minőség, valóban, hogy az embernek tátva marad szeme-szája. Fortélyos félelmében és elképedésében. (Na, itt most találkozott legalább két JA-vers.) S mivel ezek a jólfésült mimusok ugyanakkor hatalommal felruházott hivatalnokok, akik élnek is a lehetőségeikkel és gátlástalanul hatalmaskodnak, a szorongás koponyatetőig hatol, meg vele együtt persze a düh is.

És megint fényévnyire kerülünk az igazságtól, miközben, a te szavaiddal, szinte fénysebességgel látjuk a szemünk előtt a romlandóságot, in actu vagy im Werden. Veszem közben azt a gondolatodat is, hogy a mimusok ezáltal „kiégetik az eredetit”, aki épp miattuk fogja erejét veszteni. (Amitől a hatalma még sértetlen marad.) Fölmerül a kérdés, hogy ezek az úrfik és hölgyek mi okból miskárolják ki magukat – miért nem válnak inkább valódi politikussá, kreatív emberré? Szerintem ez OV egyre üresedő, mint írod, „agyagkorsóvá” kiégő figurájának „negatív talánya”. Miközben animálni akarja, sőt megdicsőíteni a nemzetet, a saját csapatát emberileg valami miatt, lehet, hogy öntudatlanul, lefokozza, beszélő bábukat csinál belőlük, de még a beszédjükből is folyton kirí a Főnök tónusa, hangsúlyai, sőt artikulációja, mondattagolása, szóhasználata; a fejtartásuk, a kéztartásuk is hasonul. A te egyik válaszod, hogy ennyire futja belőlük, ennyire képesek: utánzásra, arroganciára, pökhendi hazudozásra, pszeudomoralizálásra. De mindketten tudjuk, hogy ez a válasz mégsem kielégítő. Tehát: miért?

A másik táborral te szigorúbb vagy, mint én, és észbe vettem, amit a balliberális „maffia-tempóról” mondtál, valamint a (nemcsak humán) értelmiségi holdudvar öntetszelgő ironizálásáról és sznobériájáról, mely igazából szervilis, és a brancson belül nagyfokú korrupciókészségre hajló. A korrumpálhatóság meg a „züllött brancsosság” alighanem mindkét táborra egyaránt jellemző – de lám, milyen rossz szájízzel jár erről tanakodni és írni! Látod, ez a „táborokban” való gondolkodás, ami viszont valósághű, és az elmúlt évtizedek megkerülhetetlenné tették, látod, mennyire undorító, nem beszélve a pártoskodásról, ami már mentális egészségkárosodáshoz vezet. Kétféle arrogancia satujába szorulunk, köztük préselődik kisebbrendűségi érzésünk.


A szerző felvétele

De nem állhatok még le. Azt mondod, hogy az elmúlt évtizedben „a regnáló koalíció szinte naponta jelentette fel Nyugaton rasszizmus meg antiszemitizmus vádjával az egész akkori ellenzéket. Meg a magyar emberek felét minimum.” (Én erre azt hümmögöm: dehát valóban voltak rasszista és antiszemita megnyilvánulások dögivel, mire te, hogy ez nem igazolja a feljelentéseket.) „Azt te sosem érezted zsarolásnak, zsarnokoskodásnak, szabadságjogok tiprásának és nagyon is aljas szándékú hazudozásnak?”, kérded. Be kell ismernem, hogy nem. Én is elkapattam magam. Olyan sokáig voltam kisebbségi magyar (és mindig is az maradok), és akkora traumát okozott a hazám, Jugoszlávia csúfos, ronda, véres, gyilkos veszte, hogy a szó szoros értelmében összerándul a gyomrom a rasszizmus és nacionalizmus legkisebb jelére. És azért sem érzem „feljelentésnek”, mert vándor vagyok, nem érzékelek szilárd határokat, és mert nem gondolom a Nyugatot felsőbb instanciának, hanem – ez már talán a naivitásom vagy a vágyfantáziám –, inkább „testvérnek”. (Nagy Testvérnek? Ha-ha.) Én, aki a fél életemet fordítással töltöm, nem érezhetem „feljelentésnek” a külföldi lapoknak adott nyilatkozatokat, hanem a fordítás egy verziójának, és úgy gondolom, hogy „tudja meg az egész világ” – noha ebben, rajtakaphatsz!, nagy adag sérelem, neheztelés és bosszúfantázia munkál. Miközben a regnáló párt torka ég a bosszúszomjtól.

Nem szívelem a „magyargyalázás” fogalmat, amit használtál. Én – a sorsomnál fogva – tényleg képtelen vagyok nemzeti keretek között gondolkodni, és csak akkor tudlak megérteni, amikor arról írsz, hogy mikor a ballib (uh, már megint ez az ócska agyjárás és szóhasználat! de nincs más szavunk) a magyarosok fétiseit, kultikus tárgyait (melyek a kultúrájukat, a tradíciójukat szimbolizálják) gúnyolja, akkor, annak ellenére, hogy neked nincs ilyen kollekcióid és nincsenek ilyen vonzalmaid (inkább undorodsz megannyi „hazai terméktől”), szolidáris vagy azokkal, „akiknek elemi identitásszükségletükhöz tartozik ez a föld is, ennek vélt vagy valós [nem mindegy! - vágok közbe] történelme, kultúrája”. „Ha nekem olyan tárgyaim vannak, amelyek fétisként vesznek körül a szellemvilágukkal, akkor azt a tárgygyűjteményt ne szólja le senki, ne nevezze ócska bóvlinak, mert gyalázkodásával lelkemet, szívemet sebzi meg.” Ez a mondatod szíven talált, a saját hibámra és „gondolatbűnömre” figyelmeztetett, de azonnal meglódult a kritikai vénámban is a pulzus.

És itt megint szükséges egy szituációrajz: Vajdaságban élve én valódi multikulturális közegben éltem, és pont az életösztönöm hajtott rá arra, hogy a nacionalista túlzások minden (akár szerb, akár magyar, akár horvát) fajtáját bíráljam. No meg a jugoszláv kultúra, amelyben szocializálódtam. Egyszerűen szólva, ha nem tanulok meg szerbül, akkor élhetetlen vagyok, akkor ki se léphetek az utcára a 90 százalékban szláv szülővárosomban. Érted? Nem növekedhettek ki nemzeti fétis-nyúlványaim. Hiszen nem is voltam nemzet, hanem csak egy kisebbség. Nemzetiség, ez a kicsinyítő képző járta. És nem érthettem meg a fétiseket őrizgetőket, mert ezek a fétisek csakhamar háborús jelképekké váltak. Ezért vagyok erre ilyen érzékeny, és olykor, igen, gyalázkodó.

Ott tartunk, amit oly jól megfogalmaztál, hogy „viszonyfogalmainkon túl semmilyen állandósággal nem rendelkezünk”, szituációkba ágyazottságunk mindenkori, és igazságról, igazságosságról csak magunkat is meg a fogalmainkat is erősen problematizálva és faggatózva beszélhetünk. Ha nem akarjuk, hogy minden második szavunk „blöff-fogalommá” váljék. Amiként ez lett a sorsa a demokráciának, a liberalizmusnak, a szocializmusnak, a polgáriságnak, a multikulturalizmusnak és így tovább, és így tovább.

Legutóbbi leveledet azzal a gondolattal zártad, hogy megvesztegethetőségünk tudata szolgálhat csak kiindulópontul, illetve olyan bökkenőként, mely továbblendítheti gondolkodásunkat. Arról van szó, ugye, hogy valamennyien zsarolhatók és sarokba szoríthatók vagyunk. A magánéletünkben érzelmileg zsarolunk másokat, ekként „egymás frusztráltjai” vagyunk – erre nagyot csettintettem, már jeleztem, ez a szintagma alapvetően fontos számomra. Nyilvánvaló, hogy a (nemcsak, sőt nem elsősorban pszichés) önkontroll, az önkorlátozás, az őszinte és minél mélyebbre hatolni igyekvő (ön)reflexió a közéletben is alapvető fontosságú, hiszen csak ezzel lenne csillapítható az undorító acsarkodás, melynek légkörében nem lehet tisztességesen (!) gondolkodni. Pedig ez az ambíciónk, mindkettőnké. S hogy úgy ugrálhassunk mezőről mezőre, transzcendensről valósra és hadd ne soroljam most mezeinket (mezei egerek vagyunk, és kafkáéi), hogy közben ne verjünk fel annyi mocskot, ami átláthatatlanul maszatossá teszi amúgy is homályos tükreinket.

Látod, már-már oda jutottunk, hogy egy-egy kósza pillanatra kis híján egymásban láttunk ellenséget! Te bennem a balliberálist, én benned a kerékkötőt, aki lázadásomban akadályoz és az igazságvágyamat mértékére veszi. Azon röhögtem ma kínomban, hogy, képzeld, van ilyen is, hogy TMRSZ, azaz „tettrekész magyar rendőrök szakszervezete”. Nos, azt hiszem, ilyen pontokon gyökeredzik földbe a lábunk, és fává szeretnénk változni.

„Magyarkrémes” meg „avas nemzeti szalonnázás”? Ezek is a te metaforáid. Gyomorforgató, nemde, miközben mindketten minduntalan József Attilát szoktuk idézni, többek közt ezt is: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.”

Most azonban be kell fejeznem ezt a levelet, mert ez lesz egyúttal az utolsó cikkem a Galamus-csoport honlapjára, ahol öt napig vendégeskedtem. Határidőm lejár. „Nálunk”, duettmagányunkban, vesztegzár alatt, ahol más az óra, bizonyára még ezer elágazása lesz ezeknek a gondolatoknak, de most halkan becsukom magam mögött az ajtót.


* A teljes vers, a Galamus olvasóinak:

Marno János

Névleg


Mentünk, mendegéltünk, átmeneteltünk
nem egy menekülttáboron, sem kettőn,
a sajátunkén, az imént épp, többször,
több ízben puszta feledékenységből,
s jut eszünkbe az ízről: mit eszünk hol-
nap a földön, ízeltlábút vagy kérget
egy kenyérfáról, mely alá bevette
magát a télre a féreg, mint magunk is
bújnánk végre a nevünk mögé végleg,
hová nem lát be olvasó, sem olvasni-
való nem hordja folyamán a képet,
fölébe hajolván fejünk a Léthnek.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!