Galamus.hu - Radics Viktória

Radics Viktória

Nyomtatás

Részletek: G-7; 2011. január 03. hétfő, 04:29

6. oldal / 6

Levéltitok

                      feladó: Radics Viktória
                        címzett: Marno János
                        dátum: 2011. jan. 6. 22:28
                                            tárgy: 41

Hat órája, délután egy óta készülök, szorongva, nekiülni ennek a levélnek. Nem tőled félek, hanem a helyzettől, levélváltásaink mostani szituációjától; poétikus-noétikus lepedőnk a négy sarkánál fogva leereszkedett a földre, és jócskán bele is süppedt az aktuális politikai szövődmények sarába. No, kiböffent belőlünk is az epe a láthatatlan „közös levélpapírra”. Így aztán félő, hogy csak az „epefröccs” látszik.

Az elmúlt két órában végigolvastam a karácsony óta írt leveleidet (a sajátoméit nem, azoktól elzöldülne az arcom), és valami hasonlót éreztem, mint kora délután a Népligetben gyaloglás közben, mikor nekidöntöttem a homlokom egy sorvadozó fa odvának és valami szorongatni kezdte a torkomat, vagy mint mikor egy vén, borostyánszakállas facsonkban Lear királyra ismertem rá. Mindazonáltal egyáltalán nem bánom, hogy így belefájdultunk és belefásultunk a haza kérdéseibe, és többször is ejtettük (el nem felejtettük!) Ariadné-fonalunkat, az antiariadné-fonalat pedig (amit, ugye emlékszel, a történelem, az élettörténet fonalával azonosítottunk) a jobb kezünkből a balba és a balból a jobba kapkodjuk át ingerülten.

Nem bánom, hogy így behúzott bennünket (is) a csőbe a szövődményes betegségben szenvedő aktuálpolitika, hiszen még – te fulladozva és köhögve, én álmatagon és egzaltáltan – itt élünk (ahol bizony halnunk is kell). Ami nem tudom, mit jelent – élnihalni –, mit hoz s vonszol magával, annyi azonban biztos, hogy mindenestül függő lények vagyunk, benne térdig a legszűkebb és a legtágabb értelemben vett societasban; antipolitikai attitűdünk és hatalomiszonyunk ellenére, vagy pont azért, az agyunkra megy, ott reszketteti az agyvelő egy részét (szerintem a tarkó felé esőt), a politika. Ami ma itt, Magyarországon, nem a jó élet és a jó vezető keresését, hanem a rossz élettől való félelmet és a rossz vezetőktől való undort jelenti.

Emlékeztetlek: pont karácsonykor indult el köztünk ez a menet – idézem versedet: „Mentünk, mendegéltünk, átmeneteltünk / nem egy menekülttáboron, sem kettőn, / a sajátunkén, az imént épp, többször”* –, mikor én hazajöttem Szerbiából, és József Attilát idéztem neked: „Elbámészkodtam, s rám esett, / mint nagy darab kő, a valóság.” Belgrádban nincs módom az interneten kalandozni, s tudtam bár, szimatoltam valamit – ám amikor hazaértem, azonnal bekerített a hely szelleme, és nagy, redves darabokban esegetni kezdett rám a magyar valóság, amit szóvá is tettem neked, és szót szó követett. Így töltöttük el a karácsonyt és a szilvesztert, ki-ki a maga kuckójában és vackában, a szokásosnál jóval többet politizálva, schmittelve és orbánozva, „tocsogva a vérben és a szarban”, mint írod, ami természetesen a saját felforrt vérünk és a saját önundorunk piszkos habja is. (És egyúttal mosoda!)

Nyilván pont az erős érintettségünk és emiatti vegyes érzelmeink, kiáltó ambivalenciáink miatt érezzük mindketten fontosnak, hogy belemártsuk a kezünket ebbe a „kátrányos izébe”, és megnézzük a tenyerünket. Felidézem most a buňueles hasonlatodat: hangyák másznak a kifeszült tenyéren, elhangyásodnak a sorsvonalak.

Mindketten jobban szeretünk sétálni a transzcendens mezőkön, amit én most lefordítok a ligetemre, ahol a fagyot tűröm örömmel, és mondhatom, ha nem lenne ilyen mezőm, mely mégiscsak része a „genius locinak”, ha nem lennének ott a fa-tündéreim (melyeknek a fele sérült) meg a fehérség, akkor még inkább fölszippantana ez a szörnyeteg géniusz, a magyar démónia, és talán nem lennék ennyire tudatában dezorientáltságomnak csakúgy, mint annak, hogy elfogult vagyok: balra húz a szívem.

Hogy miért húzok balra, azt most ki tudnám elemezni neked az ifjúkoromig, a gyerekkoromig, sőt a kisdedkoromig visszamenőleg, de most mellőzöm ezt a libro de la vidát. Elfogult vagyok, mert van szívem, s hogy ez árt-e a gondolkodás tisztaságának? A „szív anarchiája” biztosan lüktetővé teszi az amúgy is rezgő, fodros és foncsor, folyton elmozduló reflexív tükröt. Azonban az igazságérzetem is balra húz, mint a puska, miközben azt írom alá (noha, beismerem, petíciókat is aláírtam), amit te mondasz, és amivel teljesen egyetértek, mintha az én számból szólna: hogy nem tudhatjuk, mi az igazság, nem rendelkezünk biztos transzcendentális-morális miheztartással, véleményünk a mindenkori pozíciónk és diszpozíciónk, kapcsolatrendszerünk, pillanatnyi tevékenységünk és szeszélyes lelkiállapotunk szerint alakul, nem lehetünk mentesek az önérdek-vezéreltségtől és „igazságról legföljebb dögmadártávlatból beszélhetünk”.

Azzal is egyetértek, hogy nemcsak a (nagy múltú) elfogultság torzít, hanem mégannyira az indulatainkat palástoló PC lebegtetése (a palást lebegtetése, hahh!), ami bizony kétszínűségbe hajszol. Az effajta „szép” hazudozás titokban megmérgez bennünket, valamennyiünket, és aztán, mint írod, „ki-ki a maga hatalmi potenciáljától függően főzőcskézik a mérgével, látja vendégül közétkeztetőjében a barátot meg az ellenséget is”. Szóval az elfogultság és a tettetett, túludvariaskodott korrektség (a képmutatás) között inog a szegény (vagy a gazdag) én, vagyis a perszóna, az én-maszk, mert abban megegyeztünk, hogy a voltaképpeni, az origó-én: semmi. A semmi a fix pontunk, ha-ha!

Az elfogultság pedig a szívizom feszülését jelenti, egyúttal természetesen a gyűlölet parázslását és a húrjának a beizzását, ha, akár magunkban, beszélünk. (S a vackunkban káromkodunk.) Követlek-követsz: a viszály s a gyűlöletérzés lelkiismeret-furdalással jár, ami viszont megint csak olaj a tűzre! És ebben az egész gubancban kígyóként fészkel az egzisztencia legmélyéig hatoló, és/vagy onnan kiinduló félelem.

Eljutottunk a másik József Attila-idézetig, amit te passzoltál elém, miután én a Levegőt!-ből idéztem neked: „nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibírnám, / ha nem vagyok szabad!”. Erre mondád te a Hazámból, hogy „fortélyos félelem igazgat” – folytatom az versidézetet – „minket s nem csalóka remény.” De az én idézetemhez is hozzá szeretném fűzni az elhagyott mondatrészt: "De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok", eztán jön az irha.

Egyszóval lobogó szabadság- és igazságvágyamat remény helyett (amivel nemigen rendelkezem) „fortélyos félelem” igazgatja, ennek a becsavarodott és csavaros eszű félelemnek pedig nemcsak lelkiismereti, hanem konkrétan egzisztenciális fészke is van. Hogy épp hol helyezkedem el politikailag, az a társadalmi helyzetemtől függ, a csoportomtól, no de, mondod tovább, a szociális bázisom nem függ a világnézetemtől, amit úgy alakítok, hogy egyezzen azoknak a „tehetős embereknek” a szempontjaival, akik védőhálót alakíthatnak körülöttem. Különben elanyátlanodom, depriválódom, eltűnök a süllyesztőben, hiszen, mint írod, még az ellentábor is csak akkor hajlandó szóba állni velem, ha tagja vagyok valami hóbelevancnak. Jó, nem rám mondtad ezt, hiszen jól ismered elesettségemet, marginalitásomat, komplexusaimat, és a kirekesztődésről is már mennyit beszéltünk, hanem úgy általában mondtad, és ennyiben magadra is, rám is értetted.

Ebből az következik, hogy az embernek egyáltalán nincs „igazságesélye”. Lehet, hogy van igazság, de az nem a miénk, nem az enyém és nem a tiéd, variálhatnánk Kafkát. Talán nem tévedek, ha a gondolatmenetünket most az identitáskényszerünknél nyakon csípve folytatom, amit összefüggésbe hozok a „megigazulás vágyával”, amit József Attila kapcsán hoztál szóba. És itt nyílik az alternatíva ollója: az ember így vagy fanatikus, fantaszta, öngyilkos lesz, vagy az intellektusát viszi játékba, vagyis egyeztet, szempontok között ugrabugrál, beindítja a számítógépét (ez persze a te metaforád), mely kidob egy eredményt, s aztán eszerint dönt, az érdekei, vegyes motivációi által is igencsak vezérelve. A megigazulás vágya így éhkoppon marad ugyan, azonban az életösztön továbbra is sarkallja. És nagyon nagy dobásod következett itt: az igazságvágy és az életösztön kevercse olyan, mint egy robbanóanyag, amit, írod, „aktiválhatok éppen muzulmán módra is”, legyőzvén félelmemet a szent ügy érdekében, „lehetőleg minél több átkozott gyaurt ragadván magammal”. Ráadásul – na, itt már nevettem! – ilyenkor eltekintünk attól, hogy öngyilkos merénylőink miféle megbízóknak dolgoznak, ha-ha, ez aztán a munka!

Rosszul áll tehát a jászolszénánk az igazsággal, amitől igazságvágyunk és -érzetünk folyton dúl-fúl, epét hány és „bátran” tapicskol a szarban. Ha meg „elgyávulunk” és visszahúzódunk transzcendentális mezeinkre, lévén sokkal inkább homo poeticusok, mint homo politicusok, akkor csakhamar gyön József Attila említett köve. A „bátor” meg a „gyáva” szavakat azért tettem idézőjelbe, mert relativizálom őket. Talán bátrabbak vagyunk, amikor Istenről folytatunk eszmecserét, mint amikor OV becses nevét forgatjuk a szánkban undorkodva.

És lenyűgözve. Mert ezzel kezdődött levelezésünk e fázisa: hogy ez az egész magyar cirkusz lenyűgöz bennünket – nem csoda, hiszen – formailag tekintve – a talpramagyarozó OV valóban – vesztünkre? – „talpig autoritás”, aki körül „horrorisztikus paródia” kólója pörög, „plazmák” és „idióták” körtánca. (Nos, inverzió történt: görög értelemben az apolitikus, a közügyekkel nem törődő illető az „idióta”, itt és most pedig fordítva lett.) Ők vannak tehát lenyűgözve a cheftől mint Eredeti Manustól (a zemberek és az Ember), s amit ilyen lelkiállapotukban produkálnak, az olyan különös minőség, valóban, hogy az embernek tátva marad szeme-szája. Fortélyos félelmében és elképedésében. (Na, itt most találkozott legalább két JA-vers.) S mivel ezek a jólfésült mimusok ugyanakkor hatalommal felruházott hivatalnokok, akik élnek is a lehetőségeikkel és gátlástalanul hatalmaskodnak, a szorongás koponyatetőig hatol, meg vele együtt persze a düh is.

És megint fényévnyire kerülünk az igazságtól, miközben, a te szavaiddal, szinte fénysebességgel látjuk a szemünk előtt a romlandóságot, in actu vagy im Werden. Veszem közben azt a gondolatodat is, hogy a mimusok ezáltal „kiégetik az eredetit”, aki épp miattuk fogja erejét veszteni. (Amitől a hatalma még sértetlen marad.) Fölmerül a kérdés, hogy ezek az úrfik és hölgyek mi okból miskárolják ki magukat – miért nem válnak inkább valódi politikussá, kreatív emberré? Szerintem ez OV egyre üresedő, mint írod, „agyagkorsóvá” kiégő figurájának „negatív talánya”. Miközben animálni akarja, sőt megdicsőíteni a nemzetet, a saját csapatát emberileg valami miatt, lehet, hogy öntudatlanul, lefokozza, beszélő bábukat csinál belőlük, de még a beszédjükből is folyton kirí a Főnök tónusa, hangsúlyai, sőt artikulációja, mondattagolása, szóhasználata; a fejtartásuk, a kéztartásuk is hasonul. A te egyik válaszod, hogy ennyire futja belőlük, ennyire képesek: utánzásra, arroganciára, pökhendi hazudozásra, pszeudomoralizálásra. De mindketten tudjuk, hogy ez a válasz mégsem kielégítő. Tehát: miért?

A másik táborral te szigorúbb vagy, mint én, és észbe vettem, amit a balliberális „maffia-tempóról” mondtál, valamint a (nemcsak humán) értelmiségi holdudvar öntetszelgő ironizálásáról és sznobériájáról, mely igazából szervilis, és a brancson belül nagyfokú korrupciókészségre hajló. A korrumpálhatóság meg a „züllött brancsosság” alighanem mindkét táborra egyaránt jellemző – de lám, milyen rossz szájízzel jár erről tanakodni és írni! Látod, ez a „táborokban” való gondolkodás, ami viszont valósághű, és az elmúlt évtizedek megkerülhetetlenné tették, látod, mennyire undorító, nem beszélve a pártoskodásról, ami már mentális egészségkárosodáshoz vezet. Kétféle arrogancia satujába szorulunk, köztük préselődik kisebbrendűségi érzésünk.

A szerző felvétele

De nem állhatok még le. Azt mondod, hogy az elmúlt évtizedben „a regnáló koalíció szinte naponta jelentette fel Nyugaton rasszizmus meg antiszemitizmus vádjával az egész akkori ellenzéket. Meg a magyar emberek felét minimum.” (Én erre azt hümmögöm: dehát valóban voltak rasszista és antiszemita megnyilvánulások dögivel, mire te, hogy ez nem igazolja a feljelentéseket.) „Azt te sosem érezted zsarolásnak, zsarnokoskodásnak, szabadságjogok tiprásának és nagyon is aljas szándékú hazudozásnak?”, kérded. Be kell ismernem, hogy nem. Én is elkapattam magam. Olyan sokáig voltam kisebbségi magyar (és mindig is az maradok), és akkora traumát okozott a hazám, Jugoszlávia csúfos, ronda, véres, gyilkos veszte, hogy a szó szoros értelmében összerándul a gyomrom a rasszizmus és nacionalizmus legkisebb jelére. És azért sem érzem „feljelentésnek”, mert vándor vagyok, nem érzékelek szilárd határokat, és mert nem gondolom a Nyugatot felsőbb instanciának, hanem – ez már talán a naivitásom vagy a vágyfantáziám –, inkább „testvérnek”. (Nagy Testvérnek? Ha-ha.) Én, aki a fél életemet fordítással töltöm, nem érezhetem „feljelentésnek” a külföldi lapoknak adott nyilatkozatokat, hanem a fordítás egy verziójának, és úgy gondolom, hogy „tudja meg az egész világ” – noha ebben, rajtakaphatsz!, nagy adag sérelem, neheztelés és bosszúfantázia munkál. Miközben a regnáló párt torka ég a bosszúszomjtól.

Nem szívelem a „magyargyalázás” fogalmat, amit használtál. Én – a sorsomnál fogva – tényleg képtelen vagyok nemzeti keretek között gondolkodni, és csak akkor tudlak megérteni, amikor arról írsz, hogy mikor a ballib (uh, már megint ez az ócska agyjárás és szóhasználat! de nincs más szavunk) a magyarosok fétiseit, kultikus tárgyait (melyek a kultúrájukat, a tradíciójukat szimbolizálják) gúnyolja, akkor, annak ellenére, hogy neked nincs ilyen kollekcióid és nincsenek ilyen vonzalmaid (inkább undorodsz megannyi „hazai terméktől”), szolidáris vagy azokkal, „akiknek elemi identitásszükségletükhöz tartozik ez a föld is, ennek vélt vagy valós [nem mindegy! - vágok közbe] történelme, kultúrája”. „Ha nekem olyan tárgyaim vannak, amelyek fétisként vesznek körül a szellemvilágukkal, akkor azt a tárgygyűjteményt ne szólja le senki, ne nevezze ócska bóvlinak, mert gyalázkodásával lelkemet, szívemet sebzi meg.” Ez a mondatod szíven talált, a saját hibámra és „gondolatbűnömre” figyelmeztetett, de azonnal meglódult a kritikai vénámban is a pulzus.

És itt megint szükséges egy szituációrajz: Vajdaságban élve én valódi multikulturális közegben éltem, és pont az életösztönöm hajtott rá arra, hogy a nacionalista túlzások minden (akár szerb, akár magyar, akár horvát) fajtáját bíráljam. No meg a jugoszláv kultúra, amelyben szocializálódtam. Egyszerűen szólva, ha nem tanulok meg szerbül, akkor élhetetlen vagyok, akkor ki se léphetek az utcára a 90 százalékban szláv szülővárosomban. Érted? Nem növekedhettek ki nemzeti fétis-nyúlványaim. Hiszen nem is voltam nemzet, hanem csak egy kisebbség. Nemzetiség, ez a kicsinyítő képző járta. És nem érthettem meg a fétiseket őrizgetőket, mert ezek a fétisek csakhamar háborús jelképekké váltak. Ezért vagyok erre ilyen érzékeny, és olykor, igen, gyalázkodó.

Ott tartunk, amit oly jól megfogalmaztál, hogy „viszonyfogalmainkon túl semmilyen állandósággal nem rendelkezünk”, szituációkba ágyazottságunk mindenkori, és igazságról, igazságosságról csak magunkat is meg a fogalmainkat is erősen problematizálva és faggatózva beszélhetünk. Ha nem akarjuk, hogy minden második szavunk „blöff-fogalommá” váljék. Amiként ez lett a sorsa a demokráciának, a liberalizmusnak, a szocializmusnak, a polgáriságnak, a multikulturalizmusnak és így tovább, és így tovább.

Legutóbbi leveledet azzal a gondolattal zártad, hogy megvesztegethetőségünk tudata szolgálhat csak kiindulópontul, illetve olyan bökkenőként, mely továbblendítheti gondolkodásunkat. Arról van szó, ugye, hogy valamennyien zsarolhatók és sarokba szoríthatók vagyunk. A magánéletünkben érzelmileg zsarolunk másokat, ekként „egymás frusztráltjai” vagyunk – erre nagyot csettintettem, már jeleztem, ez a szintagma alapvetően fontos számomra. Nyilvánvaló, hogy a (nemcsak, sőt nem elsősorban pszichés) önkontroll, az önkorlátozás, az őszinte és minél mélyebbre hatolni igyekvő (ön)reflexió a közéletben is alapvető fontosságú, hiszen csak ezzel lenne csillapítható az undorító acsarkodás, melynek légkörében nem lehet tisztességesen (!) gondolkodni. Pedig ez az ambíciónk, mindkettőnké. S hogy úgy ugrálhassunk mezőről mezőre, transzcendensről valósra és hadd ne soroljam most mezeinket (mezei egerek vagyunk, és kafkáéi), hogy közben ne verjünk fel annyi mocskot, ami átláthatatlanul maszatossá teszi amúgy is homályos tükreinket.

Látod, már-már oda jutottunk, hogy egy-egy kósza pillanatra kis híján egymásban láttunk ellenséget! Te bennem a balliberálist, én benned a kerékkötőt, aki lázadásomban akadályoz és az igazságvágyamat mértékére veszi. Azon röhögtem ma kínomban, hogy, képzeld, van ilyen is, hogy TMRSZ, azaz „tettrekész magyar rendőrök szakszervezete”. Nos, azt hiszem, ilyen pontokon gyökeredzik földbe a lábunk, és fává szeretnénk változni.

„Magyarkrémes” meg „avas nemzeti szalonnázás”? Ezek is a te metaforáid. Gyomorforgató, nemde, miközben mindketten minduntalan József Attilát szoktuk idézni, többek közt ezt is: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.”

Most azonban be kell fejeznem ezt a levelet, mert ez lesz egyúttal az utolsó cikkem a Galamus-csoport honlapjára, ahol öt napig vendégeskedtem. Határidőm lejár. „Nálunk”, duettmagányunkban, vesztegzár alatt, ahol más az óra, bizonyára még ezer elágazása lesz ezeknek a gondolatoknak, de most halkan becsukom magam mögött az ajtót.

* A teljes vers, a Galamus olvasóinak:

Marno János

Névleg

Mentünk, mendegéltünk, átmeneteltünk
nem egy menekülttáboron, sem kettőn,
a sajátunkén, az imént épp, többször,
több ízben puszta feledékenységből,
s jut eszünkbe az ízről: mit eszünk hol-
nap a földön, ízeltlábút vagy kérget
egy kenyérfáról, mely alá bevette
magát a télre a féreg, mint magunk is
bújnánk végre a nevünk mögé végleg,
hová nem lát be olvasó, sem olvasni-
való nem hordja folyamán a képet,
fölébe hajolván fejünk a Léthnek.

Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!