rss      tw      fb
Keres

Képünk a világban: a Libération írásai Magyarországról



Jean Quatremer: Orbán zavarba ejti a huszonhatokat – Marc Semo: Európa populista nyomás alatt – Florence La Bruyère: Orbán Viktor, a béklyókirály – Magyarország: egy rádiót azért zaklatnak, mert Ice T-t sugárzott

Jean Quatremer: Orbán zavarba ejti a huszonhatokat

A magyar miniszterelnök fittyet hány az alapjogi chartára alcímmel, 2010. december 31-én közölt írásában Jean Quatremer (korábbi írásait lásd itt és itt), a Libération című francia liberális napilap brüsszeli tudósítója szerint „Orbán Viktor megvárta az év végi uborkaszezont, hogy véget vessen Magyarországon a sajtószabadságnak. Jól tette – a fülsiketítő csendből ítélve, amely a médiára szájkosarat rakó törvény december 21-ei megszavazását fogadta. Az a helyzet, hogy néhány eltompult ügyeletestől eltekintve a közösségi intézményekből tömegesen dezeráltak az európai diplomaták és hivatalnokok a december 18-ai hétvégén. Ám ez a csend nem folytatódhat, minthogy Orbán nyíltan megsértette az európai szerződések által garantált jogokat és szabadságjogokat, miközben január elsejétől Budapest gyakorolja Herman Van Rompuy, az állam- és kormányfők európai tanácsának állandó elnöke mellett a soros elnökséget. Ami annyit tesz, hogy feladata – az unió képviselete a világ előtt – nyíltan megkérdőjeleződött.”

„Az európai fővárosok már jóval az áprilisi országgyűlési választások előtt tudták, hogy a populista Fidesz győzelmével nehéz idők jönnek az unió számára, minthogy ez a párt nem csinált titkot szándékaiból, hogy ugyanis átlépi a jogállam korlátait, legyenek ezek nemzetiek, európaiak vagy nemzetköziek. Elsöprő többségével élve elkezdte programja megvalósítását. Az európaiak, akiket kétségkívül túlságosan leköt az eurozónán végigsöprő szuverén adósságállomány válsága, nem reagáltak.

Azzal azonban, hogy az újságírókat akarja elhallgattatni, Orbán minden bizonnyal túl messzire ment. Ugyanis nyíltan megtámadta az ’európai értékeket’, amelyet az Alapjogi Charta garantál, s amely a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta kötelező erejű. A Charta tizenegyedik cikkelye így rendelkezik: ’Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát, valamint az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságát anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhatna... A tömegtájékoztatás szabadságát és sokszínűségét tiszteletben kell tartani’.”

„A Bizottság, a szerződések őre egyelőre csak arra emlékezetett, hogy elkötelezett híve a sajtószabadságnak, és arra kérte a magyar kormányt, hogy adjon alaposabb tájékoztatást az új törvényről. Ez az óvatoskodó magatartás nem tarthat túl sokáig: az őszi roma-ügy után, amely szembeállította egymással Brüsszelt és Párizst, elképzelhetetlen, hogy az európai végrehajtó hatalom elfordítsa a tekintetét, miközben a jogsértés nyilvánvaló. Ha lehetséges is az ügy jogi útra terelése, megvan az a hátránya, hogy sok időt vesz igénybe.

Arra is lehetőség van, az uniós szerződés 7. cikkelye alapján és egy nehézkes procedúra végén (amelynek a megindítását legalább az államok egyharmadának kell kérnie), hogy figyelmeztessék azt a tagállamot, amely azzal fenyeget, hogy súlyosan megsérti az unió alapértékeit, majd ha a szerződésszegést megállapították, ’felfüggesszék’ a jogait (szavazati jog, az uniós elnökség joga stb.). A 27 állam- és kormányfőből álló Európai Tanács vajon be merné-e vetni ezt az atomfegyvert egy olyan jobboldali politikus ellen, mint Orbán Viktor, miközben a Tanácsban 19 olyan konzervatív és liberális tag van, akik kevéssé hajlamosak rá, hogy egymást megleckéztessék? Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Fidesz az Európai Néppárt tagjai, a CDU, az UMP és a Forza Italia oldalán…”

***

A Libération ugyancsak december 31-én közölte Marc Semo Európa populista nyomás alatt című cikkét.

„Egy szabadságellenes sajtótörvény és az Alkotmánybíróság megrendszabályozása.” Orbán Viktor és a Fidesz, kétharmada birtokában, „egymás után kérdőjelezi meg azokat a demokratikus korlátokat, amelyeket a kommunizmus bukása után állítottak fel. Ráadásul ez az egykori ellenzéki, egy ultranacionalista jobboldal hőse hosszú ideig óvatosan kezelte az idegengyűlölő, antiszemita és romaellenes szélsőjobboldali Jobbikot (a szavazatok 16 százaléka), mielőtt elhatárolódott volna tőle. Ha az orbáni Magyarország ma pályázna az uniós tagságra, az ilyen törvények elzárnák előle az uniós csatlakozás útját. Ehhez képest január elsejétől Magyarország tölti be hat hónapig Európa elnöki posztját. ’Megérdemli-e egy ilyen ország, hogy az Uniót irányítsa?’, tette fel Jean Asselborn, luxemburgi külügyminiszter hangosan és erőteljesen azt a kérdést, amelyet számos kollégája udvariasabb módon gondol vagy mond ki. Ám ha Brüsszel nem is tud – vagy akar – lépéseket tenni, a nyugtalanság létezik.”

Marc Semo felidézi az Ausztria ellen 2000-ben foganatosított szankciókat, amelyek szerinte hatástalanok voltak, és hasonló „cordon sanitaire-t” ma nem is tartana lehetségesnek, minthogy „mindenütt a populista formációknak kedvez a széljárás”. Olaszországban Berlusconi együtt kormányoz az Északi Ligával (8,5 százalék), Hollandiában az erős (15,5 százalékos) Geert Wilders kívülről támogatja a konzervatív kormányokat, és ugyanez a helyzet a dán Néppárttal. „A magyar eset azonban egy súlyosabb válság tünete: azt illusztrálja, hogyan mérgez meg egy ilyen tematika egy nagy konzervatív pártot, amely az Európai Néppárt tagja. ’Túlságosan is a virulens, ám a legtöbb esetben marginális szélsőjobboldali alakulatokra figyelünk, elsősorban Keleten, miközben a nacionalista resszentiment beszédmódját egyre gyakrabban a nagy tömegpártok használják’, mondja Jean-Yves Camus, az Iris kutatója, az európai populizmusok szakértője. Az olyan jobboldali pártok, mint Kaczynski Jog és Igazság Pártja Lenygelországban. Vagy néha baloldaliak is, például Robert Fico pártja, a Smer Szlovákiában, amely 2006-ban nem habozott együtt kormányozni a szélsőjobboldallal, amiért ki is zárták az Európai Szocialista Pártból.

„A populizmus többé-kevésbé mindig ugyanahhoz a recepthez nyúl: a népet dicsőíti a kozmopolitizmus és a globalizáció által korrumpált elitekkel szemben, a közvetlen demokráciát a képviseleti demokráciával szemben. A jobboldalon emellett ott van még a nemzeti identitás magasztalása, a multikulturalizmus leszólása és az iszlámmal való fenyegetés.” Ennek az új, idegengyűlölő populizmusnak a tipikus esete a svájci Demokratikus Unió, amely 2009-ben népszavazást nyert a minaretekkel szemben. Jean-Yves Camus szerint ezek a formációk „tagadnak minden hasonlóságot a szélsőjobboldallal, főként a neofasizmussal. Ez az új populizmus a ’libertariánus’ ultraliberalizmust vallja – kevesebb adó, kevesebb szabály, kevesebb szociális juttatás –, és kemény muzulmánellenes programot, a multikulturalizmus elleni harc jegyében”.

Ezeket a témákat Nyugat-Európában is egyre inkább átveszik a hagyományos jobboldali pártok. „Erről tanúskodik például Sarkozy romák ellen indított tavaly nyári kampánya, vagy azok az egyre növekvő engedmények, amelyeket Berlusconi tesz az erősen xenofób Északi Ligának, a közvéleménykutatások szerint feljövőben lévő koalíciós partnerének. Még Németországban is, ahol ezek a kérdések tabunak számítottak, a szélsőjobb pedig marginálisnak – kivéve a volt NDK területét –, az ’identitáskérdés’ egyre inkább előtérbe kerül. És Angela Merkel kancellár is, akire egyre erősebb nyomást gyakorol a CDU-CSU legkonzervatívabb szárnya, nyíltan elismerte a ’multikulti’ kudarcát, és szót emelt a ’leitkultur’, a dominás kultúra visszatérése mellett. Orbán Viktor esete tehát, bármennyire karikaturisztikus is, nem elszigetelt eset. Különösen hogy a nacionalizmus – mint Keleten másutt is, de különösen Magyarországon, amelyet még mindig sokkos állapotban tart, hogy 1918 után területének kétharmadát elveszítette – az egyik legfőbb mozgatóerő.”

***

Orbán Viktor, a béklyókirály

A magyar miniszterelnök az autoritárius populizmus irányába halad, és elhallgattatja a médiát – ezzel az alcímmel tett közzé elemzést a Libération 2010. december 31-ei számában Florence La Bruyère, az újság budapesti tudósítója

Beszámolóját azzal kezdi, hogy december 21-én, a médiatörvény megszavazásának éjszakáján az ellenzék narancssárga szalaggal ragasztotta le a száját: ez az a szín, amelyet szimbólumként az egykori fiatal demokraták választottak maguknak. Ma Orbán és jobboldali populista pártja abban az országban, „amely a keleti országok között az elsők egyikeként szakított a kommunizmussal és engedélyezte a szabad sajtót, olyan elnyomó médiatörvényt szavazott meg, amely harminc évvel veti vissza az országot. És nem ez az egyetlen nyugtalanító intézkedése. Orbán Viktor különös politikai mutáns. Az egykori lázadó egyetemista az egyetlen Közép-Európában, aki egy kis progresszív mozgalomból, amely a demokratikus ellenzékből nőtt ki, nagy konzervatív pártot csinált. Orbán idővel sokoldalú politikussá változott: centrista konzervatív, szabadidejében nacionalista, populista paternalista.”

„1998-ban, 35 évesen teljesül az álma: miniszterelnök lesz. Hogy a jobboldalnak történelmi legitimitást adjon, visszatér a két háború közti autoriter rezsim szimbólumaihoz, és nem habozik felidézni annak a Nagy-Magyarországnak a kísértetét, amelyet az 1920-as Trianoni békeszerződés szabdalt fel – még akkor is, ha ezzel vitát gerjeszt a szomszédos országokkal, ahol jelentős magyar közösségek élnek.

A 2002-es választásokat elveszíti. Fordulat: elmerül a populizmusban, dezertál a parlamentből, ahol négy év alatt egyetlenegyszer szólal fel. A néphez beszél, az utcán: ’A köztársaság csak ruha’. Vissza akar térni a hatalomba, s ezért egyesíteni akarja a teljes jobboldalt, lenyelni a kis centrista formációkat. Ehhez a populizmus lesz a legjobb eszköze, amelyet a legkisebb közös nevezőre alapoz: a heves antikommunizmusra. Ez lesz a Fidesz legnagyobb tőkéje: kihasználja az átmenet veszteseinek frusztrációját és ostorozza a hatalmon lévő szocialistákat, ezeket a ’nemzetárulókat’, akik a saját hasznukra privatizálták az országot.”

Orbán „személyesen nem antiszemita és nem rasszista. Amikor a 2003-ban alakult szélsőjobboldali párt, a Jobbik a romákat szidalmazza, ’cigánybűnözőnek’ nevezve őket, Orbán tiltakozik: ’Nincsenek cigánybűnözők, csak emberek vannak, akik bűnt követnek el.’ Ennek ellenére sem ő, sem a pártja sohasem határolódott el egyértelműen a szélsőjobboldali értékektől. Orbán nem ítéli el az egyik Fidesz-alapító, Bayer zsolt rendszeres kirohanásait, aki 2008-ban például azt írja: ’A zsidók még a taknyukat is a nemzet medencéjébe fújják…’”

A baloldal és a liberálisok összeomlása után (akiket „elhasznált a nyolcéves kormányzás és hiteltelenítette őket a sok korrupciós ügy” ismét Orbán jutott hatalomra. Kétharmados többsége birtokában az autoritárius populizmus felé csúszott el. Kisöpörte az intézményeket, a híveit nevezte ki mindenhová. „Megszavaztatott egy törvényt, amelynek értelmében minden közhivatalnokot el lehet küldeni egyik napról a másikra. Sok magyar szemében a határt november 16-án lépte át, amikor megszavaztatta az Alkotmánybíróság reformját. Még a 47 szélsőjobboldali képviselő is ellene szavazott.” „Az alkotmány őre így nem semmisítheti a magánnyugdíjpénztárak ’újraállamosítását’, amelyet sokan úgy ítélnek el mint a 11 milliárd eurós vagyon ’lenyúlását’. Az akció lehetővé teszi, hogy Magyarországnak 5 százalékos GDP arányos költségvetési többlete legyen (szemben a 2010-es 3 százalékos hiánnyal). A magánmegtakarítások kisajátításának könnyen lehet az a hatása, hogy a piacok bizalma összeomlik.”

Lánczi András szerint „’Orbán szakítani akar az eladósodottsági ciklusokkal, amelyekből évtizedek óta nem tudunk kilépni. A magyar államadósság a GDP 80 százaléka. Radikális változásokat ígért… és ehhez erős hatalomra van szüksége, egy kicsit úgy, mint Szingapúrban’. A Fidesz vezetőinek körében sokan osztják az erős és centralizáló állam vízióját, és ehhez a közgazdász Joseph Schumpetertől merítenek ihletet, aki a negyvenes években új demokráciaelméletet állított fel. ’A schumpeteri demokrácia olyan, mint az üzlet. A választásokon a piac lehető legnagyobb részét kell megszerezni. Aztán a hatalomra jutott elit a lehető leghatékonyabban kormányozza az országot, mint egy vállalatot. A hatalmi ágak egyensúlya, a részvételi demokrácia elavult fogalmak’, magyarázza egy vacsorán a Fidesz egyik politikusa a kővé dermedt nyugati diplomatáknak.”

„Valamennyi autoritárius intézkedés közül a legnagyobb visszhangot kétségkívül a sajtótörvény váltotta ki. A teljes médiát… a Fidesz által uralt tanács irányítása alá helyezi.” A szerző leírja a homályos tartalmú normákat, a súlyos büntetéseket, a házkutatási jogot, az újságírók kötelességét, hogy felfedjék a forrásaikat. „A törvény január elsején lép hatályba, de addig is életbe lépett az öncenzúra. A tulajdonnevek eltűntek a hasábokról, visszautasítják a provokatívnak ítélt cikkek közlését. A közrádió egyik sztárújságíróját, Mond Attilát, aki korántsem a baloldal híve, kipenderítették, mer egyperces néma csenddel reagált a törvény megszavazására. pedig a törvényre nem is lett volna szükség: Orbán 2002 óta zseniálisan felépített egy médiabirodalmat, Berlusconi módra. A Fidesznek közvetlenül vagy társaságokon keresztül huszonnégy órás hírtelevíziója van, rádiói, újságjai.

Ezek a médiumok éveken át teret biztosítottak a Jobbiknak, azzal a feltétellel, hogy a párt nem támadja a Fideszt. Amióta visszatért a hatalomba, Orbán a közmédiumokat is ellenőrzi. Ma a magyar média többsége jobboldali. Mi értelme van hát, a marginalizált baloldali sajtóra fenekedni? ’Orbánnak és pártjának meggyőződése, hogy a baloldali és a liberális irányultságú médiát eszközként használják a szocialisták, és a Fidesz emiatt veszített el két választást. Meg akarják büntetni ezt a sajtót’ – véli Széky János újságíró. Eljött a bosszú ideje.”

***

Magyarország: egy rádiót azért zaklatnak, mert Ice T-t sugárzott

A Libération 2011. január elsején az AFP híre nyomán számol be a Tilos rádió esetéről.

„Az EU elnökségét szombaton átvevő magyar rezsim autoritárius félresiklásának illusztrációja: a médiát felügyelő új hatóság vizsgálatot indított az egyik rádió ellen, mert 21 óra előtt ’gangster rap’-et sugárzott.”

A Libération leírja az esetet, ismerteti a levelezést, majd megjegyzi:

„A magyar online sajtó az NMHH levelét a hatvanas-hetvenes évek kommunista rezsimjének cenzori leveleihez hasonlítja, amelyekben a cenzorok a ’a punk mozgalom destruktív hatásai miatt’ aggódtak. A szombaton hatályba lépett magyar törvény, amely példa nélkül áll az Európai Unióban”, súlyos büntetéseket helyez kilátásba, írja a Libération, és ismét ismerteti a törvény egyéb tarthatatlan rendelkezéseit, illetve azt, hogy ki mindenki tiltakozott ellene Európában.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!