Merkel és mi

 

Ma Budapestre érkezik Angela Merkel – a liebe Angela, aki Orbán Viktor némely hívei szerint „még az esernyőjét sem vihetné Orbán úrnak”, de volt idő, alig másfél-két éve, amikor magát a magyar miniszterelnököt is a náci Németország tankjaira emlékeztették a megfegyelmezésére törő német politikusok, amikor a „német központú agyelszívást” okolta azért, mert magyarok tömegei tiltakoznak a kivándorlásukkal a politikája ellen, vagy amikor nemcsak hogy elszedte a különadóival a német cégek pénzét (is), hanem egyenesen azzal vádolta a magyar ellenzéket, hogy az fáj neki, „ha egy jómódú magyar ember zsebében marad a pénz, ahelyett, hogy egy német multihoz menne”.

Mindez ma már a múlt. A CDU magyar testvérpártjának négy és féléves szégyenkormányzása, amely úgy telt el, hogy egyetlen valamire való állam- vagy kormányfő sem értékelte fel a látogatásával, ma véget ér. Valamilyen okból – nem szeretnék találgatni, mert úgy gondolom, a legnagyobb fejtöréssel sem tudnám a tizedét sem kitalálni a nemzetközi politika boszorkánykonyhájában folyó sakkpartiknak – a német kancellár úgy döntött, hogy politikai szívességet tesz Orbán Viktornak.

És sajnos be kell látnunk: ha így döntött, akkor Orbán „kellő őszinteséggel és ravaszsággal” eljárt pávatáncai, legalábbis e tekintetben, bejöttek. Úgy képzelem ugyanis (bizonyítani nem tudom, mert nem vagyunk nexusban, „Angela” meg én), hogy Orbán Merkelnek púp a hátán. Német kormánypolitikusok és kormányszóvivők elmúlt évekbeli megnyilatkozásaiból legalábbis erre lehet következtetni. Ha négy és fél év után Merkel mégis úgy mérlegelt, hogy ide kell jönnie, akkor ez valószínűleg azért van, mert Orbán kizsarolta a látogatást (lásd uniós szankciók). Ha nem erről van szó, tehát nem „fizetségről”, akkor csak az lehet, hogy Merkel „megvásárol”, azaz valamire fel akarja használni Orbánt (lásd német-orosz viszony) – de mindez az előbb említett találgatás műfaja, ezért butaság lenne folytatni.

Ami viszont engem, magyar állampolgárt illet: nem örülök, hogy Merkel erre a döntésre jutott. Tudom, hogy nagyon fontos a világpolitika – nekem is az, én sem szeretnék, nagyon nem szeretnék egy háborús Európában élni. Tudomásul veszem, hogy a német kancellárnak a német cégek érdekeit is védenie kell. De az Orbán-féle abszurd rendszert négy és fél éve elviselő magyar és európai polgárként nekem a saját életfeltételeim is fontosak. És nem veszem jó néven, ha ezt a magyar társadalmon (igen, azon a részén is, amely békemenetelni szokott) évek óta élősködő bagázst egy Merkel-látogatás teszi még felfuvalkodottabbá és még gátlástalanabbá. Egy kormányfői látogatás ugyanis mindenképpen gesztus a hatalmon lévő (meglátogatott) kormánynak. De nem az, és ezt Merkel pontosan tudja, az itt élő népnek, amely többségében (nem a kétharmadosban, hanem a megnyomorítottban és az utcákon demonstrálóban) végképp nem azonos Orbán kormányával. Márpedig én úgy gondolom, nem volna szabad, hogy mi, az Orbán és a Fidesz által uralt magyarok, ennyire közömbösek legyünk az első számú európai vezető számára. Még akkor sem, ha töketlenek, széthúzók, megfélemlítettek, gyávák és tehetetlenek vagyunk. Még így is kellett volna legalább egy gesztust tennie, nekünk is.

Nincs ilyen gesztus, legalábbis Merkel ismerhető hivatalos programja szerint nincs. A Budapesten töltött öt órába belefér hosszan Orbán, rövidebben Áder, a német vállalatok képviselői, a német nyelvű Andrássy Egyetem meg a zsidó hitközség. Nem fértek bele a nem orbánista Magyarország intézményes és önkéntes képviselői: sem az ellenzéki politikai pártok, sem a civil szervezetek – sem a TASZ, sem a Helsinki Bizottság, sem a meghurcolt Ökotárs, sem az olykor tízezreket, olykor csak ezreket mozgósító tüntetések szervezői. Senki. Merkel számára a másik Magyarország nem létezik.

Hillary Clinton Budapesten, 2011-ben – MTI/Koszticsák Szilárd


Hillary Clinton számára mi is léteztünk. Emlékeim szerint ő volt az elmúlt négy és fél év egyetlen magas rangú nyugati politikusa, aki eljött Magyarországra. És gondosan ügyelt rá, hogy a látogatás, legalább szimbolikusan, ne csak az egypárti kormánynak és híveinek szóljon (lásd itt, a „Clinton ellenzéki politikusokkal és civil szervezetek képviselőivel találkozott” címnél). Merkel fütyül ránk. És úgy gondolom, ez nem csak emberiességi kérdés. Nem pusztán arról van szó, hogy aki ilyen szépen tud nézni, annak tudnia, éreznie kell, hogy az itt élő embereknek is szükségük van az ő biztatására. A szolidaritására.

Párizs, 2015. január 11. François Hollande és Angela Merkel az Elysée-palota bejáratában, a terrortámadások 17 áldozatának emlékére szervezett megemlékezés előtt – MTI/AP/Thibault Camus


Hanem arról van szó, hogy Merkel politikus, méghozzá a demokratikus fajtából. Tehát tudja, hogy még egy ilyen elsatnyított és elcsalt „demokrácia” is, mint a miénk, választások révén működik. Neki akkor is tudomást kell vennie arról, hogy Magyarországon léteznek ellenzéki pártok, ha e pillanatban esélyük sincs kormányváltó szerepre. Mert ez elvi kérdés. A demokratikus parlamenti váltógazdaság az európai rendszerek alappillére. És a potenciális váltópártok (amelyek az érdek- és értéktagolt társadalmak – a sokféle magyar polgár – legitim képviselői) az ő majdani potenciális partnerei. 2007. augusztus 21-én, utolsó budapesti látogatásán Merkel még tudta ezt: találkozott „Sólyom László államfővel, Gyurcsány Ferenc kormányfővel és Orbán Viktorral, a Fidesz vezetőjével”. És ha a „liebe Angela” nemcsak pártcsaládokban és német gazdasági érdekekben gondolkozik, hanem az európai demokráciában is, ma is tudnia kellene. Sajnálatos, hogy nem így van.

 

Mihancsik Zsófia

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal