Nemzet és történelem
- Részletek
- Sándor Klára
- 2010. december 24. péntek, 05:41
A sorozat huszonhatodik, befejező része
Egészen pontosan emlékszem arra a késődélutánra, amikor a konyhaablakon keresztül láttam megcsillanni az angyal szárnyát. Nem mondom, volt benne némi bocsánatos nyereségvágy, hogy láttam, de később elhittem már magamnak is, hogy én ott bizony tényleg gyöngyházfehér villanást észleltem. (Azt, hogy gyöngyházfehér, négyévesen még nem tudtam, de a jelenetre ma is tisztán, képszerűen emlékszem, tehát most már be tudom azonosítani.) A konyhaablak nagynénémék harmadik emeleti lakásához tartozott. Az angyalokkal értelemszerűen soha nem volt olyan problémám, mint a Mikulással, aki előzetesként már november végétől rendszeresen dobált be nekem kicsi csokimikulásokat az otthoni ablakközbe – és az még rendben volt, hogy hó nélkül is tud valahogyan közlekedni, de mivel a negyediken laktunk, Édesapámnak naponta hosszasan kellett magyaráznia, hogyan kerül föl a vén nagyszakállú a szobámig, és hogyan nyitja ki kívülről az ablakot.
Az angyalra visszatérve: azért láttam a beálló sötétben olyan nagyon, amit akartam, mert ha az angyal a konyhaablaknál mászkál, akkor vagy a szobába megy, vagy a szobából jön. Vagyis hamarosan véget lehet vetni a süteménymajszolással együtt is végeérhetetlenül unalmas szürkületi várakozásnak, és lehet menni a fához. Az elsőhöz. A karácsonyestet fölvezető délutánt ugyanis mi a bátyámmal éveken át gyermektelen nagynénéméknél töltöttük. Ez mindenkinek jó volt: a szüleim nyugodtan tudtak készülni az estére, vacsora, sütemény, fadíszítés, a nagynénémék kaptak kölcsön gyereket, és este egyébként is hozzánk jöttek vacsorára, tehát a hazaszállításunk is megoldódott. Mi meg két gyertyagyújtáson vehettünk részt, ráadásul az egyik szó szerint, s nemcsak képletesen volt az. A nagynéném férje ugyanis kassai polgárfiú volt, így hát a fájuk az asztalon állt, igazi gyertyák voltak rajta, kopottas, mégis varázslatos régi díszek, angyalhaj, és amikor a szobába léptünk, a régi lemezjátszón a Mennyből az angyal szólt. A kép pontosan olyan volt, amilyeneket Az Én Újságom – valljuk be, igen bugyuta, ám jószándékú – gyerektörténeteinek illusztrálásaképp láttam később, amikor nagybátyám nekem adta azt a teljes évfolyamot, amit ő gyerekként összegyűjtött, egyébként Édesapám születésének évében.
Az Én Újságom – posalajos.com
A mi saját fánk mindig a földön állt, plafonig ért, és akkor is hatalmas volt gyerekperspektívából, ha nem négy méter volt a belmagasság. Körülötte a kisvonat zümmögött, mindenféle színes égők égtek rajta, és összevissza színes díszek forogtak lassan, meg persze az a klasszikus rózsaszín vagy kék csengődíszes csomagolású szaloncukor egy ideig, amíg a bátyám le nem ette róla, igaz, az üres papírt szépen visszaigazgatta a rend kedvéért. A belépés engedélyezését a csillagszórók meggyújtása, egy kis üvegcsengő és egy díszgömb alakú kis zenegép Csendes éje jelezte. Ez utóbbi ciripelése senkit nem zavart, amikor a szobába lépve újra közös mennybőlazangyalozásba kezdtünk. Ez a karácsonyi hagyományokban jelentkező sokféleség éppúgy nem okozott fejtörést, mint hogy a két gyertyagyújtás között hazafelé tartva azt láttam, hogy néhol már járt a Jézuska, a szomszédjukban meg még nem, merthogy logisztikai precizitást csak pár évvel később vártam volna az égi seregektől, akkor meg már tudtam, hogy a varázs nem nekik köszönhető. Akkor is, de később is sokkal fontosabb volt ezeken a hazafelé vezető utakon a puhaság, izgalom és ígéret, amit az általános szokás szerint az ablak elé állított fák az üvegen át kissé elmosódó fényes színkörei sugároztak ki a többnyire fagyos, olykor havas utcára. Fadíszítési sokféleség ide vagy oda, azt viszont nem tudtam elképzelni, miért javasolgatnak mindenféle ételeket a tévében karácsonyra, hát olyankor mindig ugyanazt esszük, nem? Azt a szertartásokkal teli, hosszú vacsorát, amelynek menüjét nagyanyám hagyományozta ránk, de talán már ő is örökölte, azokkal a szokásokkal kiegészítve, amelyekről csak sokkal később tudtam meg, hogy palóc népi hagyatéknak tekintik őket, és egyáltalán nem csoda, hogy a sokadíziglen városi palócföldi családban is megmaradtak, hiszen ma Szegeden is követelné őket a család legifjabb generációja, ha elhagynánk, de persze eszünkben sincs ilyesmit tenni.
Aztán később az sem zavart, hogy pontosan tudtam, Mikulás előtt pár nappal nem a krampuszok dobálóztak csokimikulással a főnököt promózandó, hanem Édesapám nem bírta ki Mikulásig, hogy lássa, mikor megtalálom az ablak közé besumákolt meglepetést. Az sem zavart, hogy jól tudtam, a karácsonyi vacsora után miért nem mehetek én megnézni, hogy megjött-e már a Jézuska, miért Édesapám megy, és csodálatos módon miért épp jókor megy, pont akkor, amikor kigyúlnak a fények, fölhangzik a zene, és kezdenek szikrázni a csillagszórók. Legfeljebb nyúztam kicsit a szüleimet azzal, hogy föltettem a régi kérdéseket a Mikulás falmászó képességéről, meg ijesztgettem őket azzal, hogy a még sötét karácsonyfát rejtő nagyszoba ajtaját kerülgettem már vacsora előtt, de már csak azért, hogy azt higgyék, még elhiszem a meséiket, ha már annyira örülnek az én Mikulás- és Jézuska-látogatások fölötti örömemnek. Egy-két éven belül persze tudták, hogy tudom – és onnantól kezdve cinkos összekacsintással játszottuk végig a kisgyerekkori forgatókönyvet: összetartozásunkat erősítette, a mi közös játékunk volt.
Kimondottan szerencse, hogy a sorozat vége épp karácsonyra esik, mert hát húsvétkor vagy Szent Ivánkor ugyanezt a példát hoztam volna. Nemcsak azért, mert talán a karácsony a legtöbbünk által jól ismert és átélt példa, hiszen vallásos és nem vallásos, keresztény és nem keresztény családokban is ünneplik. Nemcsak azért, mert jól bemutatható rajta, hogy a hagyományok közötti eltérések létjogosultsága könnyedén elfogadható, méghozzá anélkül, hogy közben a sajátunkat föladnánk, meg úgy is, hogy egyszerre több hagyományt is tekinthetünk sajátunknak, akár súlyozva közöttük, akár teljes egyensúlyban. Hanem azért is, mert régóta követett csodaszarvasunk szorosabb kapcsolatban áll a karácsonnyal, mint gondolnánk.
Azzal kezdtük a sorozatot, hogy az ország egy része háromévesként hiszi valóságnak a magyarok eredetéről szóló legendákat, egy másik része gonoszkodó kiskamaszként dörgöli az orruk alá, hogy amiben hisznek, az mind hamisság, s köztük ott toporog öt-hatévesként a nagy többség, akik már tudnak különbséget tenni mese és valóság között, de szeretik a mesét, és ők sem nézik jó szemmel, hogy a magukat mindentudónak képzelő kiskamaszok magát a mesét, a varázslatot is kinevetik, hogy a fantázia és a történetmesélés élményétől is meg akarják fosztani őket a fölvilágosultság nevében. A kiskamaszok jelentős része, amint érettebbé válik, újra olvas meséket, s még később már be is vallja, legalábbis azok, akik elég biztosak a saját értékrendjükben ahhoz, hogy ne rettegjenek a külvilág ítéleteitől.
Már idéztük Széchenyinek A Kelet népében írt véleményét: „nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalgó képzelet is létezzék, mint magát szünet nélküli álmokban hintázni szerető Hunniában.” Itt volna az ideje, hogy a „nyavalgó képzeletnek” a vágyott múltba süppedése helyett a jövőre figyelő „képzeleti tehetséget” hasznosítsuk végre – de ez nem megy addig, amíg a magyar társadalom tagjainak jelentős részét akár iskolai tanulmányai végére is a háromévesek naiv hitei jellemzik, amíg nem tanulják meg, hogy az irodalmi szöveget nem történeti szövegként kell olvasni, amíg nem kapnak segítséget ahhoz, hogy a habókosságot képesek legyenek megkülönböztetni az eredetiségtől. A másik oldalról se feledkezzünk meg: az sem járja, hogy a társadalom egy másik csoportja, akik többnyire ráadásul értelmiségi tevékenységet végeznek, nem egyszer tudományos pályán, a frissen megvilágosult kiskamasz neofita buzgalmával piszkálják a meséket már nem valóságnak kezelőket, de azért a mesét még szeretőket, hogy mesét hallgatni ostobaság. Nem kell ugyanis ezer év magyar hagyományát, kultúráját kidobni az ablakon, és nem kell identitásfolyamát megszakítani csak azért, mert a kultúra egyik eleme, a nyelv történetéről többet tudunk ma, mint ezer vagy ötszáz, vagy száz évvel ezelőtt.
Fontos, hogy egyszerre, s ne egymás ellenében értsünk meg jónéhány jelenséget – csak így kerülhető el, hogy a sorozat elején említett veszély ne következzen be: ne válhasson a korai magyar történelem a politikai polarizáció egyik törésvonalává. Már így is túlságosan közel sodródott ehhez – és ebben nemcsak az egyik oldal a hibás. Már többször idézett, Magyar őshazák és magyar őstörténészek című kötetében írja Vásáry István: „egyik oldalon a nemzeti mítoszok erősödnek a nemzeti cselekvés rovására, másik oldalon pedig a nemzeti értékek kiüresedett, levetendő ócskasággá válnak”. Ideális megfogalmazás ahhoz, hogy most aztán mindenki megsértődjön, pedig nem érdemes fölháborodnia egyik oldalnak sem, előbbre jutunk, ha mindkettő szétnéz előbb saját háza táján, mi igaz ebből a megállapításból. Mert lehet, hogy a két megjelölt pólus között hosszú skála húzódik, de bizony sokkal többen mutatkoznak egyik vagy másik véghez közelebbinek, mint ahányan középen vannak. Ez azért különösen szomorú, mert a magyar orientalisztika azóta világhírű, amióta egyáltalán létezik – nemcsak Kőrösi Csoma nevét ismeri a világ, a nemzetközi tudományos életben a magyar keletkutatás joggal élvez óriási tekintélyt, kár, hogy eredményeikből alig valami jut el a magyar közgondolkodásig. Pedig időről időre próbálkoznak a korai magyar történelemről népszerűsítő formában írni – ez hol simábban, hol döcögősebben sikerül, mindenesetre e sorozat fejezetcímei között szép számmal szerepelnek könyvcímek, éppen azért, mert jónéhány van, az itt idézetteken kívül is, amelyet az érdeklődőknek sokkal inkább érdemes elolvasniuk, mint az interneten rájuk ömlő kétes kupacból kibogarászniuk azt az arányaiban keveset, amely nem a nemzeti mítoszgyártás minden történeti alap nélküli fölhozatalából származik. Hogyan kerülhetünk tehát harmóniába önmagunkkal – azaz hogyan fogadhatjuk el egyszerre a tudományosan bizonyított tényeket úgy, hogy Aranyt mégse dilettánsozzuk le, csak mert a magyar nemzeti eposzt Csabáról kezdte írni?
A sorozat első részeiben bőségesen esett szó arról, hogy az etnikumnak nem egyetlen, de még csak nem is föltétlenül meghatározó jegye a nyelv – nem még egy általában több etnikumból álló nemzetnek. Csak annyit halljuk, hogy „nyelvében él a nemzet”, meg hogy az anyanyelv a mi összetartó erőnk, ez tesz minket néppé, hogy utánagondolás nélkül elhisszük. Amikor ez a gondolat ebben az erős formában megszületett, valamikor a 18. század végén, a 19. század elején, egészen mást jelentett, mint ma, hiszen akkoriban valóban a függetlenséget is szimbolizálta a némettel szemben, illetve a polgárosulást, a szekularizációt a latinnal szemben. Ugyanabban az időszakban kapott a korábbinál is nagyobb szerepet a történetiség, ráadásul közismertté vált Herder megjegyzése arról, hogy a magyar nyelv talán el is fog tűnni a környező népek nyelvei között. Noha Herder nem beszélt nemzethalálról, és nem is bizonyosságnak, csak lehetőségnek vélte ezt a forgatókönyvet, a „jóslatként” értelmezett gondolatfoszlány önálló életre kelt, és mérgezte, mérgezi a magyar közgondolkodást azóta is, tudat alatt mardosó félelemből vezet tévutakra, ahogy a babonaságok már csak szokták. Mindezt azonban ne varrjuk Herder nyakába, nem az ő hibája, hogy egy egész nemzet tesz félelmében kerülőutakat kétszáz éve csak azért, mert egyszer valaki egy árnyékot úton átszaladó fekete macskának vélt látni.
Johann Gottfried Herder szobra Weimarban – Wikipedia
Részletesen beszéltünk arról is, hogy a nyelv története nem azonos egy nép történetével, hiszen a nyelv nem genetikusan öröklődik. Tudjuk már azt is, hogy ez a gondolat ott kísért a nyelvek családfájának metaforájában, ráadásul bármennyire próbáljuk is kiirtani ezt a tévképzetet, mindig föl fog bukkanni – mert gondolkodásunk egyik alapvető sajátossága, a metaforikusság hozza létre, ezzel tehát nem tudunk mást tenni, mint minden generációnak megtanítani, hogy ne dőljön be saját gondolkodási sémáinak. Megbeszéltük, hogy a „nyelvrokonság” megtévesztő kifejezés, a „nyelvcsalád” pedig lényegében egy nyelv történetének legkorábbi rekonstruálható rétegét jelenti. Arról azonban semmit sem mond, hogy az az embercsoport, amely az adott nyelvet beszélte, mióta beszélte ezt a nyelvet, korábban más nyelvet beszélt-e, hogyan oszlott részekre, vagy épp fordítva, milyen csoportokból alakult néppé.
Tudjuk azt is, hogy az identitás nem eleve adott, különösen nem genetikailag meghatározott valami, hanem választás kérdése: államok, nemzetek, azon belüli csoportok között, már ha az embernek van módja választani: amikor a „magyar nemzet” a nemességet jelentette (a nemzet szó még őrzi ezt az időszakot, és őrzi a legalábbis fiktív vérségi elv érvényesítését is), a szolgák és jobbágyok hiába beszéltek magyarul, senkinek eszébe sem volt őket a magyar nemzet részének tekinteni. Ha ma tesszük föl a kérdést, hogy ki magyar, és ezt „objektív mérce” szerint akarjuk eldönteni, kilátástalan labirintusokba keveredhetünk. Mert mikortól kell figyelni a származást? Elég a magyarsághoz, ha valakinek az ősei a honfoglalókkal érkeztek? Mindkét ágon minden ősnek honfoglalónak kell lennie? Lehet kabar és onogur is, vagy csak az lehet? Mit kezdünk a horvát Zrínyivel, a szlovák Bél Mátyással, a román Kájoni Jánossal, a dalmát Dugonics Andrással, a magyar kultúra kiemelkedő, magyarul író alakjaival? Mit kezdünk a Petőfivé vált Petroviccsal, az aradi vértanúkkal, Liszt Ferenccel? Mit kezdünk a nyilvánvalóan nem magyar nevű államelnökökkel? Csak a rendszerváltás után sem egy ilyen volt. Mit kezdünk a Magyarországon élő nemzetiségiekkel? Mit gondolunk arról, hogy az Anjouk nem Árpád-háziak, csak mert nem az apai, hanem anyai ágon származtak az Árpádoktól? És azokról az Árpád-házi királyokról, akiknek német volt az anyja? Mit kezdünk Janics Natasával, akinek tiszteletére olyan sokszor játszották már a magyar himnuszt, de aki szerb állampolgárnak született, a bátyja pedig a horvát válogatottban evez? A határontúli magyarok közül azokkal, akiknek egyik szülője magyar, a másik szerb, román, horvát, szlovén, ukrán, szlovák, szász?
Az identitás kialakulásában és a döntésben, hogy mikor melyik rétegét milyen súllyal választjuk, a kultúrának legalább olyan nagy, de sokszor kevésbé látható szerepe van, mint a nyelvnek. A közös előismeretek, élmények, tapasztalatok, a közös vagy legalábbis nagyon hasonló értékrend egy közösségbe sorol – de hol van ennek a közösségnek a határa? Elég, ha ismerjük a magyar történelmet – és melyiket? –, elég-e, ha ismerjük a kanonizált magyar szépirodalmat, és kell-e ezt egyáltalán ismerni, vagy elég a vacsorafőzős celebeket? Kodályt és Bartókot kell ismerni vagy a lagzis magyar nótákat, esetleg mindkettőt? Elég-e tudni, hogyan kell főzni a gulyást és a paprikáscsirkét, vagy érezni kell a különbséget az egykori és a mai piros mogyorós ízében? Ha megpróbálunk válaszolni ezekre és ehhez hasonló kérdésekre, nyilvánvalóvá válik, hogy egységes, egyféle, változatlan magyar identitás nincs, csak magyar identitások vannak, némelyek nagyobb, mások kevesebb átfedéssel érintkeznek egymással. Másként fogalmazva: sem nyelvi, sem kulturális értelemben nem létezik egységes „magyar nép”.
Bográcsgulyás – ferfikonyha.blogspot.com
Genetikailag pedig végképp nincs ilyen. Mert ha pontosan ismernénk minden ma magát magyarnak valló ember családfáját, az összes őst illetően, mondjuk csak a honfoglalásig visszabontva, akkor biztosan nem lehetne olyat találni közöttük, akinek valamennyi őse a honfoglalókkal érkezett. (Akkor sem, ha azt már nem is kötjük ki, hogy szabad harcos családjából valónak kell mindenkinek lennie, nem lehet közöttük behódoltatott szolganépből származó.) Akinek kedve van, számolja ki, 1100 év alatt, mondjuk 25 éves emberöltőkkel számolva, hány őst jelent ez – még akkor is irdatlan nagy szám, ha természetesen tudjuk, hogy az ősök őseinek az ősei között voltak átfedések is. Egy mai középkorú felnőtt esetében a 19-20. század fordulója körül 16 őssel kell számolnunk, a 18-19. század fordulója körül már 256-tal, száz évvel korábban 4096-tal, a 16-17. században 65 536-tal, és a 16. század közepére elérkeztünk oda, hogy egyetlen ilyen „törzsökös magyar” ember őseinek száma nagyjából megegyezik azzal a létszámmal, amely a honfoglaló magyarok becsült száma volt.
A magyarokra vonatkozó archeogenetikai kutatások még éppen csak megkezdődtek, de a kutatás régész vezetője, Bálint Csanád szinte azonnal lehűtötte a kedélyeket: akik azt remélik, hogy most aztán kiderül, „milyen eredetűek a magyarok”, vagy hogy „kiállja-e a finnugor rokonság a genetika próbáját”, azok keserűen fognak csalódni az új tudományos eszközben. Merthogy az a régóta ismert alaptétel, hogy a „nép” fogalmának legfeljebb elvben van köze a vérrokonsághoz, sehol sem válik nyilvánvalóbbá, mint a genetikai vizsgálatokban – láttuk, már az államszervezés alapjául a vérségi elvet hirdető nomádok is évezredek óta a fiktív rokonságot, azaz a vállalt identitást tartották fontosnak, nem a tényleges származást. E kutatások érvényessége meglehetősen korlátozott, hiszen minden esetben tudnunk kellene azok egyéni történetét, akiktől a minták származnak – ez még élő emberek esetében is gondot okozhat, a honfoglaláskori temetőkből kiásott csontok pedig még kevésbé kommunikatívak családtörténeti vonatkozásban. Már a Kárpát-medence is igen sokféle népnek adott otthont a magyarok előtt és a honfoglalás után is: éltek itt egymást követően szarmaták, alánok, jazigok, markomannok, kvádok, herulok, dákok, keleti és nyugati gótok, szkírek, gepidák, hunok, vandálok, longobárdok, avarok, bajorok, keleti, déli és nyugati szlávok. A magyarokkal együtt jöttek kabarok és azok a törökök, irániak, akik korábban olvadtak be a magyar törzsszövetségbe, szláv szolgák, később besenyők, úzok, kunok, jászok, svábok, frankok, újabb, egymástól eltérő germán és szláv csoportok. Attól, mert nyelvüket fölcserélték egy másikra, utódaik többségükben továbbra is itt éltek, érthető tehát, a genetikusok miért egy-egy terület populációjáról, s nem népről beszélnek. És egyébként is: az európai és az ázsiai népesség évezredek óta keveredik egymással.
Nézzük akkor a másik oldalt. A legutóbbi időkben több olyan népszerűsítőnek szánt munkát jelentettek meg uralisták, finnugristák, amelyek maguk hívják föl a figyelmet arra, hogy bizony elődeik egy része a tudományos igazságot nem ritkán érzéketlen arroganciával képviselte – ma is találunk egyébként olyan munkákat, amelyek ebbe a sorozatba tartoznak. A legkeményebb szavakat talán Domokos Péter írta le: „a hivatalos finnugrisztika gyakran öncélú-kiúttalan nyelvészkedésbe, teóriagyártásba hajlik át, és semmit sem ismer el tényleges tudománynak, értéknek, amely nem folytatása Budenz szellemi-gyakorlati hagyatékának”. Ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az elutasítás sokféle okát keressük, akkor sem, ha természetesen nem minden uralistára-finnugristára érvényes az ítélet. Szegény „finnugor-elmélettel” (a 18. században még csak az volt, ma már sokszorosan igazolt tudás) kapcsolatban egyébként is az az ember érzése, hogy első erőteljesebb megjelenésekor egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és ez az átok később időről időre újult erővel hatott.
Sajnovics fölfedezése akkor kapott nagyobb figyelmet, amikor a magyar nemesség egy része legalábbis kezdett ráhangolódni arra, hogy polgárság hiányában maga kezdjen hozzá a modern nemzetté válás szellemi előzményeinek megteremtéséhez. Az a nemesség, amely történeti tudatának alapja több, mint fél évezrede a hun-magyar rokonság, a keleti származás volt. A nemzetteremtés egyik legfontosabb eleme az anyanyelv kiterjesztése volt olyan nyelvhasználati tartományokra, amelyekben korábban a németet vagy a latint alkalmazták, II. József (1780–1790) németesítő törekvései pedig csak még inkább fölerősítették ezt a mozgalmat: a magyar nemesek, tudósok és lelkes dilettánsok teljes fegyverzetben újítottak nyelvet, írtak verset, tanulmányt, bármit, csak magyarul legyen. 1791-ben megjelent Szekér Joakim széles körben olvasott, népszerűsítő történelemkönyve, a Magyarok eredete, melyben a hunok és magyarok természetesen azonosak, Attila pedig szerinte sem kegyetlen, sem vad nem volt, igen nagy kár, hogy ilyesmikkel vádolják, holott „ember-szerető vólt Ő, kegyes, bő adakozó, és mértékletes; kár, hogy keresztény nem vólt”. Losonczi István tankönyve is úgy fogy, mintha ingyen osztogatnák, a tudományos világban Pray munkássága az irányadó, és egyik régi szöveg jelenik meg a másik után, Anonymus, Kézai, Konsztantinosz, Julianus útjának krónikája pár évtizeden belül nyűgözi le a „régiségek” iránt érdeklődőket. Ebbe a lelkesült hangulatba tapodott bele Sajnovics János Demonstratiója. Vegyük figyelembe azt is, hogy nem valami hízelgő kép élt akkoriban Európában a „lappónokról”, és azt is, hogy a kortársak nyilván sokkal inkább ismerték Schlözer nézeteit, mint mi – ő meg nem arról volt híres, hogy a magyarokat különösebben kedvelte volna, és ez az elfogultság munkáiban is tetten érhető. Ne csodálkozzunk tehát, ha egy Schlözer által is képviselt nézet a nemzetté formálódás közben sokak számára nem volt éppen szerethető.
A hun rokonság tana egyre szorosabban kapcsolódott a Habsburg-ellenességhez – a jezsuita irodalomban Attila már ennek következtében alakult át gaz zsarnokból a sorsát büszkén viselő hőssé. Így aztán az is természetes, hogy amikor kissé csöndesebb időszakok következnek, a magyar nyelv létjogosultságot nyer, lapok indulnak, a korábban soha nem látott értelmiségi pezsgés mellett egyre szélesebb tömegekhez jutnak el az új művek, új szavak, új eszmék, akkor enyhül a „lappón-rokonság” körüli hideg hangulat is. Csak akkor fagy meg újra a légkör a finn nyelvrokonság körül, amikor ismét a Habsburg-ellenesség mutat korábban ismeretlen erőt: a levert szabadságharc után. A Hölgyfutár Reguly-albumot beharangozó sorai és a Kossuth-botrány 1850-ben – mindkettőről legutóbb esett szó – már ezt a gyökeres változást jelezték.
Mátyás Flórián könyve – axioart.com
Így az évtized második feléből már éles támadásokat is lehet idézni. Mátyás Flórián egész könyvet írt A magyar nyelv a Finnítési Törekvések ellenében címmel. Ebben kikéri magának, hogy „Szibéria koldus népeinek” rokonai lennénk, csak mert „a lapp atyafiság megszállá” a magyar tudósokat, és ezt a „borzadást” hirdetik. Egy évvel később, 1858-ban egy Medve Imre nevű szerző Tatár Péter álnéven írt kalendáriumi történeteket a nemzettudatot erősítendő, ezek között volt az is, amelyben annak az abszurditását fejtegeti, hogy Árpád, Bulcsú, Lehel, Csaba mind halzsírral élt volna Finnlandiában és Grönlandiában, s hogy a magyarok népe „A jeges tengernek az ő Czethalával / Grönland jégmedvéje s kövér fókával / Atyafiságban van, s onnan jöttek ide, / Kutyák által vonott szánkókon télire”. A „költeményből” az is egyértelműen kiderül, mit sérelmez – ugyanazt, amit a testőrírók és mindenki más, aki nem nyelvészeti kérdésként, hanem nemzeti identitás szempontjából élte át az új tanok hatását: „A párducos hősökből, kik lóháton jártak / buzogánnyal, karddal és kopjákkal vívtak, / csinál halzsírevő nyomorult törpéket.”
A század közepén nagy változások történtek az Akadémián is. Az irányítás Toldy (Schedel) Ferenc (1805–1875) titoknok kezébe került: hivatali jogain kívül egyre nagyobb informális hatalom összpontosult nála. Jó osztrák és német kapcsolatokkal rendelkezett, főszerepe volt a különböző egyetemi, múzeumi, könyvtári állások odaítélésében, de legnagyobb kedvét abban lelte, hogy a háttérben szervezkedett. Kortársai nem tartották valami fennkölt jellemnek, intrikusnak annál inkább. Toldy, Regulyval kapcsolatban már emlegettük ezt, támogatta Reguly útját és gyűjtéseit – a kutató hazatérése után azonban mintha megszűnt volna a korábbi nagy lelkesedés. Toldy egyik kiemelt pártfogoltja ekkor már a szepességi német családból származó Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál (1810–1891) volt, aki Toldy hatására cserélte föl a jogi pályát a bölcsészettel, 1849–1850-ben kezdett finnül tanulni, és 1851-ben Toldy segédletével kinevezést kapott az Akadémia könyvtárába. Hamarosan kiderült, hogy a figyelmét a szervezésre irányító Toldy Hunfalvyban megtalálta emberét. Hunfalvy lényegében egy személyben szervezte meg a finnugrisztikát: a korábbi, egyáltalán nem jelentéktelen kutatásokat – fogalmazzunk így – ügyesen fölhasználta, és nem csekély hivatalos segédlettel új intézményeket hozott létre. A finnugrista Domokos Péter karcosabb megfogalmazásában „valósággal kiütötte a tudományos életből az öreg Kállayt [... és ] úgyszólván beleült Reguly hagyatékába”.
Hunfalvy hívta Magyarországra a frissen doktorált német Josef Budenzet (1836–1892) 1858-ban Göttingenből, ahol Budenz elsősorban indoeurópai nyelvek kapcsolatait tanulmányozta, mindazzal a módszertani háttérrel, amelyet akkorra az összehasonlító nyelvtörténészek kidolgoztak. Kíváncsiságból kezdett magyarul tanulni, s mivel azt olvasta, hogy a magyart az ugor, a török és a mongol nyelvekkel hozták kapcsolatba, hát elkezdett az urál-altajinak nevezett nyelvcsaláddal foglalkozni. A fiatal Budenz két évi gimnáziumi tanárkodás után Hunfalvy segítségével nemcsak az akadémiai könyvtár segédkönyvtárosa lett, hanem – huszonöt évesen, még minden tudományos eredmény nélkül – az Akadémia levelező tagja is. Hunfalvytól azt a feladatot kapta, hogy teremtse meg a korszerű nyelvészeti alapokon nyugvó magyarországi finnugrisztikát, ezt a feladatot becsületesen teljesítette is. 1868-tól tanított a pesti egyetemen. 1872-ben, Toldy rektorsága alatt, az ő és Hunfalvy javaslatára új tanszéket is szervezhetett, s mivel akkoriban minden komoly nyelvész készpénznek vette az uráli és altaji nyelvek rokonságát, a tanszéket is az ural-altaji nyelvek tanulmányozására hozták létre. Budenz innentől kezdve már elsősorban a magyar és a finnugor nyelvek szókincsbeli és nyelvtani sajátosságaival foglalkozott, nem vetette azonban teljesen el a török kapcsolatokat sem – korábban pedig olyannyira nem, hogy egyetértett a „törökpártinak” címkézett Vámbéry Árminnal abban, hogy a magyar a török és a finnugor nyelvekkel is rokonságban áll. Így hát emberileg tökéletesen érthető volt Vámbéry megbántottsága, amikor Budenz elég keményen dorongolta le e nézete kifejtéséért.
Budenz József (1880 után) – Wikipédia
De hogy is van ezzel a törökpártisággal? Az ugor-török háborúként elhíresült – azt nem mondanám, hogy egészében, de részben tudományos – hadakozás a magyar nyelvtudomány történetének egyik legszélesebb körben ismeretes vitája, s minthogy iskolában is tanítják, többnyire meglehetősen leegyszerűsített sémákat ismerünk róla. Valami olyasmit, hogy Hunfalvy és Budenz, a finnugor nyelvrokonság apostolai a fölvilágosult tudományosságot képviselték a dilettáns Vámbéryval szemben, aki a magyarokat töröknek tartotta, pusztán azért, mert nem smakkolt neki a halzsíros atyafiság. A nagyközönség Vámbéryt támogatta, mert szintén nem viselte jól a halszagot, a tömegek szívesebben ücsörögtek továbbra is a nemzeti árnyalakokkal teli dohos hagyományban, s nem engedték beragyogni a szellem napvilágát az ország ablakán. Ez, legalábbis valami ilyesmi hát a mítosz.
Tapintatosan kimarad belőle, hogy Hunfalvy jó ideig a hun-szkíta rokonság lelkes híve volt, és 1856-ban még úgy vélte, az indoeurópai, a sémi és az altaji „nyelvfajokhoz” közel áll a dakota. Kimarad, hogy egyébként csöppet sem volt az az áldozat típus, hatalmas öntudattal rontott neki Czuczor és Fogarasi – valóban egészen más nyelvszemlélet alapján összeszerkesztett – nagyszótárának is. Nem nagyon szokás emlegetni, hogy nemcsak a Vámbéry oldalán hadba szálló publicisták nem fékezték tollukat, a „finnpártiak” vitastílusát sem igen tanítják konfliktuskezelő programokon. A „nem kell nekünk halzsíros atyafiság” szlogent valójában nem a finnugor rokonság elutasítói fogalmazták meg így, hanem a finnugristák jellemezték vele ellenfeleiket. Igaz, nem előzmény nélkül: szárított hal, halszag korábban is volt a gúnyiratokban, és Joseph Hager már 1793-ban azzal feddte meg a magyarokat, hogy csak a dicső ősöket keresik a hunokban, pedig lám, a németek sem tagadják meg germánságukat a „bálnazsírral és fókabőrrel kereskedő” izlandiak miatt. Vámbéry viszont végképp nem vádolható azzal, hogy csak az előkelő származás miatt föltételezett szoros török kapcsolatokat, hiszen maga írta, hogy némelyek „kicsinyes és gyerekes nemzeti hiúságból” becsülik többre az ázsiai rokonságot a finnugornál.
De nemcsak annak megemlítése marad el, hogy Vámbéry turkológiai munkálkodását egyáltalán nem kisnemesi nemzetes nosztalgia motiválta, hanem a magyarság eredetének vizsgálata. A „török rokonság”-ot a délibábosként számontartott elméletek között szokás emlegetni, teljesen félrevezetve ezzel az olvasókat – hiszen Vámbéry nem volt dilettáns. Mások voltak a nézetei, mint Budenznek (legalábbis egy idő után), voltak téves etimológiái (voltak Hunfalvynak és Budenznek is, és Vámbérynak is voltak jók), de ettől még Vámbéry nem rosszabb tudós volt, mint Budenz vagy pláne Hunfalvy, csak mást ismert föl jobban: a nyelv társadalmi és történeti beágyazottságára például összemérhetetlenül érzékenyebb volt, mint a másik két kutató. Hunfalvy soha nem mondott le arról, hogy nép és nyelv eredete és története azonos. 1883-ban írta: „a nemzetek ethnikai eredetét az illető nyelv eredetével egynek kell tartani. Ugyde a nyelv támadására [kialakulására] egy helyet kell elfogadni, a hol idegen hatásoktól menten és csak rokon hatásoktól környezve, határozott, többé el nem mosódható jellemre fejlődhetett.” Vámbéry rég túllépett ezen a fenntarthatatlan nézeten, mert pontosan látta, hogy a nép kialakulása folyamat, és a nyelv folytonosságától függetlenül etnikai keveredéssel jár. Bírálta is ezért Hunfalvyt, joggal: mai tudásunk felől visszanézve ez a szűznemzéssel generált nyelvkeletkezés csacskább állítás, mint amiket Vámbéry megfogalmazott a török és a magyar szoros kapcsolatáról.
Vámbéry Ármin – Wikipédia
Ki is volt Vámbéry Ármin (1833–1913)? Bamberger/Wamberger Hermann néven született Dunaszerdahelyen, szegény zsidó családban, s mivel születése után alig valamivel apja meghalt, a fél lábára béna, de nagyon éleseszű kisfiú úgy próbált anyjának segíteni, ahogyan tudott: az orvosoknak gyűjtött piócákat, tíz éves korától aztán már házitanítóként is alkalmazták. Sokat olvasott, és egészen korán érdekelni kezdték a nyelvek, az európai nyelvek mellett törökül kezdett tanulni. Már nemcsak törökül, perzsául is kiválóan beszélt, mikor 1857-ben adományokból eljutott Isztambulba – ott azzal kereste kenyerét, hogy írástudatlan embereknek tartott felolvasásokat, aztán Hüszein Dáim pasa házában lett tanító, tőle kapta a Resid effendi nevet, és a legelőkelőbb török körökbe nyert bebocsátást, személyes ismeretségben volt a szultánnal is. Nekikezdett egy török-német szótár szerkesztésének, de elsősorban a magyar nyelv és nép eredete foglalkoztatta. Mint később visszaemlékezett: „Az oszmánok írott és népnyelve közt levő eltérésből indulva ki, hittem és reméltem, hogy az Oxuson túl élő pusztai és városi lakók beszédében föllelem a nyelvnek olyan elemeit, melyek határozottabb hasonlatosságot és rokonságot mutatnak a magyarok nyelvével, s hogy ennek következtében fontos felfedezéseket tehetek, és jelentékeny módon hozzájárulhatok eredetünk kérdésének tisztázásához.” 1862-ben indult végül útnak, szinte támogatás nélkül. Teheránban vesztegelnie kellett – ekkor jutott el Perszepoliszba, a Dareiosz által megálmodott városba, ott véste rá az ókori romokra, hogy „Éljen a magyar!” 1863-ban, dervisnek öltözve kelt végre útra, egy Mekkából hazatérő kelet-turkesztáni zarándokcsoporthoz csatlakozott. Tíz hónapig járta Turkesztán városait, gyalog, tevén, öszvéren – és állandó életveszélyben, hiszen ha rájöttek volna, hogy európai, valószínűleg arra a sorsra jutott volna, mint azok, akiket „fekete kútba”, azaz kullancsokkal teli verembe löktek, vagy akiknek a buharai emír palotája előtt vágták el a torkát. Ez az emír önkényuralmát elszenvedni kénytelen helyiekkel is megeshetett, de az európaiak esetében sokszor annyi is elég vétek volt, hogy Nyugatról jöttek. Vámbérynak tehát a szó legszorosabb értelmében volt létszükséglet a magasfokú nyelv- és szokásismeret – mindkettőnek birtokában is volt. A kolduló dervisnek öltözött magyar kutató útja kiemelkedően fontos volt a még szinte érintetlen turkesztáni török szokások, társadalom leírása szempontjából.
A hírhedt vitasorozat előzménye az volt, hogy 1869-ben megjelent Vámbéry A magyar és török-tatár nyelvekbeni szóegyeztetések című munkájáról Budenz meglehetősen éles hangú kritikát írt 1871-ben. Ebben a munkában Vámbéry még úgy vélte, hogy a magyar gyökere finnugor, rokonsága a törökkel későbbi. Kétségtelen, hogy voltak téves szóegyeztetései, nem mindig tartotta be azokat a szigorú szabályokat, amelyeket a német iskola az etimológiák készítésében akkoriban már megkövetelt, de mindez nem indokolta a személyeskedést, ráadásul Vámbéry Budenzet barátjának vélte, s úgy tudta, azonos nézeten vannak. 1882-ben aztán megjelent A magyarok eredete, ebben már elsődlegesen töröknek, másodlagosan finnugornak tekinti a magyar nyelvet és népet, és innentől fogva terjed ki és vadul el igazából a vita, ekkor kapcsolódtak be többen is a pengeváltásokba.
Az utókor által jól ismert, föntebb kissé kontúrozva ismertetett mítoszt a győztes iskola képviselői szerkesztették, s azzal nincs is baj, hogy mindezt a maguk nézőpontjából tették, mert honnan máshonnan, csak ne tévesszük össze ezt a saját krónikát a tárgyszerű elemzéssel. Ne hagyjuk említetlenül, mint oly sokszor történik, hogy Vámbéry 1895-ben kiadott A magyarság keletkezése, illetve utolsó, már csak halála után megjelent, A magyarság bölcsőjénél című könyvében visszatért eredeti nézetéhez: a magyar nyelv törzse, nyelvtana túlnyomórészt finnugor, szókincse viszont nagymértékben török, annak következtében, hogy a magyar keveréknép, de a kiformálódó új nép uralkodó etnikuma a török volt. Fölhívta a figyelmet arra is, hogy csak nyelvi, s ne etnikai rokonságról beszéljünk, hiszen a magyar, miként Európa valamennyi népe, több etnikum keveredéséből jött létre. Összegzése pedig lényegében ma is helytálló: „a magyar nép és nyelv fejlődési folyamatának legelején inkább az ugor, mint a török elem van előtérben; de a magyar nép etnikumának későbbi fejlődéséről már nem lehet ezt elmondani, mert ekkor a török elem az irányadó, s a családi életre, vallásra, államszervezetre, hadi dolgokra, etnikai és morális fogalmakra vonatkozó szók nagyobbára török eredetűek. Röviden ezt így lehetne mondani: a magyarság ugor származék, mely idők multával eltörökösödött s a világtörténetbe már mint török nép lépett be.”
Vámbéry, a keleti utazó – bolcso.blogter.hu
A Vámbéry–Budenz-vita egyoldalú, ráadásul ugor-török háborúnak titulált bemutatása egyébként nemcsak Vámbéryt illetően torzít negatívan (és Hunfalvyt meg Budenzet illetően pozitívan), de elfedi azt is, hogy a finnugor nyelvekkel, népekkel foglalkozók, s azok, akik a finnugor nyelvrokonság elfogadása mellett a török nyelvi, kulturális és etnikai kapcsolatokra voltak inkább kíváncsiak, egyáltalán nem két egymást ágyúzó szekértáborként rendezkedtek be. Jankó János a századfordulón Zichy Jenő harmadik ázsiai expedíciójához csatlakozva gyűjtött értékes osztják néprajzi anyagot, a régi magyar hiedelemvilág rekonstruálásában nem lehetett lemondani sem az uráli, sem a török népek recens anyagának összehasonlító bemutatásáról, Bartók és Kodály a népzene gyökereinek kutatásában járt el ugyanígy. A nagyközönség túlnyomó része minden ellenségeskedés nélkül olvasta azokat a finnekről szóló cikkeket, amelyek a Kalevala megszerkesztésének százötvenedik évfordulóját ünnepelték. A magyar nyelv finnugor mivoltának elfogadását már a nemzeti tudatot megroppantó trianoni diktátum sem érintette olyan mértékben, mint korábban a szabadságharc leverése, sőt, a húszas-harmincas években bontakozott ki a magyar-finn-észt kapcsolatépítés, egyházak, cserkész szövetségek, tudományos kutatók között, ebben az időben váltak rendszeressé a mindig másik fővárosban megrendezett finnugor kongresszusok.
Annak a változásnak, amely az 1920-as években a magyarság eredetének megítélésében végbement, sem a tudományhoz, sem a Vámbéry–Budenz-vita szellemi örökségéhez nem volt köze: a turanizmus szélsőségessé válásának kizárólag politikai okai voltak. De még mielőtt így végezte volna, a „turáni népek” koncepciója nagy utat járt be.
Turáni nyelvekről már Julius Klaproth (1783–1935), az orientalisztika egyik módszertani megújítója – és a Magyar Tudós társaság külső tagja – is beszélt 1802-ben. Rasmus Rask 1836-ban szintén használta, szintén nomád népek nyelvére vonatkoztatva; magyar forrásokban a politikus, muzeológus Pulszky Ferenctől való első ismert említése 1839-ből. Az elnevezés maga a zoroasztriánusok szent könyvéből, az Avesztából ismeretes, a perzsa király Túr nevű, testvérgyilkos fiáról kapták nevüket azok a nomád népek, amelyek északról gonoszul zargatták a letelepedett árjákat. Az európai köztudatba Abul Gázi a törökök családfájáról szóló, 17. századi munkájának, a Sedzsere-i Türk-nek a megismerésekor került, és egyértelműen földrajzi területet jelölt, népekre csak később vonatkoztatták. Valódi nyelvészeti karrierjét 1847-ben kezdte ez a terminus: Christian Bunsen (1770–1835), a kémikus Bunsen apja, a göttingeni egyetem főkönyvtárosa, a modern nyelvek professzora használta azokra a nomád népekre és nyelvekre, amelyek sem az indoeurópai, sem a sémi csoportba nem tartoztak. Bunsen úgy vélte, hogy a „turániság” valójában kaotikus társadalmi és nyelvi állapot, melyből a fejlettebb letelepedett állam, illetve rendezettebb nyelv kialakul. Ő a turáni mintapéldájaként a baszkot említette, Max Müller azonban már a magyart. Az orientalista Müller (1823–1900) Bunsen kérésére fogott hozzá a turáni nyelvek fogalmának kidolgozásához, és sok mindent meg is tartott Bunsen elképzeléseiből: továbbra is fejletlenebb nyelveknek tartotta a turáni nyelveket, közös sajátosságuknak pedig a toldalékolást és a hangrendi illeszkedést tekintette. Ezzel teljesen eltüntette a földrajzi értelmezésnek még a nyomait is, viszont szélesre tárta a kaput mindenféle nyelv turánivá tétele előtt: később nemcsak toldalékoló, hanem vegyes egzotikus nyelveket is soroltak ide, a finnugor, török, mongol, tunguz nyelvek mellett a japánt, koreait, tamilt, maorit, tahitit, hottentottát, grönlandi eszkimót. Ennél aztán volt szűkebb, valóban nyelvészeti, és tágabb, lelkesültség táplálta értelmezése, mindenesetre elterjedt gyakorlat volt a nyelvek egy részét turáninak nevezni.
Christian Charles Josias von Bunsen – Wikipedia
A turániság gondolata persze gyorsan elérte a magyar közgondolkodást, már csak azért is, mert a hun rokonságot komolyan már senki nem képviselte, az azt helyettesítő törököt sem lehetett már olyan lelkesedéssel hirdetni, mint akár egy-két évtizeddel korábban, a turáni dobozába viszont lényegében mindent be lehetett gyömöszölni a finnugor mellé, törököt, japánt, hunt és szkítát. Éppen ez a sokféleség jelent meg a század elején Zempléni Árpád Turáni dalok című kötetében, amelyben az említett népek békésen megfértek egymással, és nem mellékes, hogy Zempléni a finnugor népek ősmondáit ugyanolyan odaadással verselte meg, mintha Attiláról írt volna himnuszt. De még Kozma Andor 1920-ban írt Turán című eposzában is három fia van Túrnak, minden turánok első ős nagyúr atyjának: Hunor, Magor és Som – ez utóbbi a finnek önelnevezésének alapjául s egyben a nyelvük neveként szolgáló suominak kétségtelenül szellemes Túr-fivá változtatása.
Amikor 1910-ben a Turáni Társaság (Magyar Ázsia Társaság) megalakult, alapítója, Paikert Alajos a brit Asiatic Society mintáját akarta követni, ezért a társaság céljaként a következőket fogalmazta meg: „az ázsiai és velünk rokon európai népek tudományát, művészetét és közgazdaságát tanulmányozni, ismertetni, fejleszteni és a magyar érdekkel összhangba hozni ... A társaság altruisztikus irányú, működéséből kizárja a politikát.” Az elnökségben a földrajztudós Cholnoky Jenő mellett ott volt Vámbéry, a hebraista-arabista Goldziher Ignác, Teleki Pál és Károlyi Mihály is. 1913-ban indult a Túrán, a társaság folyóirata, bevezetőjében Teleki Pál foglalta össze igen tömören a célt: „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre!” – és mentek is keletre, a társaság a piacok és nyersanyaglelőhelyek földerítése végett expedíciókat szervezett Kisázsiába, a Kaszpi-tengerhez, a Kaukázusba és az Aralhoz, s ezeknek az utaknak az eredményeképp jelentős néprajzi anyagot gyűjtöttek. A gazdasági expanziót német, holland, belga mintára képzelték el, a háború pedig csak részlegesen alakította át a társaság működését. A küldetéstudat egyre erősödött, Paikert már arról írt, hogy „a magyar nemzet nagy és fényes jövő előtt áll és bizonyos, hogy a germánság és a szlávság fénykora után a turánság virágzása következik”, s hogy a magyarok feladata, hogy a turánság nyugati képviselőiként „a hatszáz milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezére” legyen. A Turáni Társaság nevet változtatott, Magyar Keleti Kultúrközpont vált belőle, és azt tervezték, hogy a török iskolák bezárása miatt elfoglaltság nélkül maradt anatóliai gyerekeket hoznak az Alföldre cselédnek. A háború alatt fölerősödött dilettantizmustól 1918-ban Teleki Pál igyekezett megszabadítani a Túránt, kérészéletű kis sikerekkel. 1920-ban már elkerülhetetlenné vált a szakadás: Teleki elnökletével a tudományos keletkutatás művelésére megalakult a Kőrösi Csoma Társaság.
Prinz Gyula - Cholnoky Jenő - Teleki Pál - Barutcz Lajos:
Magyar föld magyar faj. I-IV. kötet – sosantikvarium.hu
1920 a polarizálódás éve más értelemben is: ekkor alakult a Magyar Turán Szövetség, nagyvezérévé Cholnokyt tették meg, s programjuk bizony már jelentősen eltért a Turáni Társaság eredeti célkitűzésétől: a küldetéstudatból erős nyugatellenesség lett, a magyarok feladatának pedig azt tartották, hogy keresztény alapon erősítse a faji gondolatot, s a „fajiság tudatának kifejlesztésével” megerősítsék a magyarság „erkölcsi és anyagi alapját”. A Turáni Társaság is folytatta működését, valahol a Szövetség és a Kőrösi Csoma Társaság között: Finn-észt, illetve Török Intézetet működtettek, népszerűsítő előadássorozatokat szerveztek, és török fiatalokat hoztak tanulni Magyarországra. 1923-ban Cholnoky visszatért az anyaszervezetbe – ez igazából már nem Cholnoky, hanem Móra Ferenc miatt érdemel említést: a maga képszerűségével mutatta be, hogy ez esetben a turáni valóban a kaotikus viszonyok szinonimája volt, és írása általános korrajzként is érzékletes. Tehát: „Arról van szó, hogy a turáni mezőkre beütött az ördög, akinek bizony hamarjában nem tudjuk a turáni titulusát, de lehet, hogy destrukciónak hívják. [...] igazi keleti stílusban köpködték le egymást a törzsfőnökök, a szövetségnagyok, a Karkhászok, a vérbölcsek, a horda-bánok, a gyulák, a táltosok és a turán nemzet többi alelölülői [...] amit most nálunk turanizmusnak hívnak, az nem tudomány ... egyre jobban a fajvédelmi alakulás jellegét vette fel.” Valóban, ebben az időben a szövetségben már igazán nagyot mertek álmodni: hogy a turániak megvalósítják majd Attila és Dzsingisz világuralmi terveit. A „turáni” már nem földrajzi, nem nyelvi, de nem is kulturális fogalom, hanem vérrokonságot értettek rajta, ezért aztán koponya- és vércsoportvizsgálatoktól reméltek eredményt a „turániak” meghatározásához, egy kisebb csoport a kereszténységet is elvetve tért volna vissza a pogány hagyományokhoz. Végül aztán Zsuffa Sándor 1942-ben eljutott oda, hogy a magyarok nem turánok, nem is finnugorok, hanem félárják és félturániak, nyelvünk pedig kivételes, mert a világ csaknem valamennyi nyelvével rokon – s ekkor már él a jelszó is: előre a közös japán-magyar határért...
A 2. világháború után a „finnugrizmus-ellenesség” – szoros testvériségben a dilettáns magyar-sumerológiával és mindenféle egyéb, alternatívként beállított nyelvrokonítási próbálkozással – az emigráció egy részének divatos magyarság-kifejezése lett. S mivel erőteljes kommunizmus-ellenességgel is párosult, a hóbortos magyarság-elméletek elutasítását könnyű volt politikai okokra kenni. Egyébként is szép hosszú hagyománya van már annak, hogy a magyar nyelv finnugor nyelvcsaládba sorolását magyarságellenes összeesküvésnek állítják be. Hunfalvy maga beszélt arról egy akadémiai fölolvasáson 1883-ban, hogy 1856-ban egy akadémiai tag elmondása szerint egy másik akadémikus azt híresztelte, hogy Hunfalvyt az osztrák kormány vesztegette meg: rontsa le a nemzet hitelét a finnugor rokonsággal. Láttuk, már Kossuthnak is tulajdonítottak hasonlót, és azt is tudjuk, hogy a hun származás hangsúlyozása szintén sokáig a Habsburg-ellenesség kifejezése volt.
Az utóbbi évtizedekben aztán aprólékosan kidolgozták, mikor hogyan esküdtek össze a nagyhatalmak, hogy a finnugorság ármányával romba döntsék a magyar nemzetet. Az egészet a magyargyűlölő Schlözer ötlötte ki, aztán a Bach-korszakban német tudósok, Hunfalvy és Budenz erőltették a finnugor tanokat, Reguly is csak azért utazhatott kormányútlevéllel Oroszországba, mert ügynök volt. Széles körben terjed egy idézet, amelyet Trefort Ágostontól származtatnak, s amely szerint ő maga jelentette ki, hogy a magyar államérdeket kell néznie, ezért aztán csak a finnugor rokonság képviselőit fogja támogatni, mert az európai rokonság jobbat tesz megítélésünknek, mint az ázsiai. Egy szerző szerint 1884 és 1916 között pedig óriási pénzekért dolgozták ki jó néhány finnugor nyelv grammatikáját, szótárát, gyártottak hamis néprajzi leírásokat. Általánosan hangoztatott vélemény, hogy a kommunista időkben a Szovjetunió népeivel kellett kimutatni a rokonságot, a közelmúltban pedig hiába voltak olyanok, akik fölismerték az igaz utat, egzisztenciális okokból nem merték közzétenni valódi nézeteiket.
August Ludwig Schlözer – Wikipedia
Nincs mit tagadni azon, hogy Schlözert megnyilvánulásai nem a magyar kultúra csodálójának mutatják, meglehetősen előítéletesen vélekedett a magyarokról. Azt sem tagadja senki, hogy Toldy, Hunfalvy és Budenz németek voltak – de önmagában ez nem jelent semmit, másrészt Sajnovics, Gyarmathi és Kállay nem voltak azok. Reguly sem, aki 1851-ben rég itthon volt, a szabadságharcot megelőző években végezte volgai és szibériai kutatásait. Az említett állítólagos Trefort-idézetnek pedig sehol nem lelhető föl a forrása, nagy az esély rá, hogy azért, mert nem mondott ilyet. Azok között pedig, akiket a busás fizetségért finnugor anyagot hamisítóként soroltak föl, van olyan, aki 1884-ben 16 éve halott volt, és van olyan, aki még 1916-ban is mindössze harmadik születésnapján volt túl. A Szovjetunióba, ha egyáltalán, akkor csak nagyon korlátozott lehetőségekkel utazhattak nyelvészek, régészek, néprajzosok, és különben is, tele volt török népekkel is, nemcsak uráliakkal. Ha a közelmúltra nézve elfogadnánk az egzisztenciális félelem teóriáját, akkor azt is meg kellene kérdeznünk, hogy a világ szabad részein ki és mivel zsarolja bele a nyelvészeket abba, hogy a magyart uráli nyelvnek tartsák.
A finnugor-alapú hazaárulózás a konzervatív beállítottságú finnugrista nyelvészeket hozza a legkényelmetlenebb helyzetbe: természetesen nem tagadhatják meg hivatásukat, és becsületükre legyen mondva, nemhogy nem tesznek ilyesmit, de kifejezetten harcosan szállnak szembe a dilettantizmussal. Így azonban maguk is kénytelenek megtapasztalni, milyen az, ha legtisztább hittel vallott meggyőződésük miatt mások kétségbe vonják nemzeti elkötelezettségüket. Ez azért különösen pikáns, mert nem egyszer éppen a hazaárulózós nyelvészkedők ellenében írott cikkeiben ők maguk is megkérdőjelezik a baloldali és liberális „kozmopoliták” magyarságának minőségét. Mindannyian pontosan tudják, hogy ami ellen harcolnak, az jobbról jön – mégis elsősorban a liberalizmus nyakába varrják a fennálló állapotokat, ugyanazt a retorikát alkalmazva, amelyet egyébként a finnugrászozó szélsőjobb is követ. Honti László azzal magyarázza, hogy a média kíváncsibb a blődségekre, mint a tudományra, hogy „a szellemi gagyizók a tudományok iránti érdeklődést is a legromlottabb liberális eszmerendszert propagáló, de immáron szerencsére kifulladt ’Való Világ’ alpári ízlésvilága felé terelgetik”. (És akkor azóta még az egyébként szerintem is agyhalál „VV” is újraindult...) Rédei Károly azt fejtegette 2003-ban, hogy „elgondolkodhatunk azon, hogy a legkülönbözőbb, és egymásnak nem egyszer homlokegyenest ellentmondó nyelveredeztetési és őstörténeti agyszülemények – noha bizonyos ellenzéki körök támogatását élvezik – voltaképpen a sok vonatkozásban nemzetellenes liberalizmus malmára hajtják a vizet. Az etruszkokkal, szkítákkal (szittyákkal), hunokkal, törökökkel, sumerokkal való rokonítás – hogy csupán a legdivatosabbakat említsem ... olyan tömény esztelenség, ami csak zűrzavart kelthet a tájékozatlan vagy kevésbé tájékozott fejekben. Ez a káosz viszont gyökértelenségérzést, identitásvesztést, nemzetietlenné válást idézhet elő.”
Rédei Károly – epa.oszk.hu
A liberalizmus szabadosságként, anarchizmusként, nihilizmusként és bármi egyéb, de föltétlenül negatív előjelű izmusként való értelmezése nem ritka, és egyáltalán nem ártana elgondolkodni azon, hogy ebben az értelmezésben mennyi az előítélet, a félreértés, a leegyszerűsítés az egyik oldalon, s hogy a másik oldalon viszont milyen megnyilvánulások, viselkedésmódok, szemléletek, akár ideológiák járultak hozzá ahhoz, hogy ez az értelmezés igen elterjedtté válhatott. Ez most itt nem dolgunk, mindenesetre az itt idézett, nem kifejezetten béketeremtő hangvételű kijelentések tartalmát szelídebben és egyoldalú vádaskodás nélkül is meg lehet fogalmazni, és úgy már érdemes eltöprengeni rajta – a fejezet elején épp egy ilyen kiegyensúlyozott változatból, Vásáry István kijelentésétől indultunk el mi is.
Térjünk is át a másik oldal – most a nyelvrokonságot illetően másik oldal –felelősségére. Mítoszteremtés és túlzások a finnugor rokonság kutatása közben is születtek. Arról esett már szó, hogy Sajnovicstól, Gyarmathitól vagy Hunfalvytól csakis azokat a kijelentéseket szokás idézni, amelyekkel a finnugor rokonságot támasztották alá, nyoma sincs se kínainak, se napkeleti nyelveknek, se szkítának meg hunnak, se téves szóegyeztetéseknek, pedig műveikben ezek is szerepeltek. Beszéltünk az ugor-török „háborúról” is, amit már eleve így nevezni sem szerencsés, fekete-fehérre egyszerűsíteni pedig a valóság súlyos eltorzítása.
A kommunista évtizedekben nemcsak a turanista harsogás emléke miatt jártak rossz idők a hunokra: Sztálin egyik beszédében a németeket éppúgy a hunokhoz hasonlította, mint a franciák tették 1870-től. Ez nemcsak a hunokra hatott ki, különben sem volt már senki, aki komolyan vetette volna föl a magyar-hun rokonságot, de sokan a hunt a közgondolkodásban bizonyos értelemben helyettesítő török kapcsolatokra is gyanakvással néztek. Voltak, akiket annyira elragadott a vita-háború metaforája, hogy valóban „győztesként” viselkedtek, mintha most megfizetnének a korábbi sok hányattatásért. Domokos Péter írja a 20. század első évtizedeiről: „A finnugrisztika képviselői nem hajlandók már kimozdulni tudományuk ’szentelt (s biztonságos) csarnokából’, egymásnak szóló folyóirat-publikációikban élik ki magukat; kialakuló probléma- és életidegenségük nem ritkán egykori híveiket (tanítványaikat) is szembefordítja velük.”
Ez a jelenség ma sem ismeretlen, de sokkal kevésbé jellemző az uralistákra, finnugristákra, hiszen ők jól ismerik a magyar nyelv uráli, finnugor, ugor hátterét, így tudják azt is, mi nem régi elem a magyarban. Nem ritka viszont, hogy más tudományágak képviselői – történészek, régészek, esetenként még a magyar nyelv történetével foglalkozók közül is – az ortodoxiáig viszik az uráli nyelvrokonság elméletét, és tagadják minden más jelentős nyelvi hatás lehetőségét, még akkor is, ha a kulturális hatásokat jól ismerik. A magyar tudományos élet néhány fölkent szereplője, egyfajta visszacsapásként, „nem szereti”, hogy a magyar nyelvben „túl sok” török eredetű kölcsönszót mutatnak ki turkológus kollégái. Más egy nagyvonalú „én nem hiszem, hogy így volt” mondattal vonja kétségbe, hogy a magyarságnak legalábbis egy része kétnyelvű volt a honfoglalás előtt. A szimpla tény, hogy kiterjedt kétnyelvűség nélkül nem lehetséges olyan mérvű hatás, amilyet a török gyakorolt a magyarra, nem mindenkit térít el „hitétől”. Végképp nem nevezhető tudományos hozzáállásnak, ha a magyar szavak eredetének meghatározásában az az alapelv érvényesül, hogy ha egy szónak többféle, egyaránt lehetséges származtatása van, akkor a finnugor etimológia „elsőbbséget” élvez.
Szintén Domokos rója föl kutatóelődeinek, hogy nem voltak elég érzékenyek: „Hiába győzedelmeskedett a finnugor tanítás, nyert katedrát, csatát a török tábor ellen, látványos diadalával, elismertetésével valamit (amit korábban sem nyert még el: szimpátiát, érdeklődést) igen hosszú időre el is vesztett. Végképp ’elszakadt a tömegektől’, meglehetősen egyoldalú, elzárkózó, helyenként agresszív tudománnyá vált.” Az utóbbi évtizedekben sokat változott a kezdeti értetlenség és visszahúzódás: egyre-másra jelennek meg az ismeretterjesztő munkák, mesegyűjtemények, költészeti antológiák, sorozat a finn szépirodalom megismertetésére, az uráli és finnugor nyelveket beszélő népek hiedelemvilága szerves része a néprajzi gyűjteményeknek és így tovább. Ha valami hozhat enyhülést az újabban újra egyre erősödő kételkedésben, akkor sokkal inkább az ilyen néprajzi, antropológiai, az uráli nyelveket beszélő népek mai helyzetét bemutató kötetek, mint a száraz s főként szigorú, nem ritkán kioktató nyelvészeti fejtegetések. Nem véletlen, hogy a finnugor nyelveket beszélő népek mitológiája és irodalma váltott ki elsőként érdeklődést, még azokból is, akik egyébként nem fogadták el a magyar nyelv finnugor eredetét: többek között Kölcsey is közéjük tartozott. A Kalevala azonnal lelkes fogadtatásban részesült, nem föltétlenül a „rokonság”, sokkal inkább irodalmi értéke miatt – a 20. században pedig csak fokozódott ez a rajongás, Vikár Béla nemcsak lefordította az eposzt, hanem saját „kalevalás” verseket is írt, Kodolányi János buzgó híve volt a finnugor örökségnek és regényeiben népszerűsíteni is próbálta, s több más író, költő is kedvelte, használta a finnugor népköltészet formáit. Kevesen tudják, hogy József Attila nem a nyelvészt utálta Horger Antalban, hanem a dékánt: a nyelvészettel olyannyira semmi baja nem volt, hogy nemcsak Mészöly Gedeon nyelvtörténeti és finnugor kurzusait látogatta, hanem diáktársaival együtt el-elkísérte a professzort sétáira, s közben nyelvtörténetről beszélgettek. A Kalevalát szintén nagy becsben tartotta, a Vogul medveénekeket pedig rendszeresen olvasgatta, nem egy versének formai megoldásait a vogul népdalok ihlették.
Akseli Gallen-Kallela Kalevala-illusztrációja (1896) – Wikipédia
Azt azonban ne várjuk, hogy a finnugor mitológiák, irodalmi formák, motívumok ugyanolyan ismerősek lesznek, s ugyanúgy az otthonosság érzetét keltik majd bennünk, mint a hun-mondakör meséi. Ez több okból sem lehetséges. Egyrészt mert a hun-mondakör kiindulópontjául szolgáló csodaszarvas-monda már a honfoglaló magyar nép történeti tudatában is megvolt, ez tehát régi és folytatólagos hagyomány. Másrészt mert az e köré épülő, az európai hun-mondákkal megerősített, alaposan kidolgozott, Kézaira visszamenő hun-hagyomány hét évszázada a magyar etnikai tudat egyik tartóoszlopa, s mivel ez alatt az idő alatt a kultúra sokszorosan körbeszőtte, csak akkor hajíthatnánk ki, ha vele együtt a rá vonatkozó kulturális hagyományokat, irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotásokat is szemétre vetnénk. Ez már önmagában is megbocsáthatatlan cselekedet lenne, ráadásul botor is, hiszen nyilvánvalóan nem tudjuk semmivel sem helyettesíteni.
Igaza van Vásáry Istvánnak abban, hogy „egy újfajta nemzeti identitást kell megtalálni, mely túllép végre a kuruc-labanc, finnugor-sumér stb. hamis beidegződéseken”. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy választanunk kell nyelvünk eredete és kultúránk között, hiszen abban is igaza van, hogy „az elmúlt száz év alatt sokszor elfelejtették, hogy az őstörténet nem azonos a nyelvtörténettel, másrészt hogy egy nép történeti tudata meghatározó fontosságú történeti tényező, függetlenül attól, hogy az tudományosan igaznak bizonyul-e vagy sem. Ilyen módon gyakran megfeledkeztek arról, hogy a hun-tudat eszmetörténetileg sokkal fontosabb kérdés, mint a finnugor nyelvrokonság kérdése, mivel az előbbi évszázadokig fontos tudatformáló tényező volt, az utóbbi pedig megmarad szaktudományos kérdésnek.” Szűcs Jenő hasonlóképpen fogalmazott: az „eredetmondák és genealógiai mesék egy nép politikai tudata számára sokkal többet jelenthetnek, mint az elfeledett vagy félreértett valóságos eredet.”
Van más oka is, hogy a hun-hagyomány legyőzhetetlen, erről a hunok régészeti örökségét földolgozó kutatások nagymestere, Bóna István mondta: „Mítoszteremtő, csodálatos történeteikkel megküzdeni hálátlan, szinte reménytelen feladat. Az olvasók, ha választás elé állítják őket, szívesebben fogadják el a rejtelmesen-sejtelmesen szép meséket, mint a régészek, történészek által tálalt száraz, szürke, kiábrándító adathalmaznak ítélt, valós ismeretanyagot.” Azaz: a hun-hagyomány mesélhető. Elemeit a magyar és az európai folklór teremtette, éppen ezért motívumai könnyen önálló életre kelnek, Petőfi is így kapott a népi hagyománytól hármaskoporsós, vizes temetést. Több részben is foglalkoztunk vele: a hun-mondakör egyszerre köt kelethez és nyugathoz, vígasztal a bús időkben, állítható példaként és elrettentésként, fordulatos – márpedig az ember történet iránti igénye leküzdhetetlen.
De nem is kell legyőznünk, nem is szabad kidobnunk a hun-mondakört: a motívumegyüttes mint kulturális hagyomány elutasítása ugyanolyan szűklátókörű és ostoba dolog, mint ha valaki a mondákat, legendákat, meséket, a szépirodalmat történelemként kezeli. Baj akkor van, ha nem tudunk különbséget tenni tudomány és vajákosság, szemfényvesztés és igazolt tények között, vagy akkor, amikor egy nép kultúráját és etnikai tudatát érzéketlen racionalitással akarjuk „megtisztítani” mindentől, ami nem igazolható tudományosan. Szerencsére tömegével találunk példát arra, hogyan élhet békességben egymással tudományos és irodalmi gondolkodás, csöpögősen mondva: értelem és érzelem. Láttuk, Arany vagy a szecesszió gödöllői műhelyének tagjai nem vonták kétségbe, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű, de ettől még művészi témáiknak nem kőkori vadászokat választottak, hanem valami olyat, amiről történeteket lehet elmondani. Ady nem megtagadta, hanem közös kulturális tudásként használta föl a „szittyaságot”, éppen hogy átértelmezze. Móra, aki maga „számolt le” Attilával, s egyébként a korszakot régészként is kiválóan ismerte, a hun-mondakörből írt gyerekmeséket. Úgy viselkedtek, ahogyan a bátyám velem az angyallátáskor: esze ágában sem volt elrontani az örömömet azzal, hogy azt mondta volna, talán csak egy autó lámpájának a fényét tükrözte valami úgy az ablakra, hogy a fényes villanás egy kis akarattal angyalszárnynak volt értelmezhető. Tudta, hogy hamarosan úgyis rájövök az igazságra, és amikor ez tényleg megtörtént, már nem azért játszottuk el évről-évre a jézuskázós játékot, mert elhittük, hanem mert a családot összetartó közös hagyományok egyike volt.
A Tejút – NASA Spitzer Space Telescope – Wikipedia
Szent László egyházalapító történetéből láttuk, nincs is olyan nagy különbség a megcsillanó angyalszárny és a csodálatos szarvas agancsa között ragyogó gyertyák között. Már csak azért sem, mert ezek a bizonyos angyaltollak valójában csillagok voltak, a szarvas pedig valamelyik szarvas csillagkép. Aki látta már a Tejutat – ritka élmény a mai fényszennyezett éjszakákban –, az megérti, miért volt meghatározó a régiek számára a csillagos ég. Én kétszer éreztem át igazán azt az érzést, amikor az embert beszippantja az univerzum: a Szent Anna tótól lefelé jövet, egy fagyos, metszően tiszta októberi estén, akkor a Tejút mítoszbeli szerepéből éreztem át valamicskét. És egy görög szigeten, amikor a csillagokért nem kellett az égre nézni, velem szemben borult rá az égbolt a vízre, akkor pedig azt értettem meg, hogyan lehetett egykor képregényként olvasgatni a csillagképeket. Na tehát az égen több szarvas is legelész, az egyiknek az agancsa a mindenki által jól ismert W-alakú Cassiopeia csillagkép, „teste” pedig a Perseus és az Auriga – ez a sarkcsillagot tartja agancsán. Mögötte az Orion, azaz a vadász, másik nevén Nimród (azaz Ménrót), s mivel a csodaszarvas-monda változataiban az üldöző „férjjé” is válhat, jól magyarázható, hogy Ménrót a szarvasfiak ősatyja. Férji minőségében maga is szarvassá is válhat, nem véletlen, hogy az Oriont bizonyos mitológiákban Szarvasfőnek nevezik, agancsa pedig tényleg igen sok csillagot hordoz, mert az maga a Tejút. S mivel a Tejutat meg az életfával azonosítják, az is jól érthető, miért tartanak a szkíta szarvasok egy egész életfát a fejükön, s hogy honnan van a magyar Csodafiúszarvas agancsai között egész gyertya-, illetve csillagmiriád. Az Orion nem egyedül űzi a szarvasünőt, mögötte az Ikrek csillagkép – a vadászó testvérek – látható. A Cassiopeia-Perseus-Auriga hármasból összeálló szarvasünőalak a téli égbolton jelenik meg, a téli napforduló képe, s bizonyos mondakörökben úgy tartják, hogy a napgyermekkel viselős: ő szüli majd a Napot. De a Napot agancsai között nem ő, hanem a hím, a Szarvasfő-Orion hordozza: a téli napforduló idején agancsának, a Tejútnak a másik végén, az Orionnal szemben valóban újjászületik a Nap – nincs mitológia, amely ne fordítana kiemelt figyelmet erre az égi jelenségre, a kereszténység sem kerülhette el, hogy ünneppé emelje a Nap születésének pogány hagyományát.
A Cassiopeia csillagkép – Wikipedia
A magyar csodaszarvas-mondák tehát több égi szarvas egymással is kereszteződő történetének keveredéséből álltak elő, minden bizonnyal több mitológiai réteget, több nép meséit ötvözték magyarrá – ahogyan sok nép keveredése hozta létre azt a népességet és azt a kultúrát is, amit magyarnak nevezünk. Egész történelmünk erről szólt, de arra is van példánk, hogyan lehetett történelmi léptékkel mérve a közelmúltban szerves egységgé gyúrni különféle hagyományokat, megtartani és modern identitássá átértelmezni az ősi mítoszt, s egyben visszahelyezni legméltóbb helyére, ahonnan jött, a csillagok közé – József Attila Csodaszarvasa:
Ükös ükünk, ősök őse,
ázsiai puszták hőse,
vágyat nevelt csodavadra,
szarvast űzött napnyugatra.
Űztön űzte kis sereggel,
éjten éjjel, reges reggel,
át az éren, át az áron,
fegyveres népű határon.
Csodaállat, csak elillant,
lombokon át, ha megcsillant.
Csak a nyomát hagyta minden
füves földön, fájó szívben.
Az az előd nem volt boldog.
Nem boldogok az utódok.
Az ős haza odaveszett,
de a vágy nem emlékezet.
Hejh magyarok, hajh szegények,
hova űzni azt a gímet?
Aki hajtja, belepusztul
asszonyostul, csapatostul.
Az is, aki látta, végre,
hagyja immár békességbe.
Tisza mellett, Duna mellett,
az a szarvas itt legelget.
Ázsiai nehéz szaga
ázott pusztán füstöl tova
s aranyszőre, mikor illan,
gyári füstön általcsillan.
Kortyolgat az ég tavából,
villó aggancsa világol –
ága-boga tükörképe
csillagvilág mindensége.
Békéljünk hát meg végre a történelmünkkel – és békéljünk meg kulturális örökségünkkel is.
Előző részek:
Elzárkózás a nemzeti hagyománytól
Az apai üknagymama és az anyai nagypapa
A madár nem ornitológus
Fatum Morganum
Kis csodabogár-határozó
A metafora rabságában
A magyarság bölcsőjénél
Az ismeretlen Belső-Ázsia
Az ókori Kína ellenségei
Attila és hunjai
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig
„Szavaimat jól halljátok...”
A gyűrűk ura
Kazár szótár
Magna Hungariától Magna Hungariáig
A honfoglaló magyarság kialakulása
Múlt idők története
A honfoglaló magyar nép élete
A magyar nyelv török kapcsolatai
A magyarok bejövetele
Isten kardja Isten ostoránál
A csodaszarvas nyomában
Sóvárgott jövő a múlt tükrében
A Kelet népe
Szkítia, Jugria, Lappónia
