Radics Viktória
- Részletek
- G-7
- 2011. január 03. hétfő, 04:29
Kormányeltörésben
Nyaklevessel kezdődött az új esztendőm.
Az történt, hogy harmincegyedikén, pontban éjfélkor megakadt az internet és elhallgatott a Bartók, gyorsan bekapcsoltam hát a tévét, mert szerettem volna hallani Vörösmartyt és Kölcseyt, érzékelni egy kis hazát. Ehelyett azonban valami elképesztően béna jelenet törölt képen a képernyőről. Egy ünneplőbe kényszerített, a köztársasági elnököt játszó, hidegrázósan lámpalázas amatőr színész sután járkál a csillárok alatt a reflektorfényben úszó barokk palotában, és kéztördelve fölmondja a bemagolt szöveget, akárha nádpálcás tanító bácsi előtt recitálna, de olyan szamár, hogy ugyanakkor elviselhetetlenül pöffeszkedik. A díszlet a diktatúrák esztétikájára emlékeztet, a jelmez hótt merev, a rendezés ordítóan dilettáns, a színész tök tehetségtelen, még járni sem tud a színpadon, a szöveg a legostobább közhelyekkel túlzsúfolt, üres beszéd. „Fennhatóság”, „egy fennhatóság”, „minden magyar”, visszhangzik zúgó fülemben. A paródia önkéntelen, ezért még csak nem is nevetséges, hanem szánalmas. Szégyellhetem magam.
Fogalmam sincs, mely stáb készítette ezt a kis műalkotást, s a rendező (vagy a ceremóniamester) hol és mikor tanult esztétikát és ki instruálta őt – vagy talán a levegőben van a nemzeti giccs elvárása? –, az eredmény mindenesetre kétségbeejtő: nem is tudom, mi rémisztőbb, a dilettantizmus, a diktatúra esztétikája vagy az emészthetetlen giccs. „Mint tehénen a gatya”, ez a szólás járt a fejemben az ünnepi pillanatokban; a méltóság eljátszása nyomorúságosra sikeredett. Pedig milyen nagy udvartartása lehet egy ilyen barokk uralkodónak! Hopmester, pohárnok, ételkóstoló, sminkes, borbély, úri szabó, udvarmester, udvari bohócra talán nincs szükség, takarítónők, zászlómosó és -vasaló asszonyok… Hüledezve nyúltam a pohár boromhoz, és a palotából egyenest az Ando Dromhoz menekültem. A magyar vörösbor és a cigány népzene tökéletesen összeillettek. Mind a kettő elősegíti a mentális egészség és az ízlés karbantartását, ami nem könnyű, és egyre nehezebb lesz, ez volt az érzésem az új esztendő pirkadatán.
Újév délelőttjén aztán a Facebookon Stekovics Gáspár megajándékozott egy fotóval, melynek segítségével fénytalajt fogtam:
(Fotó: Stekovics Gáspár)
Lám, ez a fotó is giccses lenne, ha nem volna ott a vigyorgó cipón a kenyércédula, ha a konyharuhák kockái nem ütnék egymást finoman, belopva a képbe a szükséges aszimmetriát, és ha a szalonnában nem volna ott a belevágott kés. Mert egyrészt ilyen kis részleteken múlik, hogy sikerül-e egy mű, másrészt azonban azon, hogy az alkotó mennyire originális, azaz mennyire tud és mer – lehet, hogy ez furcsán hangzik – igenis brutális vagy vad, átütően intenzív vagy elemi lenni, azaz meghazudtolja-e, avagy magára veszi a lét eredendő brutalitását, nyerseségét, remegését (lásd a fázó hagymatársaságot), és ezt szakmai tudásával kódolva mennyire árnyaltan képes közvetíteni. Ha nem lenne ott a szalonnába döfött kés, akkor ez egy üresen esztétizáló, ócskán népies kép volna, ha pedig nem lenne rányomva a cédula a kenyérre, akkor hiányozna belőle a jótét irónia.
A fényképről Domonkos István Kormányeltörésben című, valaha híres versének néhány sora jutott eszembe: „én menni külföld / mit munkaengedély / kofferban szalonna / két kiló kenyér”. Domonkos István vajdasági író volt, aki 1970-ben fogta magát, kofferét és szalonnáját, és emigrált Svédországba, egyúttal a költészetet is odahagyva. Később már csak elvétve írt, mintegy kivégezte saját tehetségét; ez a lemondás az ő döntése volt, megundorodott a (kultúr)politikától meg irodalmi élettől, és se vajdasági, se költő nem akart többé lenni. Ő ezzel a radikális kompromisszummal oldotta meg a lenni vagy nem lenni kérdését. A Kormányeltörésben az utolsó nagy verse, melyben a kiszolgáltatottság fizikája és metafizikája szólal meg. A beszélőnek mintha szíjat hasogatnának a hátából, és a nyelv is bőrként hasad cafatokra. Hazáját, nyelvét, tartását, identitását egyszerre veszíti. Ugyanakkor a vers ironikusan uralt, játékos és elmés, virgoncan szellemes, miáltal a kiszolgáltatottság pátosza is darabokra szakad, és a beszélő ettől mégis visszanyeri, megtörve bár, a „méltóságát”, azt a kicsinykét, aminél többre normális ember nem tarthat igényt.
A mi kormányunk és az udvar szinte mindent tagja ellenben töretlenül tetteti a fölfuvalkodott, ráadásul avíttan, mert feudálisan magyaros „méltóságot”, ami nemcsak hogy nem demokratikus ihletésű, tehát az elemi emberi jogokat, az egyenlőséget, testvériséget, szabadságot tisztelni igyekvő, visszafogott, kontrollált méltóság, hanem közönséges kivagyiság, ami nevetségesen hat a civil világ aktuális színpadán. Nincs belső hitele, szemernyi alapja sem, s ezért ezek az urak szinte mind bábuknak látszanak. Kivéve Orbán Viktort, akiben, igencsak intelligens lévén, még mindig megvan az emberi hitelesség magja, sőt a zsenialitás szikrája – annál szomorúbb látni az államférfiúi tehetség léha elfuserálását, a markáns, rusztikus karakter eltorzulását, patriarchaizálódását és a csökönyös „dzsentri” elbutulást. Ahogy öregszünk, valamennyien romlunk és torzulunk, és sokan nap mint nap erőfeszítéseket teszünk e visszafordíthatatlan folyamat ellenében. Orbán Viktor azonban, tulajdonképpen mit sem törődve saját kvalitásaival, olyan szolgahaddal, nálánál sokkal gyengébb és romlottabb figurákkal vette körül magát, akikkel közös társaságban nem is lehetséges az a folyamatos szellemi és agyi munka, amely nélkül egyszerűen tönkremegy az ember. Hanem csak a hatalmi mámor lehetséges.
Domonkos versének beszélője a pária-létben megőrizte a magához való eszét, sérülten is eleven tudatát, azaz a vers közege őrizte ezt meg számára. A pária-lét, mint minden sebzettség, sokkal inkább képes animálni az én-t, a „belső embert” – lévén hogy az életösztönt mozgósítja –, mint a proccos gazdagság. Ha ehhez a bővelkedéshez hatalom is társul, akkor az megalkuvókat és szolgalelkeket, aljas és sunyi indulatokat fog mozgósítani, amit a cikornyás kulturális burok csak palástol.
Ha én eltorzulok, azzal nem sok embernek fogok keserűséget okozni; leginkább magamnak. Azonban ha államfővel esik meg ez a folyamat, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek. Emlékezzünk Ginsbergre: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban” – az ostoba züllés mocsarában még ennél is rosszabb látni őket.