rss      tw      fb
Keres

Sipos Balázs









Vége




A Times bécsi tudósítója összefoglalóan ismerteti a magyar sajtótörvény-javaslatot, amelyet brutálisnak és reakciósnak mond. A lap szerint ez az intézkedés a magyar újságíróknak súlyos gondokat okoz.” (MTI, 1921. június 22.)

Pár nap óta valami változást-elváltozást észlelek magamon. Egyre másra olvasom az újságokat, olvasom a híroldalakat, nézem a híradókat, különbféle rádiók hírszolgálatát figyelem – és kezdem megérteni azokat az úri hölgyeket, akik puha kezecskéiket előkelően ökölbe szorították és teli torokkal, piros-fehér-zöld érzésekkel telve és tőlük felhevülve, ám nem veres, hanem édes halványrózsaszín fejjel azt szavalták éneklőn: „Gyurcsány, takarodj! Gyurcsány, takarodj! Gyurcsány, takarodj!”, és közben, mint régi hősszerelmesek, poétikus hangulatba ringatták magukat.

Hogy miért tették? – erre is volna már ötletem: szenvedélyük hajtotta, szenvedélyük nem hagyta nyugodni őket, szenvedélyük, amelyet tehetetlen dühük táplált. Azt gondolták: a hazát romlásba dönti egy hazug kalandor, a múltnak talán ha düledékei maradnak fenn, és ez ellen nem lehet semmit se tenni.

Erről azonban nem írok ma. A megértés ugyanis nekem kényelmetlen, a különbségek megértése pedig úri hölgyeknek még kényelmetlenebb.

Különben is egy jelenet jár a fejemben, melynek hőse két finom úri hölgy. Az Országház előtt, a Kossuth téren mentem keresztül egy este – egy nem is akármilyen este: az októberi forradalom egyik ünnepi estéjén, amelyet már a mai kormány rendelt. A téren élőképet vagy valami effélét mutattak be éppen, a hangszórók a Nabucco hangjait szórták, a kórus híres dalát. Éppen két finom úri hölgy mellé léptem, amikor egyikük tehetetlen dühvel és a világ lebírhatatlan fájdalmát a lelkében cepelve ezt mondta: „A zsidó kórus megy ilyenkor, pedig már Orbán van kormányon! Haza is megyek!”

Erről azonban többet ma nem írok.

Talán csak annyit: nem tudom, hogy a két úri nő tagja volt-e a fent megidézett és kiáltó hölgykoszorúknak, de ez mindegy is. És azt se hiszem, hogy hazánkban a butaságon, a műveletlenségen és az udvariatlanságon kívül nagy tömegben más is dühöngene – noha ezeknek ezer meg ezer arca és formája van.

De többet erről se írok, mert nem szeretem a leheletfinom célzásokat.

Nem írok továbbá semmi aktualizálható múltbéli eseményről. Nem szólok Teleki Pál gróf első és Bethlen István gróf egyetlen kormányának közös munkájáról, az 1921-es sajtótörvény-javaslatról, amely a sajtó szabadságát korlátozta volna, ha a további korlátozása szükséges lett volna. De nem volt se sajtószabadság, se szükség, és így a javaslat – javaslat maradt.

Nem szólok József Attila vagy Radnóti Miklós szeméremsértő verseiről se – már tudniillik arról, hogy a kormány alá rendelt ügyészség miként packázott-hatalmaskodott hajdan e költőkkel is.

De nem szólok róla, mert ezeknek a felidéző-utalásoknak a magyarázó ereje szerény, még ha jóféle tárcákba akár illenek is.

Eme kétségtelen finom írói eszközt most se használom: csupán dolgozatom élére állítottam egy semmi kis idézetet, hogy általa a hétvégére több olvasót nyerjek.

Egy olyan hét végére, amikor hazámban nem történt semmi szokatlan, de mindezt rettenetesen megszenvedtem.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!