A jövő dala, 3: Merkel előtt – Merkel után, I. rész

 

Néhány nappal Angela Merkel kancellár asszony budapesti látogatása előtt, január 30-án este küldtem el a Galamus szerkesztőjének a Jövő dala című sorozatom harmadik részének szánt Merkelre várva című írásomat. Mivel azonban barátaim, akiknek előzetesen megmutattam, egyes kitételeit még a tőlem várható optimizmuson túlmenően is naivnak tartották, óvtak a közlésétől. Ezért kikértem a szerkesztő asszony véleményét. Ő is vitatta némely elképzelésemet – például Orbán pálfordulásának lehetőségét –, de a cikket közölte volna. Főleg azért vontam végül is vissza, mert akkor már be kellett látnom, hogy jobb megvárnom, mi hangzik el a villámvizit során, akármennyire fontosnak tartom is mindig, hogy az elmúltakon való örökös kérődzés helyett anticipáljuk a jövőt. Így most eredetiben közlöm, amit pár nappal a látogatás előtt visszavontam (Merkelre várva), majd a második részben (Merkel után) arról írom meg a véleményemet, amit a vizitről megtudunk, illetve kikövetkeztethetünk belőle.

 

Merkelre várva – MTI/Illyés Tibor

 

Merkelre várva

Az elmúlt hetekben sokan a német kancellár látogatásától várták Orbán Viktor leváltását – olykor selyemzsinórt is emlegetve. Ez már csak azért sem reális elvárás, mert a selyemzsinórt sosem maga a szultán hozta, hanem elküldte egy követtel. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az itt hatalmas befektetéssel rendelkező német cégek legfőbb érdeke kétségtelenül a politikai és gazdasági stabilitás, és Orbán leváltása a jelen helyzetben ennek épp az ellenkezőjéhez vezethet.

Pár évvel ezelőtt is elterjedt a hír, hogy Merkel kész leváltatni Orbánt. Akkor ez hihetőbb volt, mert láttunk számításba vehető alternatívákat – például Navracsicsot –, amelyek azóta lejáratódtak. Valójában nem helyes a passzív fogalmazás: Orbán mindig képes olyan helyzetbe hozni, olyan feladattokkal ellátni valakit – különösen azt, akit a Nyugat talán szívesebben látna a kormány élén –, amelyben-amellyel elkerülhetetlenül hitelét veszti. Tehát Merkel mozgástere nagyon beszűkül azáltal, hogy a jelenlegi kormánynak nincs olyan, stabilitást biztosítani képes, látható alternatívája, amely szélesebb körű támogatást nyerhetne.

Ezért is hihetőbb volt pár évvel ezelőtt ez a híresztelés, mert az orosz–ukrán konfliktus élessé válása előtt Orbán unióellenes szabadságharca, illiberális devianciája és unortodox matolcsizmusa a legkárosabb negatív példamutatásnak számíthatott az EU és a NATO szempontjából ezen a fertályon. El kell fogadnunk, hogy a jelenleg fennálló nagyon feszült és veszélyes helyzetben a megbeszélések jórészt erre a kérdéskörre fognak összpontosítani, és elképzelhető, hogy a magyar demokrácia és a jogállamiság sanyarú helyzete háttérbe szorul, vagy ha lesz is szó róla, nem sok kerül nyilvánosságra belőle.

Ha így lesz is, ezt nem szabad úgy értelmeznünk, hogy a Nyugat lemondott rólunk, vagy hogy adjuk fel az illiberális zsarnoksággal szemben ősszel kezdett kiállásunkat. Sőt annak is örülhetünk, ha a beszélgetésük hozzásegít a fokozódó ukrajnai konfliktus enyhítéséhez, hiszen ez a mi érdekünk is.

Viszont azzal is számolnunk kell, hogy ha ennek és az ezt követő Putyin-találkozónak lesz bármi hozadéka a feszültség enyhítésében, az nagyon megerősítheti Orbán nemzetközi pozícióját, elfogadottságát. Ezt én is végzetesnek láttam az ügyünkre nézve, de aztán törhetetlen optimizmusom arra kényszerített, hogy ebben az eshetőségben is találjak egy lehetséges pozitív végkimenetelt.

Tudom, hogy sokan lilagőzös fantáziálásnak tartják majd felvetésemet, de volt már sok helyzet az életemben, amelyen hasonló fikció segített át, még akkor is, ha messze túlment azon, amit valószínűnek lehetett tartani – mert nem a valószínűség adja meg valaminek a túlélési értékét, hanem a belé vetett hit.

Lehetségesnek tartom, hogy ha a tárgyalások sikere prominens nemzetközi elismeréshez juttatja Orbánt, egy eddig legtöbbünk számára ismeretlen, latens Orbán Viktorral találhatjuk szemben magunkat. Már több írásomból kitűnt, hogy a „semmi más, csak hatalomvágy”-szerű leegyszerűsítésekkel szemben – bár úgy tűnik, valamikor valóban ez volt a legmeghatározóbb jellemvonása – sokkal komplexebb képet alkottam róla. Többek között felismerve benne a kényszeres vágyat, hogy minden ember szeresse.

Ennek jól látható megnyilvánulása az övéinek nagy gazdagsághoz juttatása, amivel hiszi, hogy magához kötheti őket. Arra is felhívtam azonban a figyelmet, hogy egy politikus számára annak az elérhetetlen vágynak, hogy minden ember szeresse, van egy egyszerű megoldása: aki nem szeret, az nem ember. Vagyis nem „magunkfajta”. Ha pedig ellenzéki, akkor nem a haza része, vagyis nem létezik, hiszen a haza nem lehet ellenzékben.

Eddig kielégíthette ezt a vágyát azzal, hogy a haza egyre nagyobb hányadát tarthatta a magáénak. A kérdés az, hogy miután egyre többen válnak „magukfajtává”, mikor döbben rá, hogy nyitnia kell a másik oldal felé, ha nem akarja megfosztani magát attól a képzettől, hogy ő is olyan közszeretetet élvez majd, mint gyermekkorában Kádár apánk. Vagy visszatérhetünk az ilyen transzformáció példaképeként egészen a mindenkit maga alá gyűrő, egy kuruc–labanc osztatú ország felett kemény kézzel uralkodó Ferenc Józsefig – akit végül Ferenc Jóskaként fogadott szívébe a nép.

Meg kell említenem a pálfordulás névadóját, a tarsusi Sault is, aki az akkori másként gondolkodók „gyűlölettől lihegő” üldözőjéből lett a damaszkuszi úton a názáreti rabbi követőinek szeretett apostola.

Már több írásomban foglalkoztam Orbán Viktor eddigi transzformációival, például azzal, hogy az utóbbi években a profetikus messiási küldetéstudat erősödött meg benne, és lehet, hogy ezt tudatosan építette föl, ilyen nemzetközi szerepre készülve. Mint már említettem, nem várhatjuk el Angela Merkeltől, hogy megszabadítson minket Orbán despotizmusától, viszont ez a beszélgetés nagyon is alkalmas a megegyezésre. Létszükségletű optimizmusom kényszerít arra a hitre, hogy hétfőn létrejöhet köztük egy modus vivendi, amely gazdasági és politikai mozgásteret biztosít a kormánynak, s nagyobb elfogadottságot Orbánnak, cserébe a fokozatos visszatérésért legalább a legalapvetőbb európai értékekhez, a harmadik köztársaság eredeti választási rendjéhez, a garantált szabadságjogokhoz és egy többpárti alkotmányhoz.

Mindenesetre remélem, hogy a vasárnapi tüntetésen lesz sok „Szabad választást” és egyéb szabadságokat követelő tábla. És ha Orbán nem tér rá a damaszkuszi útra, akkor sem adhatjuk fel a jövőbe vetett hitünket: a folytatódó tüntetésekkel mindent elérhetünk Orbán nélkül vagy ellenére is. Ahhoz azonban, hogy az erődemonstrációknak legyen foganatjuk, el kell fogadnunk a tüntetések ultima rációját: a kikényszerített fordulatot, a revolúciót, a forradalmat. Persze stílusos lenne, ha az, ami fülkeforradalommal kezdődött, kabinetforradalommal fejeződne be. A következő részben kifejtem – Bibó István intelmét követve –, hogy miért nem kell félnünk a forradalomtól, és hogy mi a forradalom szó helyes értelmezése a mai helyzetben. És több lehetséges végkimenetelt is számba veszek.

 

Bitó László, író

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal