A nemzeti elnyomás szomorúsága
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2019. július 19. péntek, 08:27
Semmi kétség, a NER, vagyis a Nemzeti Elnyomás Rendszere kiépült. Minden önfényezése és diadalittassága ellenére ez egy szomorú rendszer. De mégis hogyan lehetne szomorú egy diktatúra? A diktátorokon általában nemigen látszik szomorúság, bár ezt nem is engedhetnék meg maguknak. Ugyanakkor a diktátorok, még a Mussolinihoz hasonló pojácák sem boldogok, inkább valamiféle szorongás van bennük. Ez persze felveti a kérdést, vajon miért nem boldogít mások elnyomása? Biztosan nem a kínzó kétségek miatt szoronganak. Biztos, hogy fel sem merül bennük a kérdés, helyes volt-e megfosztani a gyermekeket az önállóságtól, a tudósokat a gondolkodás lehetőségétől, vagy a vállalkozókat a kockázatok vállalásától. Dehogy! A szorongás legfeljebb abból eredhet, hogy megtettek-e mindent hatalmuk teljessé tételéért és megőrzéséért. A teljesség hiánya ugyanis fenyegető, és automatikusan az egyre kiterjedtebb elnyomás felé vezet. A teljesség hiánya hazugságokra ösztönöz, az elhitetett hazugság pedig a valóság feletti hatalomként kipótolhatja a hatalom valós hiányát és megadhatja az összes létező feletti hatalom látszatát. Persze ők tudják, hogy hazudnak, és minden egyes hazugsággal elveszítenek valamit önmagukból és egyre üresebbé válnak. Mi is tudjuk, hogy hazudnak. Nézzük őket, amint teszik, és látjuk, az üresség szomorúságát. A hatalom teljességének hiánya és vélt birtoklása egyaránt szorongást eredményez: a hatalom lehetséges elvesztésének félelmét. Az időleges győzelmek pillanatnyi öröme és a félelem közötti végtelen teret szomorúság tölti ki.
Minden elnyomás megfosztásból, kényszerítésből és engedelmességből szövi azt a hálót, amellyel fogva tartja az embereket. Hatalmát abból építi, amit másoktól elvesz, és/vagy amit mások önként, félelemből, ostobaságból vagy a hazugságoknak engedve odaadnak. Az engedelmesség önfeláldozás, lemondás mindarról, ami emberként mindenkit megillet. Első lépése a hiszékenység, más néven a jóhiszeműség. Nem árt persze rögzíteni, hol van a jóhiszeműség határa. A jóhiszeműség bizalom, amely nélkül nem működőképes a társadalom. Az egyoldalú bizalom azonban kiszolgáltatottá tesz, s ez az elnyomás egyik legfontosabb előfeltétele. Máig nem világos előttem, mitől voltak olyan jóhiszeműek a Fidesszel szemben az értelmiségiek, holott ők maguk semmilyen kölcsönös elfogadásban nem részesültek. Ezt a jóhiszeműséget önfeladásként értelmezhetjük. Már jóval 2010 előtt világossá vált, hogy fel fogják számolni az önálló intézményeket. A jóhiszeműségben persze ott van a „majd meglátjuk” távolságtartása is, pedig a gondolkodás az előrelátás és a kételkedés képessége. Ma a hosszú évek óta tartó csalódások szomorúsága gátolja a cselekvést. A következő lépés a kételkedés feladása. Ez korlátlan bizalomnak látszik, pedig nem az. Egyszerűen csak megfosztottság, önállóságra való képtelenség. Az önállótlanság üresség, amely másoktól kapott tartalomra vár, s ezt a sajátjaként fogja fel. Engedelmességét ezért a saját döntésének véli, otthon érzi magát benne. A kényszert ott és akkor alkalmazza a rendszer, ahol és amikor nem voltak eredményesek a megfosztásra tett kísérletei. A lelkek kifosztását a nacionalizmus frázisaival igyekszik elérni, a náció számára nem más, mint csak és kizárólag önmaga. Befogad mindenkit, aki meghajlik ez előtt a hazugság előtt. Aki nem, attól igyekszik elvenni tevékenységének, sőt olykor létezésének a feltételeit is. Elég, ha a civil szervezetekre* vagy az MTA-ra gondolunk. Az utóbbi kifosztását szentesítő törvényt éppen most írta alá a halak réme és a szociológusok szégyene.
A Nemzeti Elnyomás Rendszere egy önállótlan, gondolkodásra képtelen, szomorú országot teremtett, amelynek már se valódi múltja, se lehetséges jövője nincsen még.
* Orbán Viktor azt állította Kossuth rádióbeli interjújában, hogy a nyugati politikusok nagy pénzösszegeket juttattak az „emberek” akaratával szembemenő „álcivileknek”. Ő azt akarja, hogy Brüsszelben kimondják: NGO-knak (nem kormányzati, azaz civil szervezeteknek) EU-s pénzt nem lehet adni: „ez egy harci kérdés a következő időszakban”. Szerinte ugyanis „idegen hatalmak átláthatatlan módon finanszíroznak NGO-kat”. (a szerk.)