Bíró D. Péter sajtószemléje - 2010. 12. 27.

Válogatás az elmúlt hetek fontosabb írásaiból


FÓKUSZBAN:

2010. november
Tenigl-Takács László: A tű foka (plebejus röpirat a szégyenről)
Mozgó Világ online

„A gazdag gazdagsága az esetek többségében éppúgy történelmi múltú, mint a szegény szegénysége. Jó (jobb) családba születik, abba házasodik, már a szülei jómódúak (értelmiségiek, társaság- vagy brancsbéliek) voltak. Olykor hallani legendákat proletárból milliárdossá vedlett mágnásokról, Magyarország Bakócz Tamásai mégse töltenének meg egy kisebb úszómedencét. A meggazdagodásmítoszok mindig személyes hőstörténetek, ezek azonban már nem annyira héraklészi küzdelmek, mint inkább fineszes hermészi cselekedetek (leleményesen kitalálta, zseniálisan rájött, szorgos munkával felépítette, kihasználta az adódó alkalmat stb.).”

„A gazdag létét önmaga számára mindennap tapasztalható javai bizonyítják, a szegény létének bizonysága pedig az eme javak iránti hiú és betelhetetlen sóvárgás. A gazdag világa látszólag sérülékeny, ám felépítménye romolhatatlan. Lelki válságba és idült szenvelgésbe döntheti akár az a tény is, hogy zöldövezeti otthonában túl közel építkezett a szomszéd, s rontja ezzel a kilátást, miközben soha életében nem tapasztalta meg annak az édesanyának a már öntudatlanná tompult fájdalmát, aki nem képes megvenni gyermekének a könyörgött játékot, süteményt, kakaós csigát. A szegény világa kifelé edzettséget mutat, ezzel szemben belülről termesz rágta és omlatag. Tartós, visszafordíthatatlan romlásba döntheti egy gyermek megbetegedése, a segély csökkentése, az időszakos munka megszűnte, az esőzések miatt kimaradt napszám, a svájci frank árfolyamának ingadozása.”

„A gazdag ragaszkodása kedvenc birtoktárgyaihoz valójában saját tetteihez és sikereihez való ragaszkodás. Oly féltő és gondoskodó szeretettel simogatja meg a Balaton-felvidéki dácsa búbos kemencéjébe épített antik kályhacsempét, mint a futástól kimelegedett kisgyerek buksiját, mert az a megszerzés alkalmára és örömére emlékezteti. A szegénynek nincsenek a szerzés öröméről való emlékei. Ragaszkodása egyszerre gyűlöletteljes és makacs kötődés, hiszen mindaz, ami körülveszi, önnön szegénységére emlékezteti, és abban tartja meg. Használati tárgyait adományba kapja, kukázza, filléres piacokon szerzi be, ezért nem is vigyáz rájuk. Miután emlékmintái sem a birtokbavételnek, sem az értékes megőrzésének öröméről nincsenek, egyetlen luxusa a pazarlás, s mert nem rendelkezik elmulatható, ezerholdas tanyákkal, saját sorsát, szabadságát, testét és egészségét pazarolja el.”

„A kapcsolati tőke és ismeretség sűrű szemű szociális háló, ami a gazdagot megóvja a nyomor mélyvizeitől, a szegényt pedig nem engedi kitörni. Olykor némelyikük nekiszalad ennek a hálónak, beleakad és megfullad, mint a cápák az elkerített trópusi strandokon. Egy szegény sorsú roma barátom bejutott az ország egyik elitegyetemére. Hónapokon át készült egy gyilkosan hírhedt szigorlatra. Mikor sorra került, a dékán egyetlen szót sem kérdezett tőle a klasszikus német filozófia rejtelmei felől. Ehelyett hosszasan taglalta, hogy vannak rendes cigányok („ők javították meg ingyért a kápolna bádogtetejét”), és vannak tolvaj cigányok, akik ellopták a vaskerítését. Végszóként arra biztatta diákját, hogy belőle rendes cigány legyen, majd beírt egy ötöst az indexébe. Barátom másnap összepakolta a cuccát a kollégiumban, s úgy döntött, mégsem lesz szociológus. Úgy hallom, mostanság éppen targoncás egy németországi kikötőben.”

„A gazdag félelme éppoly tudatalatti és álombéli, mint a már belefáradt szegénység dühe és kínzó vágyakozása. Ha nyomort lát, elfordítja a fejét, becsukja a szemét. Eltakarítja környezetéből, akár a haldokló hozzátartozóit. Pontosan ezért ignoráns és intoleráns a szegényebbel szemben. Szemléletes példa erre az egykori lengyel vagy a mai roma utcai árusok közmegítélése és közutálata. Ez az utálat persze nem tartja vissza attól, hogy megvegye a filléres ágyneműt, merülőforralót, (szerinte biztosan lopott) paradicsomot és paprikát. A gazdagabb tehát közvetve vagy közvetlenül nyer a szegényebb szegénységén, eközben a szegényt megveti, és szinte kivétel nélkül mindig őt okolja annak szegénységéért.

Az ignorancia és a türelmetlenség öntudatlan motiváló tényezői között mindenképpen megtalálható a szégyen, a bűntudat és a felelősségvállalás hiánya. Ha a gazdag tisztességes, be kell lássa, hogy nem képes, vagy igazából nem is akar tenni a szegénység ellen. Ha cinikus csirkefogó, akkor pontosan tudja, hogy gazdagsága a szegény szegénységén alapul. A cinizmus csak a szegénységet vállaló világképben van a helyén. A gazdag cinizmusa – bárhogy is leplezi – torkán megakadt keserű pirula, a teában fel nem oldódott citrompótló. Ezért a gazdag alkalmanként krahácsol és jótékonykodik. Felajánlja adója egy százalékát. Normalizálja a szegénységet és legitimizálja adakozó önmagát.”

„A nincstelenség és kiszolgáltatottság olyan állandó teher és stressz, melyet lehet ugyan folyamatosan viselni, ez azonban sok esetben már a gyermekkorban lelki sivársághoz, alkalomadtán elképesztő agresszióhoz vezethet. Rózsadombi gyerekek általában nem vágnak ketté ásóval macskakölyköket. Nyomorgó és az éhség partvonalán egyensúlyozó gyerekek olykor megteszik. Gorkij leírja, hogy egy, a közösen tűrt nyomorból kirobbant verekedés során pékműhelybéli társa az emeletes priccs tetejéről akart ráugrani a földön már ájultan fekvő, öreg munkás mellkasára, hogy összetörje bordáit. A szegény hatalomvágyának alkalmi kiélési módja, ha állatot kínoz, öl, esetleg saját nyomorult társával teszi ezt.”

„A szegény a gazdagok minden talmi reménye ellenére is makacsul boldogtalan. Természetes reakciója a gazdaggal szemben az irigység és a viszont-utálat. Ha már nagyon megtörték, vagy netán a gazdagság morzsáival kecsegtetik, akkor a hajbókoló alázat. A kicsit is felette álló jobb módút főnöknek vagy bácsinak szólítja. Szinte sohasem konfrontálódik vele. Saját sorstársaival pereskedik. Nemigen hallani olyan esetről, hogy egy szegény be mert volna perelni egy gazdagot. Tudja, hogy az a gazdagok egymás közötti privilégiuma, éppen úgy, mint egykor a nemesi párviadal.”

„A szegény gyűlöletét nem is annyira a hiábavaló sóvárgás, mint inkább a szégyen fűti. Szégyelli, hogy nem képes gazdag, vagy akár csak gazdagabb lenni. Szégyelli, hogy a gazdag megszégyeníti, szégyelli, hogy a magukat emberbarátnak gondoló gazdagok leselkednek utána, filmezik, fotózzák, és azt a médiákban mutogatják. Szégyelli, hogy egyáltalán szégyenkeznie kell. A leginkább pedig azt szégyelli, hogy semmit sem tehet saját szégyene ellen. A gazdag szó szinonimája a tehetős. A szegény tehetetlen.”

„A gazdag és szegény összeférhetetlenek. Nem is kerülnek egy társaságba. Ha mégis, úgy csikorognak, mint a kés az ablaküvegen. Más a szókincsük. Más a témájuk. Mást esznek. Más a ruhájuk. Más a szaguk. Nem érdeklik egymást. Legalábbis így tesznek. Igazi, húsba vágó témájuk a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság firtatása lenne, ám az egyik nem kérdezheti meg a másiktól, mi a jóléthez jutás titka, hiszen csak hazug válaszokat kaphat. Az egyetlen igaznak csengő válasz így hangzana: az, hogy fortélyos módokon elveszem tőled, és ezt még magam előtt is letagadom. A másik szintúgy csak kerülgetheti a kását, hiszen ha valós tudomást szeretne nyerni a szegénység mibenléte felől, akkor azt a saját bőrén kellene kipróbálnia. Ettől viszont még a tönkremenésnél is jobban retteg. Ezért aztán a szegény tudja, hogy a gazdagtól semmi jót sem várhat, a gazdagnak viszont azzal kell szembenéznie, hogy alkalmi altruizmusa önámító képmutatás.”

„A szegény nem a testi valóságában előtte álló gazdagtól fél, hanem a gazdagok társadalmának fenyegető hadüzeneteitől és célzott lövéseitől. Gyomorszorító rettenete a hivatalos papír, a kifizetendő csekk, a beidézés, a felszólítás. A megfoghatatlan, konkrét gazdag hiányában magával a gazdagsággal szemben bizalmatlan és előítéletes, mégpedig éppolyan vakon, mint ahogyan az ő irányában világtalanok a gazdagok.

A szegények korai halálát magyarázó, közismert okok mellett felvetek egy abszurd gondolatot. Unatkoznak. A kicsit is jobb sorban élő utazik, világot lát, tanul, sikereket ér el, munkahelyeket vált, élete során akár több ezer ismerősön keresztül tapasztalja meg, hogy érdemes élnie. A szegény szűk közösségben él, még ha nagyvárosban is lakik. Látnivalója a mosatlan szennyes, a szemetes udvar és a levert vakolat, gondolkodnivalója a tegnapi, mai és másnapi gond, beszélgetőpartnere a szomszéd, a rokon, kiszámítható halálos baja a tumor, az agyvérzés és a diabétesz, bódítószere az olcsó drog, a fröccs és a tévésorozat, izgalma a horror, a ricsaj és a depresszió. Ebben kiég a lelke, ellustul, belefárad. Nem csoda, hogy a szó szoros értelmében a halálba unja magát.”

„A jogalkotásból a szegénység teljesen kirekesztett, sem közvetetten, sem közvetlenül nincs hozzá köze. A törvényt a gazdag hozza felette helyette és általában ellene. E törvények ezért mindig úgy formálódnak, hogy névlegesen hangoztassák ugyan mindenki egyenlő jogát, ugyanakkor gondosan kizárják ama feltételeket, melyek közepette a jogok valódi lehetőségekké válnának. A gazdag és a szegény nem egymás ellen folytat stratégiát, hanem a gazdag a gazdagság megtartásáért, a szegény pedig önnön fennmaradásáért.

Ezért a szegény rezignáltan, de leginkább sehogyan sem politizál. Alternatívája nincs, csak kopogtatócédulája, amit leadhat vagy eladhat. Már le se nagyon itatják szavazata fejében. Választó, de mindig a saját érdekei ellen kényszerül választani. Választható, de nem választja senki. Ha választási plakátot lát, politikai reklámot hall, amiben ígérgetnek, mosolyognak és szavatolnak, átvált a horrorfilmre vagy a Győzike-show-ra. Jelképe már nem sarló és a kalapács, hanem kínai tornacipő és távkapcsoló. Igaza is van. Demokrácia és népképviselet terén az ország semmiben nem különbözik Tisza István kormányzásának korától. A diktatúra időszakához képest csak annyi a különbség, hogy nem kopogtat rá a rendőr, ha makacsul nem megy el szavazni. A választásokról távol maradó 30-40 százalék zöme véletlenül sem a gazdagok vagy félgazdagok köréből kerül ki. A szervezetlen szegénységet a sajátjának hitt politikai formációk is megtagadták és kifosztották, a gazdagok társadalma pedig jó ideig gondoskodni fog arról, hogy ne is legyen alkalma szervezetté válni.”

„A szegény rosszul felszerelt, lepukkant iskolákban kezdi az okosodást. Zömében gyenge képességű, kiégett tanítók oktatják, akik éppúgy nem hisznek a tanítás értelmében, mint ahogy diákjaik sem az iskolázottság jövedelmező voltában. Környezetükben nem a diploma révén meggazdagodott tőzséreket látnak, hanem iskolázatlan szegénységipari vállalkozókat, dörzsölt uzsorásokat, elemi iskolát sem végzett helyi potentátokat, akik ráadásul ellenérdekeltek abban, hogy a helyi szegénység kitermelje a maga értelmiségét. Családjukban sincs követhető minta a tanulmányok révén történő kiemelkedésre. A szegény gyermeke az iskolát szükséges és ellenséges helynek éli meg, ahová járni kell, különben megbüntetik, ahol ételt kap, és ahol megverik. Eldugott falvak, városi peremkerületek iskoláiban egyáltalán nem ritka jelenség a gyerekek fizikai bántalmazása, s ez a bevett szokás – néhány felháborodott szülőt kivéve – a lőtéri kutyát sem érdekli.”

2010. december 22.
A főügyész becsülete
Barát József interjúja Kovács Tamás volt legfőbb ügyésszel
168 óra online

„- Aktív pályafutásának utolsó heteiben Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos számos alkalommal próbálta önt kérdőre vonni a sukorói üggyel kapcsolatban. Taktikázással vádolta, kijelentette: önnek kényelmetlen volna az állásfoglalás. Kényelmetlen lett volna döntenie Gyurcsány Ferenc ügyében?
– Minden döntés lehet kényelmetlen, amikor emberek sorsába avatkozunk bele. Konkrétumot természetesen nem mondhatok folyamatban lévő ügyről, de azt határozottan állíthatom: nem igaz, amit Budai Gyula ismételget. Nem fekszik hetek óta az asztalomon annak az ügynek az aktája, amelyikbe ő bizonyos dolgokat belekombinált. Ugyanakkor mélyen sértőnek tartom Budai kijelentését, hogy reméli: én nem falazok Gyurcsány Ferencnek.”
„– Nem falaztam soha senkinek, és nem is bújócskáztam soha. Negyvenöt éves ügyészi munkám alatt kötelességet soha el nem hárítottam magamtól. Tehát ha lett volna ügy, amelyben a döntést elém terjesztik, döntöttem volna. Akkor is, ha ez egyes politikai körökben vihart támasztott volna. Borzalmas, hogy ilyesmit egyáltalán bizonygatni kell.

– Budai úr kormánybiztos. Megnyilvánulása tehát nyilvánvaló politikai nyomásgyakorlás volt a kormányoldalról.
– A kirohanásait nem úgy értelmeztem, hogy a kormányzat akar rám nyomást gyakorolni. Úgy értelmeztem, hogy egy Budai Gyula nevű ember próbálkozik a lehetetlennel: hátha rá tud szorítani, hogy cselekedjek az ő szája íze szerint.

- Időről időre komoly kritika éri az ügyészségi apparátust a kiszivárogtatások miatt. És tényleg feltűnő például, hogy egyes jobboldali orgánumok, elsősorban a Magyar Nemzet, milyen jól értesültek ügyészségi dolgokban. Mit gondol erről?
– Számomra ez fájó kérdés. Persze: hajlandó vagyok elhinni, hogy általában nem kiszivárogtatásról van szó …De… Tény, vannak olyan esetek, amikor feltehetőleg tőlünk kerül ki az információ. Sajnos nem állíthatom, hogy az ügyészségen belül nincs olyan munkatárs, aki kiad dokumentumokat, ám a takarítónőktől kezdve az ügyészségi vezetőkig bárki lehet. Több vizsgálatot is elrendeltem, de nem derült ki, hogy kitől származhattak a lapokhoz vagy politikusokhoz jutott információk.”

„– Az időtartammal kapcsolatban sohasem foglaltam állást, bár javasoltam, hogy egységesítsék a legfőbb ügyész, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, az alkotmánybírák, az ombudsmanok és a számvevők kinevezésének időtartamát. De van valami, ami ennél fontosabb. Azt is indítványoztam, hogy a legfőbb ügyész mandátuma ne legyen meghosszabbítható. És egyáltalán nem azért, mert savanyú a szőlő: én semmiképpen sem maradhatok tovább, hiszen betöltöm a hetvenet. A gondolat onnan indult, hogy amikor megválasztottak, az első interjúmban az újságíró megkérdezte: büszke vagyok-e arra, hogy a képviselők 95 százaléka rám voksolt? Azt feleltem… nem bánom, hogy már nem vagyok újraválasztható a korhatár miatt. Nekem tehát nem kell pedáloznom, piros pontokat gyűjtenem senkinél annak érdekében, hogy ismét rám szavazzanak. Egyszerűen végezhetem a dolgomat, akinek tetszik, tetszik, akinek nem, annak meg nem…”

2010. december 17.
Losoncz Miklós: Leminősítés
Élet- és Irodalom online

„A Moody's Investors Service 2010. december elején két fokozattal, a befektetésre ajánlott kategória utolsó csoportjába, annak alsó határára minősítette le Magyarország deviza- és forintadósságának besorolását, méghozzá negatív kilátások fenntartásával. A leminősítésre adott reakciók arra engednek következtetni, hogy a kormány nem vette komolyan a figyelmeztetést. A meglepő magabiztosság oka az lehet, hogy a kormány úgy véli, a magánnyugdíjpénztárak államosítása nyomán tartalékokra tesz szert a következő két év esetleges gazdasági turbulenciáinak kivédésére. Reformok nélkül ugyanakkor a hosszú távú kilátások nagyon rosszak.”

„A leminősítést a Moody's azzal indokolta, hogy a magyar kormány az általa vállalt államháztartási deficitcélokat egyszeri bevételnövelő intézkedésekkel kívánja elérni, miközben közép- és hosszú távon nem lát garanciát a fenntartható fegyelmezett fiskális politikára.”

„Kétségtelen, hogy az utóbbi években a nemzetközi hitelminősítők sok hibát követtek el egyes pénzügyi termékek és országok kockázatainak felmérésében… Ugyanakkor egyrészt ők is tanultak a múltbeli hibákból, másrészt rajtuk kívül nemigen van nemzetközileg elismert hiteles intézmény a befektetési kockázatok ’nagyüzemi’ felmérésére. A nemzetközi hitelminősítők besorolásai fontos iránymutatást jelentenek a nagy intézményi befektetők befektetési politikájának kialakításában, vitelében.”

A „stratégia egyik lényeges kockázata, hogy modellszámítások szerint az eddigi és tervezett (főleg adóügyi) intézkedések nem segítik elő a gazdasági növekedés gyorsulását. Így a magas keresetűek a személyi jövedelemadó csökkenéséből származó pótlólagos jövedelem nagy részét nem fogyasztásra költik, hanem várhatóan megtakarítják, ugyanakkor a szektorális különadók visszafogják az érintett vállalatok beruházásait stb. Várhatóan a nemzetközi konjunktúra sem lesz olyan kedvező, hogy a külső feltételek oldaláról reális legyen a 2012 után a kormányzati prognózisban várt ötszázalékos, illetve azt meghaladó GDP-dinamika.”

„Nem vagy nagyon nehezen számszerűsíthető a nemzetközi közgazdasági főáramlattól gyökeresen eltérő, a piaci mechanizmusokat háttérbe szorító, a jogállamiság kereteit megkérdőjelező, az állam szerepét drasztikusan megerősítő, a fékeket és ellensúlyokat kiiktató és a gazdasági szereplők bizalmát romboló, befelé forduló kormányzati gazdaságpolitika hatása. Nemzetközi jogászok a megmondhatói, hogy a magyar kormány sok eddigi intézkedése kimeríti-e az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 2. cikkében rögzített európai uniós értékek (szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság, emberi jogok) megsértését, ami a 7. cikk (3) bekezdés értelmében egyes tagsági jogok felfüggesztését indokolhatja.”

„A vörösiszap-katasztrófa kezelése kapcsán hozott törvény, amely meghatározott körülmények között lehetővé teszi magánvállalatok állami irányítás alá helyezését, valamint a magánnyugdíjpénztárak államosítása megingathatja a tulajdon szentségébe vetett hitet.”

„A kormányzati gazdaságpolitika nem függetleníthető az Európai Unióhoz való viszonytól.”

„…intő jelként kellene felfogni, hogy a nemzetközi pénzügyi és gazdasági döntéshozók véleményalkotását befolyásoló szakmai médiumok (The Economist, Financial Times, Handelsblatt stb.) egyre kritikusabb hangvételt ütnek meg Magyarországot illetően, kendőzetlenül kimondva mindazt, amit az uniós vezetők diplomáciai jólneveltségből fakadóan nem tesznek meg, bár valószínűleg ugyanúgy gondolnak. Elgondolkodtató, hogy az Unió vezetésében még napjainkban is vannak illúziók a történelmileg leszerepelt appeasement (megbékítés) politikájának eredményességét illetően.

Nehezen vagy egyáltalán nem feloldható ellentmondás, hogy a kormány a nemzetközi közgazdasági főiránnyal szembemenő, nem szokványos gazdaságpolitikát folytat, miközben a világgazdaságra nyitott, a nagyarányú külső és belső eladósodottság miatt sebezhető magyar gazdaság külső feltételrendszerének játékszabályait a közgazdasági főirány határozza meg. Miként arra Simor András jegybankelnök a GKI Gazdaságkutató Zrt. december 7-i konferenciáján tartott előadásában felhívta a figyelmet, az államadóssággal és a háztartások devizahiteleivel kapcsolatos külső sebezhetőség a következő tíz évben még a legoptimistább forgatókönyv megvalósulása esetén is fennmarad. Bár sokan mondják, hogy akár jó is lehet a jelenlegi kormányzati gazdaságpolitika, a várható eredményeit és következményeit illetően személy szerint nincsenek illúzióim. Csupán egyetlen halvány reménysugárban bízhatunk: a februárban bejelentésre kerülő reformokban. Csak remélni lehet, hogy ezekkel a gazdasági racionalitás talán most (egy kis időre) a politikai fölé kerül. ”

2010. december 16.
A birnami erdő
A Magyar Narancs szerkesztőségi vezércikke

„Az elmúlt bő fél évben Magyarország a felismerhetetlenségig megváltozott. Eddigi - az Alkotmányában és törvényeiben is rögzített - államszervezeti ideáljának, a számos érdeket artikuláló, azokat óvatosan kiegyensúlyozó, a magukat vesztesnek érzők számát minimalizálni próbáló, a kölcsönös kompromisszumokra alapozó demokráciának befellegzett. A folyamat állomásait ez az újság (is) lépésről lépésre követte és okadatolta, így most csak azt szögeznénk le, hogy az első lépés a Trianon-törvény és a kettős állampolgárságról szóló törvény volt: ezek ugyanis a kormány ellenfeleit automatikusan a nemzet ellenségeinek bugyrába lökték.

A jóhiszemű magyarázat szerint minderre azért volt szükség, hogy a kormánypárt akadálytalanul végigvihesse az ország gazdaságának rendbetételét. Mivel az számos érdeksérelemmel járna, és mivel a régi rend lehetővé tette volna az ellenérdekelt csoportok törvényes szabotázsát, a kormánypárt, sajnos, kénytelen volt megsemmisíteni ezt a rendet, a nagyobb jó, a gazdasági felemelkedés érdekében. Ez a magyarázat azonban, hogy ne mondjuk, elméletileg is fals – annak a fényében pedig, hogy a kormánypárt gazdaságpolitikája nem lesz alkalmas a ’rendbetételre’, csupán a teljhatalom (ön)igazolására szolgál. (Bár nagyon várjuk a februári reformokat!)

A Fidesz kétharmadát – ami megnyitotta az utat e változások előtt – nem csak a politikai ellenerők egyenkénti felmorzsolódása okozta, nem csak az, hogy egymás rovására igyekeztek boldogulni. Nehogy már az ő nyakukba varrjuk ezt a malőrt. A 2010 áprilisa előtti években az ilyen-olyan szakmai kamarák, vállalkozói szövetségek, a civilszervezetek egy része, a köztársasági elnök, a szakszervezetek egy része, mágnások, írástudók, elemzők, közgazdászok, mind az akkori ellenzék csendestársává szegődtek. Hogy opportunizmusból-e, vagy őszintén úgy gondolták, a Fidesz-kormány majd elvégzi azokat a feladatokat, amelyek az ország felemelkedéséhez szükségesek, és amelyeket az előző, szocialista kormányok nem tudtak elvégezni, ma már nehezen kibogozható. Egy részüket nyilván a cinikus haszonlesés motiválta, egy részük szimplán előre gyáva volt, egy másik részük csak Orbán hasznos idiótájaként értekezett arról, hogy miért lenne jó a kétharmad – és egy jó részük egyszerűen rosszul mérte fel a jövőt; megkockáztatjuk, azért, mert elképzelni se tudta, hogy megtörténhet az, ami az elmúlt fél évben megtörtént.

Viszont lassan eljön az idő arra, hogy elváljon a háj a májtól.

Azt ugyanis nem gondolnánk, hogy a demokráciától vett búcsú a demokrácia híveit is automatikusan kiütötte volna a játékból. Miként azt sem, hogy az a társadalmi támogatottság, amit a kormánypárt még élvez, ne olvadna le – adott esetben bőven a ciklus vége előtt. De sem az előbbiek, sem a kiábránduló szavazók nem mennek semmire addig, amíg megmarad a magyarországi demokrácia híveinek, vagy az autokrácia ellenfeleinek, vagy mondjuk ki végre: a szabadság híveinek szörnyű megosztottsága.

Ha ez az állapot fennmarad, akkor valóban tartós lesz a ’centrális erőtér’. És újfent: nemcsak a két demokratikus ellenzéki pártról beszélünk – ezek sorsa más és más módon és más okokból, de amúgy is kétséges –, hanem mindenki másról is.”

A lényeg, „hogy a magyar társadalom egymástól nagyon különböző, más és más ideológiát, a múltról más és más elképzeléseket valló, hovatovább egymást megvető, netán gyűlölő, de a saját szabadságuk szeretetében osztozó, autonóm tagjai és szerveződései képesek lesznek-e belátni, hogy egymás nélkül nem mennek semmire. Amikor egy 2006-ban végkielégítéssel elbocsátott közszolga házára a végkielégítéseket sújtó, visszamenőleges hatályú büntetőadó miatt most jelzálogot fognak bejegyezni, az ugyanaz, mint amikor a kormány elveszi hárommillió ember megtakarítását, és ezt ráadásul ’szabad nyugdíjválasztásnak’ nevezi, és az ugyanaz, mint amikor egyes patikákat egyes patikusoknak nyomott áron kell majd eladniuk valakinek, és az ugyanaz, mint amikor a szakszervezeti tagdíjakkal kezd a kormány kekeckedni, és az ugyanaz, mint amikor ezt az újságot vagy valamelyik másikat – például egy ilyen mondatért – megbüntetik pár millió forintra, és az ugyanaz, mint amikor a civilszervezeteket fogja a forradalom bedarálni, és az ugyanaz, mint amikor a sarki közértre, csak mert külföldi a tulajdonosa, büntetőadót rónak ki. Mind ugyanaz: az egyén valamely alapvető szabadságjogának megsértése – még akkor is, ha törvényes keretek között zajlik.” „…amíg Sólyom Lászlónak nincs szava a médiatörvényről meg a többi jogtiprásról, addig csak magát, vagy inkább a saját szobrát védi.”

„… a diktatúrát kell gyűlölniük, és nem egymást. Amihez először is el kellene mélyedniük saját magukban, saját eddigi meggyőződéseikben; és beismerni tévedéseiket. Legalább maguknak. Aztán új nyelvet is kell találniuk, hiszen az, amit eddig használtak, a párbeszédre és a megegyezésre nem, csak a gyűlölet dédelgetésére volt alkalmas.

Az elmúlt húsz évben erre még soha nem volt szükség – legalábbis sokan evvel áltatták magukat. Meg avval, hogy nincs Magyarországon olyan számottevő politikai erő, amely a demokratikus normák lebontására, a szabadság súlyos korlátozására óhajtaná kormányzását építeni. Következésképp azt is hihettük, hogy e normák és e szabadság védelme különösebb szellemi és érzelmi erőfeszítést nem is igényel; hogy ezek oltalmában mindenki szabadon kiélheti az ösztöneit. Hogy mindenki szabadon taposhatja le és gyűlölheti a másikat. Ez az új helyzet, ez az elrettentő mai gyakorlat alkalmat adhat arra is, hogy rossz szokásainkat felülvizsgáljuk, és e mulasztásainkat pótoljuk.”

„S ha ez megtörténik, akkor Orbán Viktor nagy szolgálatot tesz most Magyarországnak; még akkor is, ha ő ezt nem egészen így képzelte.”

2010. december 16.
Ceglédi Zoltán: Igazítsuk helyre Rogán Antalt !
Hírszerző

„Szokott néha olyan illúziója lenni a gyurcsányi stílustól borzongó, a fideszes közjogi barkácsolást ugyanakkor mélyen elítélő liberálisoknak, akikhez én is tartozom, hogy létezik a Fideszben egy másik párt, egy kisebb rekesz narancs, ami még nem rohad. Olyan fideszesek, …akiknek nem tetszik a nyugdíjpénztárak államosítása, akik meglátják Hoffmann Rózsában Dolores Umbridge-t, és igyekeznek befékezni a nádpálcás asszonyt. A közelmúltig ebben a rekeszben tartottuk Rogán Antalt is, a fiatal, laza belvárosi polgármestert, aki olyannyira nem Semjén, hogy még a Cool listára is felkerült.”

„Persze, aki a Cool listásoknál akár csak egy generációval korábban eszmélt, az emlékszik, hogy ugyanez a Rogán néhány éve Szijjártó Péter béta-verziója volt, ugyanaz a végtelenül tenyérbe mászó, ’mondjon le’ lemezt ismételgető ergya, ’mindenki utálja az osztályban’ figura, akit a párt arra használt, hogy a legkínosabb kampánymondatokat felmondja a Napkeltében. Karóval jött, nem virággal – és most épp ide, az eredeti figurához teker vissza fénysebességgel.”

„Az a tudatos profilváltás, amely a Cool listáig vitte, a napokban válik semmivé – valószínűleg nem teljesen saját akaratából. Sorozatban jönnek a Rogán neve alatt benyújtott javaslatok: hol Járai Zsigmond biztosítóját akarja kihúzni a versenytársakat sújtó adó alól, hol a sajtót regulázná, pofátlanul azt állítva, mindez a mi érdekünkben történik (köszi), hol egyenesen Szalai Annamária rendeletalkotási jogát foglalná az Alkotmányba.”

„A cool politikust pedig ezzel szépen nullára is írta az orbáni manipuláció, hirtelen ő lett az új cenzorka futtatója, a legcikibb arc. Ne sajnáljuk ezért túlzottan, hiszen nem lehet egyetlen fenékkel két lovat megülni: vagy a betiltókkal vagy, vagy a szabadságszeretőkkel.”

„Ott a neved a javaslaton, aláírtad? Akkor ez a te javaslatod, a te sajtótörvényed, pont. Akkor innentől kérlelhetetlen ellenfeleid vagyunk. És te ellensége lettél mindazoknak is, akinek a Nagy Profilváltás után a kegyeit kerested. Akik segédkeztek húdecool imidzsed építgetésében. Majd észreveszik, és mindent el fognak követni, hogy helyreigazítsanak. Ne legyél nyugodt, ma már nem a pincében stencilezünk, hanem blogokat írunk, e-mailben és közösségi oldalakon üzenünk, cenzúrázhatatlan csatornákon kommunikálunk. Tudunk egymásról, látjuk és elérjük egymást – és igen, sokkal jobbak is vagyunk, mint azok a szerencsétlen, féltehetségű mamelukok, akik a ti szolgasajtótokat írják.”

„Szépen megél majd a féltehetségű lakájsajtó is. Közpénzből fizeti majd a Szlovákiában bejegyzett cége, szlovák rendszámú céges terepjárója közterheit az összes olyan újságírónak látszó tereptárgy, amely az elmúlt nyolc évben felfért Orbán mögé a tribünre.”

„Csak egy baj lesz: ezeket a tévéket a kutya se fogja nézni, az ilyen rádiót senki nem fogja hallgatni.”

„Megpróbálhatjátok a sajtószabadságot felszámolni, borzalmas károkat okozva – de nem lehettek biztosak a sikerben. Sőt, ezt a csatát alighanem el fogjátok veszíteni.”

„Gondoljunk bele! Vajon érti és szankcionálja-e majd Szalai Annamária, ha azt írom, hogy ’szerintem Pálffy István az erkölcsös, józan keresztényi életvitel messzire világító lángoszlopa, akinél nincs alkalmasabb a kiskorúak védelmét célzó sajtóregulák kidolgozására’? …Mit igazíttatnának helyre abban, hogy ’Rogán Antal sajtószabadságot kiteljesítő javaslatai semmiben nem korlátozzák az újságírókat, hisz ma is szabadon és kényszer nélkül megvallhatom: szerintem Orbán Viktor az elmúlt évszázadok legnagyobb magyar államférfija’?”

„Két dolgot pedig rögzítsünk itt a végén: alig fél évvel az új Országgyűlés megalakulása után sikerült azt elérni, amit előtte nyolc évig nem – ma már egyértelműen fideszes képviselőnek lenni a legkínosabb dolog az Országgyűlésben. A kormány helyett az egyes képviselők nevében beadatott javaslatok valami olyan penészes, egybe nyakú, VOR-zakós csapattól is kínosak lennének, amit a hatvanas évek óta nem láttak e falak – nemhogy a Cool listás Rogántól meg az alkotmánybírósági attakig megtévesztően emberformának tetsző Lázár Jánostól. Igen, kedves fideszes képviselők, ma ezek vagytok ti: teljhatalmú cenzorokat kilenc évre kinevező, otromba, szégyellnivaló bolsevikok.”


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!