rss      tw      fb
Keres

Gyorsfénykép

 

Öt éve „tettük le a tollat”. Tudomásul kellett vennünk, hogy olvasóink támogatása nem elegendő a fennmaradáshoz, hát még az igényelt fejlesztéshez! És a szkepszis okán is, mert nyilvánvaló volt, hogy nagyjából mindent megírtak, megírtunk már a magyar köztársaság demokratikus jogállami rendjének tudatos lebontásáról, s arról is, hogy ennek mi lesz a következménye, ha nem sikerül megállítani.

A helyzet pont annyira lett egyre rosszabb, ahogy megjósoltuk.

Leszerepelt azóta az a közkeletű tévhit is, éppen úgy, ahogy gondoltuk, miszerint minél rosszabb, annál jobb, vagyis egyszerre lehet megbuktatni az önkényuralmat és az ún. régi ellenzéket, mert annál gyorsabban jön majd valami csili-vili új, soha nem lejáratódott, bűntelen, tökéletes nemzedék, amelyik megment minket. Nem jött. Kiderült, az innováció abban van, amiben mindig is láttuk, egy másmilyen politikai kultúrában. A helyzethez való alkalmazkodásra kell képesnek lenni. Aki demokráciát akar, ezt kell prioritásnak tekintenie. Ehhez kell igazítani stratégiát és taktikát.

Arra, ami történt és történik, nem egyszerűen új szavaink nincsenek már, a szavak úgy általában váltak feleslegesekké, önmagukban semmit nem számítanak.

Orbán Viktor és a Fidesz élen járt a világban a „fake news” mint propagandaeszköz soha nem látott módon kedvező technika feltételeinek kiaknázásában. A hazai „független sajtó” évekig önfeledten asszisztált ehhez; mindenkinél később ismerte fel, hogy a függetlenség nem azt jelenti, hogy mindenkitől egyenlő távolságot tartunk, hanem azt, hogy ugyanazt a demokratikus értékrendet kérjük mindenkin számon, nem tértől és időtől független doktrinerséggel, az ál-középenállás érdekében alkalmazott kiegyensúlyozási módszerekkel. A „független elemzőknek” nevezett – a közéletben a politikusok helyett „vitákat” imitáló –, az orákulum státuszába emelt médiacirkuszi szereplők ragyogóan egészítik ki a képet, ők szintén segítettek „csak más álláspontként” tálalni a legképtelenebb állításokat, alternatív valóságértelmezésnek becézni a nyilvánvaló hazudozást, ügyesebb történettel rendelkezőnek beállítani a Fideszt, szemben az unalmasan „csak” a jogállamiság napi megsértésén felháborodó ellenzékkel. Ma, miután a kudarc csak nőtt, önreflexiót maguktól nem, kizárólag a politikusoktól várnak el, így kompenzálják a tévedéseiket. Az ellenzékre vonatkozó kritika mindig szigorúan általánosító, miközben a NER csápjai ugyanúgy elértek már egyes ellenzéki pártokat, mint néhány „független médiumot” is. A háttérben lezajlott küzdelmek csak sejthetők, nyíltan nem számoltak be róluk, elhallgatások, félremagyarázások övezik.

A Fideszt egy kézből vezérlő Orbán az Európai Unió egyik tagállamát vezető miniszterelnökként képes volt megteremteni és működtetni az országban olyan hatalmi eszközrendszert, intézményi átalakítást, amellyel az államot totálisan foglyul ejtette, így az önkényuralomnak való individuális kiszolgáltatottság biztosításához nincs szüksége tömeges és közvetlen erőszak alkalmazására. Elegendő minden társadalmi kontroll kikapcsolása a játékszabályok egyoldalú és önkényes átírásával, amihez elsősorban a nyilvánosság eluralásával, manipulációval biztosítja a feltételeket, és persze az anyagi források – köztük az uniós források – teljes és önkényes önmagához áramoltatásával.

Mindez eljutott abba a szakaszba, amikor már nincs elegendő belső erő, semmilyen értelemben, az alkotmányos demokrácia reparálásához. Az erőforrások mind anyagilag, mint mentálisan folyamatosan apadnak.

Új helyzet 2015 óta, hogy a világban is tektonikus változások zajlanak. Olyan fontos állomások jelzik ezt, mint a britek népszavazása az EU elhagyásáról, de különösen az ezzel kapcsolatos látványos eszköztelensége, tehetetlensége és vergődése egy sok évszázados demokráciának, bizonyítva, hogy sehol senki nincs felvértezve a liberális demokráciák aláásásában érdekelt, ebből hasznot húzni akaró, a közjót cinikusan eláruló populizmussal szemben. Trump elnökké válása további erős üzenetet jelent e tendenciák érzékeléséhez. Új világrend kialakulásának kapujában állunk, a zavaros és szövevényes küzdelemben sajnos a liberális demokráciák akár vereséget is szenvedhetnek. Ez talán a legelkeserítőbb és új felismerés, amelyet mi 2015-ben, a megszűnés idején még nem fogalmazhattunk meg.

A magyar történelemben progresszív változásokat szinte soha nem lehetett elérni, csak akkor, ha a nemzetközi világ szerencsés „együttállásai” kedvező környezetet teremtettek hozzá. S ez is csak akkor segített, ha valóban hazafiak, a közjó iránt elkötelezett politikusok és nemzedékek felismerték, tehetségesen reagáltak rá. Ez történt 1848-ban, 1867-ben, 1989-ben. Nem ez történt például akkor, amikor az ország három részre szakadt, vagy amikor a magyar nemesség fontosabbnak vélte adómentességének megőrzését, mint azt, hogy ennek következményeként az ország visszavetett státusba kerül, gazdaságát eltorzítják, mintegy gyarmatosítják. Súlyos és végzetes történelmi tévedése volt a magyar politikai osztálynak a 19. század végén, a 20. elején, hogy a Monarchián belül olyan soknemzetiségű országként harcolt a duális jelleg fenntartásáért és azért, hogy államalkotó nemzetként csak a magyart fogadják el, amelyben a magyar ajkúak kisebbségben voltak. Mindennek érdekében folyamatosan akadályozta az választójog kiterjesztését, korlátozta a nemzetiségek jogait, ezzel lényegében felgyorsította a Monarchia erodálódását, hagyta sodródni az országot az első világháború felé. Mintegy elősegítette az akkori Magyarország széthullását. Hasonló felelőtlenség jellemezte a két világháború közti magyar kormányzati politikát, amely a revansizmust állította középpontjába, törvényszerűen végzetes következményekkel.

Most megint olyan korszakban élünk, amelyben egyszer már döntési helyzetben voltunk. Lehetett volna az ország felemelkedését is szolgálni, hihetetlenül szerencsés feltételek közt. Lehetne egy olyan Európa ritmusát felvéve, ennek részeként élni, amely a globalizálódó világ egyik legbefolyásosabb hatalma, ugyanakkor demokratikus rendszerben garantál biztonságot polgárainak. Ebben a korszakban a Fidesz „szabadságharcot” éppen egy ilyen Európával szemben hirdet. Ez a politikai „elit” az európai demokrácia ellen küzd, miközben eljátssza az ország történelmi esélyét egy támogatott felemelkedéshez. „Hálából” veszélyezteti európai létünk biztonságát is.

Most tényleg új világrend kapujában állunk. Nemcsak arról van szó, hogy új szereplők jelentkeznek a világ vezetésének átvételére, és egyáltalán nemcsak demokratikus hatalmak, hanem arról is, hogy mindent könnyen zárójelbe tehet az egész emberiség létfeltételeinek radikális megváltozása. Ezekre a történelmi kihívásokra az orbáni önkényuralom rosszul reagál. Arra törekszik, hogy Európát is akadályozza az egyedül helyes reakcióban, az egységesebb és erősebb, tehát hatékonyabb és működőképesebb EU megteremtésében. Könnyen lehet, hogy ebben a szituációban felerősödik a türelmetlenség az orbánizmussal szemben. A magyar progressziónak erre kell készülnie!

 


Lánczos Vera