rss      tw      fb
Keres

A tiszta erkölcs, melly ha megvész…

 

A közismert mondás szerint nincs demokrácia demokraták nélkül. Demokratának lenni azonban nemcsak politikai magatartás, hanem morális tartás kérdése is. Amikor azt állítjuk, hogy valódi demokrácia csak a liberális demokrácia, és az ún. illiberális demokrácia nem az, arra is gondolunk, hogy a liberális demokráciában nemcsak bizonyos politikai, hanem alapvető morális elvek is megvalósulnak. Az emberi szabadság és méltóság, az emberi jogok megvalósítása és tiszteletben tartása nemcsak politikai, hanem morális kérdés is. Mindez világosan bennfoglaltatik Locke, Montesquieu és Kant filozófiájában. A demokrácia fejlődése során azonban az elvek megvalósulása bizonyos változásokon megy keresztül. A magyarokhoz (I.) című halhatatlan versében írja a több megbecsülést érdemlő Berzsenyi Dániel a következő sorokat: „Így minden ország támasza, talpköve /A tiszta erkölcs, melly ha megvész: /Róma ledűl, s rabigába görbed.”

Nézzük hát Rómát! Mint általában az antik városállamok, a római civitas (község, ez a görög polis megfelelője) egy eredeti, részben vérségi, részben vallási kötelékek adta összetartozás alapján jött létre. Polgár csak az lehetett, aki az állami szentségekben részesült, a betelepülőknek patrónust kellett fogadniuk. Később azonban az eredeti, teljes jogú polgárok, a patríciusok mellé egyre több betelepülő plebejus került, az ő harcaik nyomán alakult át Róma arisztokráciából demokráciává. A patríciusokat nem kell sem gazdag, sem hatalmaskodó nagyuraknak képzelnünk, bár különféle (gazdasági, politikai stb.) kiváltságaik voltak. Híres patrícius volt például Cincinnatus, akit a szenátus fölkért diktátornak, s a küldöttek éppen szántás közben találtak rá, így hívták el „ab aratro”; neki összesen 4 iugerum (1 hektár) földje volt, amit maga művelt. Az ugyancsak híres Menenius Agrippa, akitől az ismert példázat származik származik az állam mint organizmus egységéről, olyan szegény volt, hogy halála után a nép adta össze a temetési költségeket. A plebejusok sorában viszont voltak gazdagok, s ez a tény elősegítette a kiegyezést patríciusok és plebejusok között. A plebejusok eleinte külön politikai szervezetet kaptak, legfontosabb tisztségviselőjük a néptribunus volt, aki megvétózhatta a patríciusok legfőbb politikai intézményeként működő szenátus határozatait. Majd a plebejusok fokozatosan megkapták az összes, eredetileg patrícius tisztség (consul, praetor, censor stb.) viselésének jogát, miközben számos patrícius átlépett a plebejusi rendbe, csakhogy néptribunus lehessen. A szenátus azonban lényegében hivatali arisztokrácia volt, tagjait a már hivatalt viselt nemzetségekből válogatták, így aztán egyre több plebejus nemzetség került be, s ezek ugyanazt a magatartást képviselték, mint a patríciusok. A patrícius–plebejus különbség helyére a szenátus–nép, konkrétan a szenátus–népgyűlés különbség lépett, ezért volt az államhatalom birtokosa a senatus populusque romanus (SPQR, a római szenátus és nép). Az államalkotó közösségi érzés pedig most már nem annyira a hagyományos vallás, hanem a belőle kinövő egyfajta természetjog és moralitás lett. Az antik polgár életét magától értődő módon szabályozták az állam törvényei, melyek úgymond az isteni törvény elveinek alapján álltak. Az állam márpedig mindenbe beleszólt: kötelező volt a katonáskodás, szükséghelyzetben az amúgy is ellenőrzött vagyon föláldozása, a családalapítás és a családi élet rendezettsége. Aristotelés az etikájában pontosan fölsorolja az athéni polgár erényeinek listáját, s a rómaiaknál éppúgy megvoltak a polgár értékmérői, melyeket ápolnia kellett: virtus (erény), libertas (szabadság), gloria (dicsőség), pietas (kegyesség), fides (hit), dignitas (méltóság).

A születési különbségek helyére tehát a vagyoni különbségek léptek: ezt Athénban a solóni „timokratikus” (vagyoni) alkotmány, Rómában a hasonló ún. serviusi alkotmány biztosította. Ez azonban lehetővé tette a politikai demokráciát, mely az antikvitásban közvetlen demokrácia volt. Ennek legjellemzőbb mintáját az athéni népgyűlés adja. A népgyűlés kétségtelenül nehéz publikum volt, mert bár csak kevesen rendelkeztek műveltséggel, például írástudással, jogai tudatában mégis mindenki igyekezett a döntéshozatalban részt venni. A nagyobb baj az volt, hogy a törvények nem voltak eléggé kidolgozottak, s ez óhatatlanul vezetett önkényes döntésekhez; bár elvileg különbséget tettek törvény és határozat között, csakhogy minden törvény bármikor fölülírható volt egy új törvénnyel. A népgyűlés szuverenitása ugyanis teljes és osztatlan volt: egyszerre volt törvényhozó, végrehajtó és legfőbb bírói testület, nem ismerte tehát azt, amit a modern demokráciában a hatalmi ágak megosztásának, a fékek és ellensúlyok rendszerének nevezünk. A morális elvek érvényesítésére tehát nem létezett intézményes garancia. Amíg az athéni demokrácia vezető politikusa Periklés volt, az ő karizmatikus egyénisége és elismert tekintélye mindezt valamennyire ellensúlyozni tudta. Thukydidés, aki Periklés csodálója volt, úgy vélte: ő a népet nem követte, hanem irányította, s ezért „névlegesen ugyan demokrácia jött létre, valójában azonban az első polgár uralma”; Aristotelés pedig azt írta: Periklés kormányzata nem is demokrácia volt, hanem választott arisztokrácia. Az önkényeskedő, Tocqueville szavaival a „többség zsarnokságát” megvalósító demokráciával Aristotelés a törvények és a morál elvei által kormányzott politeia rendszerét állította szembe. Ez pontosan az a különbség, amit a fölvilágosodás korában a Föderalista mint demokrácia és köztársaság különbségét jellemez. (A politeia, a latin res publica jelentése valóban: köztársaság.) Rómában, ahol a szenátus és a népgyűlés kölcsönösen ellenőrizték egymást és korlátozták egymás hatalmát, mindez nem fordulhatott elő. Polybios éppen abban látta a római állam sikerének titkát, hogy az egyesítette magában a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia intézményeit (konzulok–szenátus–népgyűlés), s ezek az intézmények, hasonlóan a hatalmi ágak elválasztásának modern elvéhez, kölcsönösen kontrollálták egymás működését. A res publicának mindig alárendelték a res privatát.

Ugyanakkor Tocqueville-től tudjuk, hogy a demokráciában az emberek még a szabadságnál is jobban szeretik az egyenlőséget, márpedig a demokrácia rendszerében a politikai szabadság és a jogi egyenlőség gazdasági egyenlőtlenséggel párosul. Amikor azonban ezt minden lehető eszközzel föl akarják számolni, a morális gátlások nélküli érdekérvényesítés súlyos következményekhez vezet. Az athéni demokrácia problémái azzal kezdődtek, hogy a szegény polgároknak minden közösségi tevékenységért (így a bíráskodásban, a népgyűlésen, sőt a színházi kultuszban való részvételért is) napidíjat kezdtek fizetni. Rómában az olcsó vagy ingyenes gabonaosztás egyre inkább központi kérdéssé nőtte ki magát, a panem et circenses jelszava pedig később szállóigévé vált. Ezekből a támogatásokból megélni ugyan nem lehetett, a rendszer azonban arra alkalmas volt, hogy a polgárokat korrumpálja: a választásokon ne a legalkalmasabb, hanem a legtöbbet ígérő, demagóg pályázót részesítsék előnyben. A nép így mind Athénban, mind Rómában az önös anyagi érdekeit kezdte követni az állam érdeke helyett, megvesztegethető lett és a demagógok játékszere. Már az ostrakismos intézménye sem volt mentes a demagógiától. Ismert anekdota, hogy a népgyűlésen Aristeidést megkérte egy írástudatlan polgártársa, írná föl helyette a cserépdarabra az „Aristeidés” nevet, s a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta: mert unja, hogy folyton „igazságosnak” mondják. Ugyancsak ismert történelmi tény a megtalált több ezer előre megírt cserépdarab, mindegyiken Themistoklés nevével. A nagy vagyoni ellentétek leküzdése és a szegény polgárok helyzetének javítása önmagában véve természetesen helyes célok. Periklés abban a híres beszédében, amelyet a peloponnészoszi háború első éve athéni halottainak temetésén mondott, s amely Thukydidés hiteles rekonstrukciójában ránk maradt, kiemelte (az állam polgárainak egyenlősége mellett), hogy az athéni demokráciában a szegénység nem szégyen, csak az, ha nem küzdik le munkával. Egy teljesen más. modern szituációban hasonló szellemben nyilatkozott Thomas Mann, amikor egyik 1943-as előadásában ezt mondta: „Az Egyesült Államok a pionírszellemből táplálkozó bátor előrehaladás országa: a munkában is, mely senki számára nem szégyen.”

A szegénység fölszámolása és a jólét elérése munka révén, ezek tehát helyénvaló célok. A szegénység megszüntetése és a jólét elérése munka nélkül azonban minimum a választópolgárok korrumpálódásához vezet, de akár egy rablóháborút vagy a provinciák kifosztását is lehet ezzel a céllal igazolni. Mindkettőre láthattunk példát már Athénban is, de főleg Rómában, s az a politikai rendszer, amelyben a nép, a puszta jólét megszerzésének érdekében, minden morális eszményét föladja, joggal érdemelte ki Polybiostól az „ochlokrácia” nevet, mert ez ugyan valóban a nép, de a nép mint moralitás nélküli csőcselék uralma. Ebben a megbomlott egyensúlyú, már nem politikai és morális elvek, hanem egyedül az érdekek által irányított „demokráciában” tág tere volt a legkülönfélébb demagógoknak. Athénból egy sor kártékony demagógot ismerünk (a leghíresebbek Alkibiadés és Kleón), Rómában pedig már a tehetséges, de sötét kalandor Catilina is komoly népi támogatást élvezett, sőt olyan véreskezű zsarnokok, mint Nero vagy Domitianus, mert szórták a pénzt, miközben a kincstár kiürült, népszerűek voltak. (Az utóbbi idején fogalmazta meg Iuvenalis a „panem et circenses” jelszavát.) A népszerűség ugyanis a cézárok számára is fontos volt, hiszen a nép elégedetlenségét föl lehetett volna használni ellenük.

Mindebből persze világos, hogy az elvek és szabályok nélküli demokrácia végül diktatúrába megy át. A modern korban Sztalin és Hitler is demokratának tartották magukat, és ugyanilyen meghamisított demokrácia ma a növekvő népszerűségű ún. „illiberális demokrácia” is, mely a valóságban a gátlástalan többség zsarnokságát és egy a többség által támogatott gátlástalan diktátor zsarnokságát jelenti. Elegendő itt a szélsőjobboldali pártok törekvéseire vagy a hatalomra jutott mai demagógok kormányzati módszereire gondolnunk. Nihil novi sub sole.

 




Lendvai L. Ferenc