Sipos Balázs
- Részletek
- 2010. december 27. hétfő, 06:46
- Sipos Balázs
A G-7 e heti vendége:
Sipos Balázs (PhD) történész
Kutatási területe a 20. századi magyar médiatörténet
Önálló kötetei:
A politikai újságírás mint hivatás
Média és demokrácia Magyarországon
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Semmi
Magyarországon mostanában semmi se történik. Annyira, de annyira semmi, hogy ha naplót írnék, minden naphoz ezt kellene írnom: Semmi.
Ha lenne naplóm, talán nem kerülhetne illetéktelen kezekbe, hiszen lényegében üres lenne. És miért kellene titkolni egy semmi – egy teljesen semmi kis naplót?
De az is lehet, hogy ellenkezőleg. Fordítva. Ha lenne naplóm, vigyáznom kellene, ne jusson nyilvánosságra. Mert ha lenne naplóm, talán politikai túlzásokat tartalmazna. Vagy egyenesen dekadens lenne. Defetista. Destruktív. Mert én is olvastam az újságban, hogyne olvastam volna, hogy megérkezett hozzánk a forradalom.
Az én naplómban azonban ez állna: Semmi.
2010. december 20.: Semmi.
December 21.: Semmi.
December 22.: Semmi.
Olvastam persze a napokban, hogyne olvastam volna, hogy a miniszterelnök úr szóvivője szerint „az európai politikában jelen lévő forradalmi romantika hevülete néha-néha átragad a magyar sajtó egyes tudósításaira is”, és azok a magyar sajtó szabadságát féltő külföldiekről szólnak. De mi mást jelent mindez, mint egy újabb semmit? Mint azt, hogy a magyar forradalmi romantika nem egyedülálló, nem egyedül való, nem páratlan? Hogy csak egy a forradalmi romantikák közül: egy „tizenkettő egy tucat” forradalom és romantika?
Mit is írnék hát a naplómba, a miniszterelnök úr szóvivőjét olvasva? Semmit. Valahogy így:
December 23.: Semmi.
December 24.: Semmi.
December 25.: Semmi.
És így tovább, előre és hátra, oda és vissza, keresztül-kasul az időben.
Ha lenne naplóm, ilyen lenne. És annyira unnám, de annyira, hogy más naplókból másolnék bele idézeteket. Például legkedvesebb naplómból, Márai Sándoréból, annak is 1948-as kötetéből, ezt:
„Időbe telik, amíg az emberek megtanulják, hogy a szolgaság akkor is szolgaság marad, ha szabadságharcból és forradalomból születik.”
Vagy azt a részt, amely szerint a demokrácia mindenkor és mindig megbukik, „ha nem bízza reá a maga kormányzását az oligarchákra, tehát a kiválóakra…”
Ha lenne naplóm, ezt írnám bele minden nap, amikor a miniszterelnök úr szóvivője és más embere nyilatkozik. Sőt: ha lenne naplóm, amit Máraival írnék tele, már évek óta ez az idézet állna benne, hosszú-hosszú évek óta, nap-nap után. Hiszen Magyarországot ki tudja mióta nem a „nemzeti felelősségérzettel” bírók, nem „a műveltséget mint a nemzet önmegóvó képességét” tisztelők és istápolók kormányozzák. Nem a kiválók.
2010. december 26.: Sehol senki és semmi.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Erzsike férje
Magyarországon, a politikában, ma sem történt semmi említésre méltó. Egy-két politikus enyhén megjátszott sajnálattal és dölyffel nyilatkozott másokról, most éppen külföldi zsurnalisztákról, akik nem ismerik az ő nemes szándékait. Akik nem hallják meg az ő szívét, mely a közszabadságokért dobog, és tudatlan módon a zsarnokság szolgájának mutatják.
Átlagosan semmilyen nap volt tehát a mai: sokakat megaláztak, néhányan maguk alázkodtak meg.
Olvastam persze, hogyne olvastam volna az igazságügyminiszter úr nyilatkozatát. A miniszter úr szerint az a baj, hogy a kormány nagy ívű terveinek „egy részét nem ismertetik elégszer, nem állítanak megfelelő érvrendszert a nyilvánosság számára”. A miniszter úr azt is mondta: „Intenzívebbé kell tenni az érvelést a lépéseink mellett. Különösen akkor, amikor egy-egy váratlan vagy gyorsan végigvitt döntésről van szó, hiszen ilyenkor sok esetben a közvélemény a döntéshozók mögött kullog.”
Szóval átlagos nap volt a mai – de hogy mégse múljon el észrevétlenül, közzéteszek egy semmi kis hírt, amelyet tudtommal még nem írtak meg az újságok. Egy kis hírt, amelyet most hallottam a barátomtól, akivel megesett a karácsony előtti napon, és amely történettel talán a miniszter úr segítségére is lehetek, aki a közvéleményre szeretne serkentőleg hatni, s aki a közvéleményt maga előtt óhajtja látni.
Erzsike meg a férje egy semmi kis lakásban lakik Pesten, amolyan „talán ha”, „éppen hogy” ötven négyzetméteres apró lakásban, amelyről pár éve, még egy másik (Gyurcsány-) kormány idején azt hitték, hogy adót kell majd utána fizetniük. Nyugdíjas Erzsike meg nyugdíjas férje ezen felbőszültek, emiatt pártot váltottak, és attól kezdve a jobboldali nagy párt eszméiben hittek.
Erzsike férjét, e kedves, halk szavú embert kérte meg a barátom a szenteste előtti délelőtt, hogy segítsen fölállítani a karácsonyfáját. Majd a munka után leültek a konyhában, kinyitottak egy üveg pezsgőt, Erzsike férje meg beszélni kezdett, beszélni az életről:
– Ezek – mondta –, ezek felemelik az árakat, mert azt hiszik, hogy mindent megtehetnek. Mondtam én, hogy ne az Orbánékra szavazzunk, mondtam Erzsikének, de csak nem hagyta. Most meg tessék: ezek bármit megtehetnek. Mondtam én, mondtam Erzsikének, hogy a jobbikosokat kell választani. Akkor most legalább lenne elszámoltatás és büntetés, és a komcsikat legalább kivégeznék.
Így beszélt Erzsike férje, majd megköszönte a pezsgőt, és hazament az ő Erzsikéjéhez.
Én pedig ezt a történetet hallva forró fürdőt vettem, töltött káposztát vacsoráltam, kinyitottam egy palack jobbféle fehér bort, és arra gondoltam: vajon mi történne, ha a miniszter úr ismerné Erzsike férjét, innen a közvéleményből.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Unalom
Lehetséges: volt némi romantikus túlzás abban, amit a minap, azaz amit a napokban írtam. Talán valóban elvetettem a sulykot, hogy Magyarországon mostanában semmi se történik. Hiszen rohanunk a forradalomba. Illetve nem! Nem rohanunk, nem szaladunk a forradalom kitárt karjába, s nem is apró lépésenként közelítjük, remélve, hogy a végén magához szorít, fullasztón nagy szeretettel, szeretettel, ahogy csak ő, ahogy csak egy forradalom szeretni tud. Hiszen tavasz óta már benne járunk, mit járunk: föl-alá, faltól-falig futkosunk a forradalomban.
A forradalom azonban hiába jó, és hiába, hogy minden jótéteménye (mint neve is mutatja) jó – szóval hiába nekem minden, ha egyszer unom, rettenetesen unom a forradalmat. Miattam ne fáradjanak, tőlem abba is hagyhatják – mondanám, ha legalább ehhez volna kedvem, de annyira nem érdekel ez a rebellió, hogy tőlem akár folytathatják napestig vagy azon túl is.
Unom a politikát, a közügyek nem érdekelnek, a szabadság és a műveltség, a haza és a haladás bármilyen magas fokra juthat, engem akkor se, az se érdekel.
Mással vagyok elfoglalva: magammal. Húsz éve próbálok egy szerepet, egy szerepet, amelyet ma sem tudok megfelelően eljátszani, és amely szerep sosem divatozott, de éppen most lett idejétmúlt. Polgár szeretnék lenni. Veszettül. Illetve ma már inkább megmeredve, pozőrként. A viselkedési szabályokra figyelek csupán, meg a szolid polgári létre, meg arra, hogy másokat kevéssé zavarjak, és hogy legyenek helyek, ahol pedig mások nem érnek el hozzám.
Kerülöm, hogy bármi érdekeset, bármi egyénit mondjak, ami ezért vagy azért kellemetlenül érinthet valakit. Kerülöm a megerőltetést, és emiatt nem szeretek véleményt adni semmiről. A vélemény egyrészt megbánthat, másrészt fárasztó. Fárasztó, mert ezerszer kell megfontolni, és mert utána is csak retteghetünk: nincs-e tévedés a dologban, és vajon nem érintette-e a véleményünk másvalaki életének azt a részét, amely már nem tartozik senkire. Nem olyan tulajdonságát véleményeztük-e, amely bár nem magánügye, de csak az ő bírálatának tárgya lehet? Nem írtuk-e elő például valakinek, hogy miként legyen más? Nem azt óhajtottuk-e valójában, hogy a mi gusztusunk szerint formálja mássága szerepét, ahelyett hogy ráhagytuk volna: úgy tegye, ahogy méltóztatja, ahogy tudja, ahogy neki kényelmes? Vajon nem olyanokat figyelmeztettünk-e arra: meggyőződésük parancsa szerint másként kellene cselekedniük, akiknek hitében nem osztozunk? Vajon nem alkottunk-e másokból elképzelt csoportokat, és azokat azután nem jellemeztük-e? Azaz: nem vétünk-e a polgári élet szabályai ellen?
Ma Magyarországon a politika és a forradalom kényelmetlen és bántó, nem a polgári normák szerint unalmas. Ezért unom mindkettőt. Unom például, hogy a képviselő úr, a kulturális ügyek őre, gondnoka és bizottsági elnöke, kifejti: a mások érvei – őszinte sajnálatára – en bloc értelmezhetetlenek. Nincs közöttük szakmai vélemény, csak holmi elfogultságok.
Untam, amikor egy másik képviselő úr arról szólt: a baloldal (en bloc), ha hatalomra jutott, mindig rárontott a nemzetre.
Untam, amikor baloldaliak hiányolták a modern jobboldalt, és untam, amikor jobboldaliak tették ugyanezt – a baloldallal.
Untam, amikor baloldaliak arról értekeztek, miként kellene viselkedniük „a” jobboldaliaknak – és fordítva.
És elszomorít, hogy az általam tisztelt író szerint a 20. században „a jobboldali prominensek (en bloc – szúrom ide én) mindig későn emelték fel szavukat. Legjelentősebb személyiségük, Bethlen István akkor figyelmeztetett a háborús részvétel veszélyeire, amikor a Horthy-kormányzat már visszavonhatatlanul elkötelezte magát a náci Németország mellett. Akkor követelte a szakítást, amikor már Szálasi Ferenc árpádsávos hordái voltak hatalmon.”
Elszomorít a tévedések miatt is (hogy csak a legnyilvánvalóbbat mondjam: Bethlen 1944 márciusa és októbere között bujdosni kényszerült, mert azt tette, ami itt hiányolva van), és elszomorít, mert e tévedések miatt is igazságtalan.
Én már azt se látom, miért lenne ildomos vagy hasznos vagy kényelmes általában „a” jobboldalról szólni – hiszen már azt se értettem, miért kellett (volna) megkülönböztetni a polgárt és a polgárit a baloldalitól. Mert akkor hová sorolható Fejtő Ferenc, aki önleírása szerint polgár és szocialista? Vagy Márai Sándor, aki ezt írta 1948-as naplójában:
„Nem lehetek kommunista, mert baloldali ember vagyok. (…) a hivatásos és szakmaszerű baloldaliaknak soha nem voltam ’eléggé’ az, de a magyar társadalom egésze számára mindig gyanúsan az voltam (…) számomra minden jobboldaliság, ami elnyomás, szellemi szabadság elfojtása; minden elárulása a szocializmusnak, ami nem tiszteli az egyént.”
Ezt írta Márai, közvetlenül az előtt, hogy elmenekült a diktatúra elől – hogy magányos legyen az emigrációban, ahogy (naplója szerint) magányos volt addig mindenkor Magyarországon is. Ahol hosszú évekig, évtizedekig oly szépen, szerepe előírásait követve, példaadón unta magát.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Nemzeti együttivás
Újabban, pontosabban pár nap óta furcsa változást-elváltozást figyelek meg magamon: mint egy szolgálattételre berendelt híradóstiszt, egyre másra olvasom az újságokat, olvasom a híroldalakat, nézem a híradókat, és különbféle rádiók hírszolgálatát figyelem. Olyan emberekről beszélek otthon, akiket nem sokra tartok, mert olyan neveket tudok újra, amelyeket már (indokoltan) elfelejtettem. Politikai ügyekbe ártom magamat. Álmomban politikusok vesznek körül. Vidám kocsmai társaság, csupa szívbéli cimbora: nem úriemberek, de számtalan gyermeteg tréfát ismernek.
Újabban nemszeretem újságírók, politikusok vesznek körül. Csupa tömegember, akiket Ortega y Gasset gyönyörűséges pökhendi esszéjében oly perfekt módon jellemzett: olyanok, akik nem kívánnak sokat maguktól, akik nem ismernek el semmi mértéket, akik a ma realizmusát imádják, és mit sem törődnek a múlttal. Kultúráról locsognak, noha nem fertőzte meg őket más, mint a filléres nemzeti dínomdánom – fűzöm hozzá felfuvalkodottan. – Hitbéli meggyőződésükre érzékenyek, miközben mások hitén és méltóságán egyszerű szavakkal tréfálkoznak.
Szóval újabban megint egy kultúraellenes világban élek: élek egy kultúraellenes világban, és ez elszomorít. Eszembe jut Márai, aki az 1948-ban Moszkvában járt magyar politikusokkal ironizált. Politikusokkal, akik csak áradoztak a moszkvai szállodák kényelméről, és lelkendeztek, mert mindegyikőjük szobájában ott állt a zongora: „elképzelem Szakasitsot vagy Rákosit, amint lefekvés előtt merengve végigfuttatják ujjaikat a billentyűkön” – írta Márai. Én meg elképzelem a miniszterelnök úr helyettesét, amint Ratzinger bíboros és a szociológus Habermas beszélgetését olvassa (merengőn), különösen azt a részt, ahol a későbbi XVI. Benedek a kisebbségeket is védő normákról beszélt. Arról, hogy ezeket helyesen kivonták „a többségi játszmából”. Elképzelem – de sajnos olvasni csak azt olvashatom, hogy a miniszterelnök úr helyettese egy interjúban diszkréten és történetesen pártérdeke szerint félreérti az eme beszélgetésre és az eme gondolatra vonatkozó utalást. Elképzelem – de miért kellene nekem ezt elképzelnem, és miért kell egyáltalán elolvasnom ezt a „félreinterpretálást”, amikor kedvemre elmerülhetek a két lenyűgöző ember kötetében? Miért kell azzal foglalkoznom, hogy Nemzeti Egységes Kártyarendszert vezet be a kormány, hogy nemzeti már minden: az együttműködés, a konzultáció, a kormány, és hogy a „nemzeti” jobbára fosztóképző lesz, mint a szocializmus volt gyerekkoromban (lásd szocialista demokrácia)? Legföljebb titokban olvasom majd valódi nemzeti irodalmunkat, hogy ne zavarjam meg vele a nagy nemzeti műélvezetet. (A nemzeti erkölcs triumfálásakor pedig szégyenlősen, de csak otthon, elfordítom a fejemet.)
Nézem a híradót, és megtudom, hogy Jászberényben megdöntötték a forraltbor-együttivás világrekordját. Ezt érdekesnek találom, de ugyanúgy nem értem, mint a politika magyarországi működését. Ugyanúgy nem látom az elvét és az értelmét. Pedig ez is sokakat inspirál: 2007-ben Gyöngyöstarjánban állították föl a csúcsot, amit 2009 decemberében Sárváron ügyesen és alaposan bedöntöttek. Egy évre rá azután Gyöngyöstarjánban még többet és még többen ittak együtt, egymásért – ám szegényekben még ki se hűlt a forró bor, mire most, alig két héttel később, Jászberényben elitták előlök régi dicsőségük.
Nagy nemzeti egységes és forradalmi együttivás – most így képzelem Magyarországot a jövőben. Saját helyemet meg vidám kocsmai társaságban, csupa szívbéli cimbora között vélem felfedezni. Addig viszont szeretném magamat otthonosan érezni. Ha otthon, ha magányosan, hát úgy.
(És ha holnap rettentő dühös leszek e világra? Azt majd meglátjuk.)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Vége
„A Times bécsi tudósítója összefoglalóan ismerteti a magyar sajtótörvény-javaslatot, amelyet brutálisnak és reakciósnak mond. A lap szerint ez az intézkedés a magyar újságíróknak súlyos gondokat okoz.” (MTI, 1921. június 22.)
Pár nap óta valami változást-elváltozást észlelek magamon. Egyre másra olvasom az újságokat, olvasom a híroldalakat, nézem a híradókat, különbféle rádiók hírszolgálatát figyelem – és kezdem megérteni azokat az úri hölgyeket, akik puha kezecskéiket előkelően ökölbe szorították és teli torokkal, piros-fehér-zöld érzésekkel telve és tőlük felhevülve, ám nem veres, hanem édes halványrózsaszín fejjel azt szavalták éneklőn: „Gyurcsány, takarodj! Gyurcsány, takarodj! Gyurcsány, takarodj!”, és közben, mint régi hősszerelmesek, poétikus hangulatba ringatták magukat.
Hogy miért tették? – erre is volna már ötletem: szenvedélyük hajtotta, szenvedélyük nem hagyta nyugodni őket, szenvedélyük, amelyet tehetetlen dühük táplált. Azt gondolták: a hazát romlásba dönti egy hazug kalandor, a múltnak talán ha düledékei maradnak fenn, és ez ellen nem lehet semmit se tenni.
Erről azonban nem írok ma. A megértés ugyanis nekem kényelmetlen, a különbségek megértése pedig úri hölgyeknek még kényelmetlenebb.
Különben is egy jelenet jár a fejemben, melynek hőse két finom úri hölgy. Az Országház előtt, a Kossuth téren mentem keresztül egy este – egy nem is akármilyen este: az októberi forradalom egyik ünnepi estéjén, amelyet már a mai kormány rendelt. A téren élőképet vagy valami effélét mutattak be éppen, a hangszórók a Nabucco hangjait szórták, a kórus híres dalát. Éppen két finom úri hölgy mellé léptem, amikor egyikük tehetetlen dühvel és a világ lebírhatatlan fájdalmát a lelkében cepelve ezt mondta: „A zsidó kórus megy ilyenkor, pedig már Orbán van kormányon! Haza is megyek!”
Erről azonban többet ma nem írok.
Talán csak annyit: nem tudom, hogy a két úri nő tagja volt-e a fent megidézett és kiáltó hölgykoszorúknak, de ez mindegy is. És azt se hiszem, hogy hazánkban a butaságon, a műveletlenségen és az udvariatlanságon kívül nagy tömegben más is dühöngene – noha ezeknek ezer meg ezer arca és formája van.
De többet erről se írok, mert nem szeretem a leheletfinom célzásokat.
Nem írok továbbá semmi aktualizálható múltbéli eseményről. Nem szólok Teleki Pál gróf első és Bethlen István gróf egyetlen kormányának közös munkájáról, az 1921-es sajtótörvény-javaslatról, amely a sajtó szabadságát korlátozta volna, ha a további korlátozása szükséges lett volna. De nem volt se sajtószabadság, se szükség, és így a javaslat – javaslat maradt.
Nem szólok József Attila vagy Radnóti Miklós szeméremsértő verseiről se – már tudniillik arról, hogy a kormány alá rendelt ügyészség miként packázott-hatalmaskodott hajdan e költőkkel is.
De nem szólok róla, mert ezeknek a felidéző-utalásoknak a magyarázó ereje szerény, még ha jóféle tárcákba akár illenek is.
Eme kétségtelen finom írói eszközt most se használom: csupán dolgozatom élére állítottam egy semmi kis idézetet, hogy általa a hétvégére több olvasót nyerjek.
Egy olyan hét végére, amikor hazámban nem történt semmi szokatlan, de mindezt rettenetesen megszenvedtem.