Pártok szimpátiaváltozásai



A Medián és a Szonda Ipsos közvéleménykutatási adatai szerint (melyeket az alábbiakban együttesen fogok emlegetni), bekövetkezett az, ami előbb-utóbb mindenképpen várható volt. A választások utáni euforikus támogatottságból (ami 3 millió fölötti szavazótömeget jelentett) novemberig a kormányzó pártszövetség elveszített 300 ezret, majd az utóbbi egy hónapban további 300 ezret. Népszerűsége még most is magas persze, a biztos választók között 60 százalék fölött van, de nem valószínű, hogy a tendencia megfordulna, valószínűbb, hogy inkább folytatódni fog ebben az irányban.

Éspedig azért valószínűbb, mert más szignifikáns tendenciák is ezt az irányt látszanak támogatni. Az az igencsak fontos általános mérőszám, amely az egyes pártoktól függetlenül (mellettük ugyanis az emberek gyakran akkor is kitartanak, ha egyébként elégedetlenek velük és morognak rájuk) vizsgálja az elégedettséget, nem is a kormány konkrét tevékenységével, hanem a dolgok általános állásával kapcsolatban, azt mutatja, hogy az őszi 39 százalékról mostanra már 48 százalékra nőtt azoknak az aránya, akik szerint az országban a dolgok rossz irányba mennek. Ezzel párhuzamosan, és ez éppoly szignifikáns, 21 %-ról 32 %-ra nőtt azok aránya, akik ma semmiképpen nem szavaznának a kormányzó pártszövetségre. Végül, ami különös figyelmet érdemel: a kormányzó, magát „polgárinak” és „fiatalnak” nevező pártszövetség népszerűsége különösen csökkent egyfelől a kvalifikáltaknál, másfelől a fiataloknál. Egy jeles politikai elemző és publicista, akinek nézeteivel (így különösen a volt szocialista pártelnökkel és miniszterelnökkel szembeni fóbiájával) nem mindig értek egyet, de akinek tudását és meglátásait becsülöm, nemrégiben olyasmit írt: ma az egyetemi padsorokban ülnek azok a fiatal demokraták, akik majd elzavarhatják az elaggott „fiataldemokratákat”.

Természetesen világos, hogy a kormányzó pártok népszerűsége, a kormányzás megkezdése után és néhány népszerűtlen intézkedés nyomán, mindig csökkenni szokott. Az itt említett folyamatban azonban két dolog figyelemreméltó: egyrészt, hogy egy népszerűséghajhászó intézkedéssorozat után következett be, másrészt – ami épp az előbbi vetületében érdekes – azt mutatja, hogy az embereket mégsem lehet a végletekig hülyíteni nacionalista szólamokkal és akár még populista aprópénz-osztogatásokkal sem.

Amennyire megnyugtató és örömteli az a tény, hogy tehát az emberek nem hülyék, a fák pedig nem nőnek az égig, épp annyira nincs ok rá, hogy az ellenzéki pártok most örömmámorban ússzanak. A szélsőjobboldali ellenzék megkapaszkodott 10 százalék körül, az alternatív párt 5 százalék körül – decemberben 6 százalékon állt, ami a bejutási küszöb miatt fontos. Az előbbi valószínűleg ezen a szinten marad, az utóbbi szimpatizánsainak száma, ha a fiatal választók preferenciaváltására gondolunk, alkalmasint növekedhet. Világos azonban, hogy az ellenzék fő ereje változatlanul a szocialista párt. Változatlanul, és változatlan szinten: ugyanis relatíve.


Changing Reality – flickr/h.koppdelaney

Mert igaz ugyan, hogy az októberi 16 százalékról novemberben 17 százalékra, decemberben pedig 21 százalékra nőtt a szimpatizánsainak aránya a biztos választók körében, ez azonban csak annak az eredménye, hogy ezek a szimpatizánsok, a korábbi hónapok letargiája után, most aktivizálódtak. Ami persze fontos, de az üdvösséghez kevés. Ennél sokkal fontosabb lehet a számukra, hogy elutasítottságuk az őszi 27 százalékról mostanra 20 százalékra csökkent. De az üdvösséghez még ez is kevés. Ha a párt továbbra sem tud megújulni és új arculatot mutatni, ha ellenzéki szerepét továbbra is egy demagóg baloldaliságban próbálja kiélni, akkor az alternatívokkal és a fiatal új civilekkel megköthető szövetség helyett a kommunistákkal fuzionálhat, és velük együtt tűnhet el a süllyesztőben. Pedig a lehetőség itt van. Hic Rhodus, hic salta!


Lendvai L. Ferenc                  


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!