rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2010. december 30.

Rainer M. János, az 56-os Intézet főigazgatója


Bolgár György: - Amitől tartottunk, bekövetkezett. Harmincöt közalapítványt szüntet meg a kormány, köztük az 56-os – nem olvasom el a teljes nevét – közalapítványt, amely ezt az intézetet fenntartja, és amely az 1956-os kutatásokért felelős, ezzel foglalkozik és most elmúlt. Hány éve állnak fenn?

Rainer M. János: - 1989-ben alapítottuk az 56-os Intézetet, mely aztán magánalapítványi formában kezdett el dolgozni 1991-ben, és 1995-től közalapítvány. Összesen úgy nagyjából huszonegy éves.

- Huszonegy és tizenöt éve állami segítséggel működnek természetesen, mert különben kik adnának pénzt történeti kutatásokra.

- Így van. Igen, ez már az első években is így volt egyébként, Antall József kormánya már a rendszerváltást követő évtől kezdve támogatta az akkor még magánalapítványi formában működő intézetünket.

- Szóval húsz éven keresztül 1956-tal foglalkoztak és számos könyvet, tanulmányt jelentettek meg, Oral History Archívumuk van. Rengeteg dolgot tudtak meg, tártak fel és írtak meg. Vége?

- A kutatásnak soha nincs vége, annál is kevésbé, mert a húsz vagy huszonegy év alatt már régen nemcsak 1956-ról volt szó. Mindig a kályha volt, ahová vissza lehet térni és ahonnan el lehet indulni. A mi érdeklődésünk spektrumába belefért már nagyjából az egész 20. század. Elsősorban a magyar történelem, de ennek nemzetközi összefüggései nemkülönben.

- Hiszen 1956 sem a semmiből jött, sem időben, sem pedig a világban.

- Természetesen. 1956-hoz út vezetett, 56-nak következményei voltak, örökség volt a demokratikus átmenetben, a rendszerváltásban. Lehet, hogy egy szervezeti formának vége van, és ha ez így történik, az végleges lesz. A fejünk azonban fent van, tehát nem fogjuk veszteseknek érezni magunkat akkor sem, ha ezt esetleg nagyon szeretnék néhányan.

- Miért nem szeretik Önöket? Hiszen 1956 akár ennek a kormánynak is kedvenc témája lehetne.

- Én is szeretném, ha egyszer valaki elmondaná, mi a baja az 56-os Intézettel. Mert soha nem sikerült olyan emberrel találkoznom, pedig tizenkét éve, amikor majdnem hasonló helyzet volt – bár akkor a szervezeti kereteinket nem veszélyeztették –, meg most is találkoztam egy pár emberrel, és mindegyiket megkérdeztem, hogy mégis mi a fene baja van ezzel az intézettel, vagy kivel van gondja? Soha nem kaptam egyetlen konkrét választ sem. Másod-harmadkézből jönnek vissza olyan dolgok, hogy ez SZDSZ közeli intézet, mert hogy mi liberálisok vagyunk és így tovább.

- És a liberális az már ab ovo hazudik. Milyen történelmet írhat az ilyen?

- Ezt már ennyire azért nem szűrik tovább. Egyébként ezzel kapcsolatban, ha valamit elmondhatok, annak nagyon örülnék.

- Bármit.

- Itt az intézetben – furcsa vagy nagyon természetes módon – mindenféle politikai nézetű és értékrendű ember van. Persze hogy vannak liberálisok is, semmi baj nincs ezzel. A tudománynak azonban van egy éltető eleme azonkívül, hogy az igazságot keresi a legjobb belátása szerint, ez a szabadság. A vita szabadsága, a megismerés, a kutatás, az önkifejezés, a vélemény szabadsága. A tudomány csak szabadelvű lehet, ha erre tart igényt. Ilyen értelemben én büszke vagyok rá, hogy természetesen liberális vagyok.

- Én kiterjeszteném ezt az újságírásra is, az is csak szabadelvű lehet, függetlenül attól, hogy egyénenként meg akár laponként is meglehet az embernek a konzervatív jobboldali vagy baloldali vagy akármilyen kötődése. De az újságírás, mint szakma ugyancsak szabadelvű. Különben nincs értelme.

- Teljesen egyetértek. Így van.

- Amikor az elmúlt hetekben, hónapokban találkozott kormányzati illetékesekkel, akkor mit mondtak Önnek, hogy ha megszüntetik vagy átalakítják is a működési formát, életben maradhat-e valamilyen módon az 56-os Intézet?

- Ez még mindig bizonytalan és én még mindig hiszek benne – mert alkatilag optimista vagyok –, hogy ez valamilyen módon lehetséges. Egyébként azt, hogy meg fogják szüntetni és ezzel kész, ezt nem mondták.

- Ja, ezt a Magyar Közlönyből tudták meg Önök is?

- Hát persze.

- Na, bravó.

- Nem mondom, hogy nem voltak híresztelések, de december 27-én - ami mellesleg a névnapom, de ennek igazán semmi jelentősége - késő este igen, a Magyar Közlönyből tudtuk meg.

- Szóval nem mondták, hogy meg fogják szüntetni.

- Nem, nem. A közfeladat természetesen fontos, azt el kell látni, csak ezt valamilyen más szervezeti keretben, például központi költségvetési intézményben vagy más közhasznú szervezetben, valami ilyesmit mond ez a kormányrendelet.

- Tehát valaki más fogja irányítani az 56-os Intézet munkáját.

- Igen, ez is egy opció. Számos lehetőség felmerült, egy a közös bennük, hogy mindegyik rendkívül bizonytalan, és aki mondta, az csak feltételes módban volt hajlandó fogalmazni vagy pedig teljesen képtelen dolgokat mondott. Én azt gondolom, hogy a mi tevékenységünket egy bizonyos réteg legalábbis ismeri, de mégis egy kompetens ember például azt kérdezte, hogy nem tudnánk-e gyorsan múzeummá alakulni. Ami azért nem nélkülözi a humort.

- Van az a pénz, amiért múzeummá alakulhatnának, nem? Csak kell hozzá egy épület, sok pénz, kellenek hozzá muzeológus szakemberek, gyűjtemények, és máris kész. Aztán egy pár szobában Önök még kutatnak is mellette. Hát hogyne lehetne.

- Igen, igen.

- Szóval érdekes. Amikor az első Orbán-kormány idején is majdnem lefejezték Önöket, akkor azért ennek nagy nemzetközi visszhangja is volt és sokan tiltakoztak miatta. Most meg már mintha a kutya se venné észre, hogy az 1956-os Intézetnek is lehet, hogy vége van. Van itt persze sok egyéb cirkusz, amivel példátlanul sokat foglalkoznak. Lehet, hogy a sok rossz hír között az ’56-os Intézet esetleges kivégzése már fel sem tűnik senkinek.

- Azért nem vagyok benne biztos, hogy ha ennek elterjed a híre, akkor a barátaink nem fognak felszólalni mellettünk. Már elég sok aggódó levelet kaptam az elmúlt hetekben és hónapokban, amikor még csak a költségvetésünk megfelezéséről volt szó. De azért valljuk be, hogy más ennek az egésznek az akusztikája, mert az, hogy az állam nem tudja – az államok általában kevésbé bőkezűen vagy éppen csak szűkmarkúan tudják – támogatni a kultúrát vagy a tudományos kutatást, ez bizony nem megy újdonságszámba. Ilyen jelenségek előfordulnak, nemcsak ebben a térségben, hanem nálunk sokkal gazdagabb, fejlettebb országokban is, ahol ennek a kultúrája sokkal nagyobb múltra tekint vissza.

- Ezzel az indokkal tehát ma könnyebb megmagyarázni ezt a lépést.

- Így van, ezen nem kell csodálkozni. Nem az esetleges nemzetközi tiltakozásra gondolok, mert ahogy elnézem, az egyelőre nem sokat nyom a latban, bár ez persze változhat, számomra elsősorban az a lényeg, hogy nyomot hagyjunk. Abban hiszek, hogy ez a húszéves tevékenység – ha ezt már múlt időben kell mondani, bár hátha mégsem – nem múlt el nyomtalanul. Tehát mindig valamennyivel előmozdítottuk a jelenkori tudomány ügyét itthon, külföldön reprezentáltuk – talán nem rosszul – Magyarországot, konferenciákban, nemzetközi projektekben és így tovább. És ha hozzájárultunk valamihez, amit nem is tudom, minek szoktak nevezni, mondjuk nevezzük nemzeti önismeretnek, akkor jól dolgoztunk. Egyébként pedig akármi történik itt, egy nagyon fontos dolog van, az, hogy mi történik az embereinkkel, egyrészt, hogy mi lesz a sorsuk. Ha a legrosszabb történik, akkor tizenöt-tizenhat ember elveszíti a kenyerét. Értük én felelősséget érzek, és mindent meg fogok tenni, hogy valahogy rendeződjön a sorsuk. De ha ez a műhely valóban műhely volt és jól dolgozott, akkor bármilyen szervezeti körülmények közé, bármilyen nehézség közé juttat, ezek az emberek továbbra is képesek lesznek együtt gondolkozni. Tehát ha valamikor folytatni tudjuk és fel tudjuk venni a munka fonalát, akkor a közös gondolkodásnak nem lesz vége. Én ebben hiszek.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Izsák Jenő karikatúrái