A multikulturális társadalom: viták, víziók, ideológiák IV.
- Részletek
- Niedermüller Péter
- 2010. december 22. szerda, 04:33
Integráció és befogadás
Ha valaki veszi a fáradtságot, és átnézi a multikulturalizmussal kapcsolatos vitákat, akkor egymástól lényegesen különböző értelmezésekkel találkozik. Ezeket – némileg elnagyolva – három nagy csoportba lehet osztani. A multikulturalizmus egyik lehetséges felfogása önmagában tartja értéknek a kultúrák sokféleségét, s a bevándorlók „egzotikus” kultúráját részben esztétikai élménynek („az idegen szép”), részben pedig a kommercializálódás egyik területének tartja. Ugyanakkor ez a szemlélet a társadalmat mint valami mozaikot képzeli el, amelyben egymás mellett élnek a különböző befelé zárt, kifelé pedig világosan elhatárolódó etnikai, kulturális csoportok. S noha ez a megközelítés nem annyira a multikulturalizmusról, sokkal inkább az európai társadalmak idegen kultúrákkal kapcsolatos sajátos látásmódjáról szól, az erre irányuló kritika mégis jogos. Elsősorban azért, mert úgy tekint az emberekre, az individuumokra, mint valamiféle tartályra, konténerre, amelyen belül a kultúra egyszerűen „történik”. Ezzel párhuzamosan pedig azt sugallja, hogy ezek az emberek annyiban „érdekesek” a befogadó társadalom számára, amennyiben kulturálisan különbözők, kulturális különbözőségük jelenti egyedüli társadalmi tőkéjüket. Ha ezt elveszítik, ha kulturális különállóságuk eltűnik, akkor társadalmi jelentőségük is elvész. Ezt a felfogást mintegy továbbfejleszti az a másik magyarázat, amely szerint a multikulturalizmus megteremti annak a lehetőségét, hogy az individuum hű maradjon ahhoz a kultúrához, amelybe beleszületett. A kérdés csak az, miképpen, hogyan, milyen formákban és színtereken lehet hűnek maradni a saját kultúrához, akkor, amikor a befogadó társadalom alapvető követelménye a társadalmi integráció, amelynek része a kulturális asszimiláció is. Ez a nézet különösen problematikus a második és harmadik generáció esetében, akik a szüleik és nagyszüleik kultúráját kizárólagos és „tiszta” örökségnek, „gyökereknek” és a tudatos hozzátartozást önbecsülés kérdésének tekintik. Arról nem is szólva, hogy ezek a nézetek nem vesznek tudomást az etnikai csoportok belső különbségeiről. Úgy tekintenek a kultúrákra mint autonóm, különálló egységekre, amelyek között az éles, elválasztó határok, nem pedig a kapcsolatok, egymásba fonódások és összeolvadások a meghatározóak. Ugyanakkor alapvető tévedés azt gondolni, hogy a bevándorlók homogén etnikai vagy kulturális csoportokat alkotnak – az, hogy a nyilvánosság „törökökről”, „arabokról” vagy éppen „muzulmán közösségről” beszél, megint csak az európai társadalmak szemléletének a sajátossága. A multikulturalizmus egyik további értelmezése azt hangsúlyozza, hogy ez a társadalom megteremti a kulturális hovatartozás, az identitás megválasztásának a szabadságát; hogy nem csak kizárólagosságon alapuló vagy-vagy identitásokat tűr meg, hanem párhuzamosságokon és szintéziseken alapuló és-és identitásokat is.
Chelsea (New York) – flickr/astio
Akárhogyan is, a multikulturalizmusnak azok a felfogásai, amelyek alapvetően a kultúrára, a kulturális különbségekre, ezek megjelenítésére helyezik a hangsúlyt, elfeledkeznek a legfontosabbról. Arról, hogy a multikulturális társadalom kifejezés nem egyszerűen különböző etnikai csoportok egymás mellett élését jelöli, hanem arra a kérdésre irányítja a figyelmet, miképpen lehet a politikai és társadalmi életet megszervezni és irányítani egy kulturálisan, etnikailag sokféle országban. Azt a kérdést feszegeti, miképpen lehet biztosítani a politikai részvétel jogát azoknak az embereknek, akik máshonnan kerültek az adott országba, kultúrájuk, nyelvük, vallásuk, sőt akár érték- és normarendszerük is eltér a „bennszülöttekétől” – azaz azt kérdezi, miképpen lehet felépíteni a posztnemzeti társadalmat. Másképpen fogalmazva, meg kell különböztetni a multikulturalizmust mint „megélt tapasztalatot”, illetve a multikulturalizmust mint politikai programot. S mindenki, aki élt már olyan városban, negyedben, ahol különböző etnikai csoportok éltek együtt, jól tudja, hogy ez az együttélés számos konfliktussal van megterhelve – de semmivel sem kevesebbel, mint egy kulturálisan homogén lakókörnyezetben. Éppen ezért a döntő kérdés az, hogy milyen politikai programot kínál fel a multikulturális társadalom. S akármilyen paradox módon hangzik is, azt mondja, hogy a kulturális különbségeknek nem szabad befolyásolniuk a társadalom politikai életében való részvétel lehetőségét; nem a „kulturális dobozok” és a köztük lévő különbségek a meghatározóak, hanem az állampolgárság, azaz a politikai közösség életében való részvétel lehetősége. S pontosan ezért válik központi jelentőségű kérdéssé az integráció ügye, amit azonban éppen az hátráltat – legalábbis részben −, hogy a társadalom „kulturális ketrecekbe” zárja az egyes embereket, s a ketrecekbe vagy dobozokba való tartozást politikai jelentéssel ruházza fel. Az integráció mára olyan kifejezéssé vált, amelynek alig van használható jelentése. Egyrészt nyilvánvalóan nem lehet általában beszélni a bevándorlók integrációjáról, mert az nagyon különböző módokon, utakon, formákban zajlik, s ebben a bevándorló közösségek kulturális hagyományai, készségei jelentős szerepet játszanak. Ugyanakkor az integráció nem jelenthet egyszerűen kulturális asszimilációt – számos példa bizonyítja, hogy a nyelv, a kultúra, a szokások ismerete, sőt követése egyáltalán nem jelent tényleges társadalmi integrációt. Ugyanakkor azt sem tudjuk pontosan, mi az, amit sikeres integrációnak nevezhetünk. Tudomásul kell venni, hogy mindig lesznek emberek, akik nem fogadják el a társadalom uralkodó normáit. Mindig lesznek emberek, akiknek a hagyományaik fontosabbak, mint a környező társadalomnak való megfelelés. És mindig lesznek emberek, akik képtelenek kikerülni abból a társadalmi-kulturális környezetből, amibe beleszülettek.
Aligha véletlen, hogy integráció helyett ma már egyre több szó esik a társadalmi befogadásról, a bevándorlók és a „bennszülöttek” közötti kétirányú folyamatról. A társadalmi befogadás ugyanis nem csak azt jelenti, hogy a bevándorlóknak be kell illeszkedniük a társadalomba, hanem azt is, hogy a társadalomnak meg kell teremtenie a befogadás lehetőségét, el kell távolítani azokat az akadályokat, amelyek gátolják a befogadást (diszkrimináció, rasszizmus, nyelvi akadályok stb.). Röviden fogalmazva, a társadalmi integráció soha és sehol sem szűkíthető le egyetlen etnikai vagy kulturális csoport asszimilációjának a kérdésére, hanem úgy kell tekinteni mint az egész társadalmat átfogó összetett folyamatot. Mindez természetesen azt is jelenti, hogy a társadalmon belül nincs, nem lehet egyetlen hegemón kultúra, nincs „Leitkultur”, és nincs a létezésnek magyar minősége…
Niedermüller Péter sorozatának előző részei:
I. Bevezető esettanulmány
II. Történeti kontextus: a nemzet
III. Bevándorlás és migráció
