Egy látogatás elé

 

 

Magyarország „lázban ég”. Angela Merkel, Európa erős asszonya – Németország kancellárja és az Európai Néppárt magját, meghatározó írányító erejét jelentő Kereszdénydemokrata Unió (CDU) elnöke – meglátogatja a permanens fülkeforradalom, az illiberális  demokrácia és az unortodox gazdaságpolitika kitalálóját. A látogatást mindenki – kormány és ellenzék – a saját érdekének megfelelően értékeli és kommunikálja. Egy azonban biztos. Merkel látogatása elválaszthatatlan Vlagyimir Putyin napokkal későbbi és lényegesen hosszabb látogatásától. A kettőt együtt kell majd értelmezni – a látogatások után –, és egyelőre teljesen értelmetlen találgatni. Nem vezet semmire.

Forrás: MTI


Ebből a kettős látogatásból azonban egy dolog világosan körvonalazódik. Magyarország geopolitikailag és geostratégiailag kulcsfontosságú terület; érte, ha nem is háború, de összecsapás mindenképpen zajlik. Hogy mindenki számára világos legyen: nem a lakosság, mert az cserélhető, alakítható (ezt célozza Orbán Viktornak a magyar társadalom ellen folytatott háborúja), hanem a terület a fontos. Ezt a területet Orbán Viktor – igazi bizánci (keleti) stílusban – a saját birtokának tekinti, és saját kénye-kedve szerint osztja ki lojális híveinek, akik maguk is kiskirályokként uralkodhatnak a saját birtokaikon. Abban, hogy Orbán Ráhel az Operaház Királyi Páholyában pezsgőzik, nincsen semmi rendkívüli. A miniszterelnök családja a törvények felett áll, ahogy Bizáncban is maga a császár, a császári akarat volt a törvény.

A kettős látogatás három főszereplőjében azonban mégis van egy közös vonás: a kereszténységük. Mindhárman előszeretettel hivatkoznak a kereszténységre, annak nemcsak az életükben játszott fontos szerepére, hanem társadalomformáló, kultúrateremtő erejére is. Egy „keresztény” világot vizionálnak, ahol (családi, nemzeti) értékek és rend uralkodik.

Ez a fajta „politikai kereszténység” nagyon ismerős – és mondhatni máig meghatározó – Magyarországon. Ez magyarázza az egyházaknak a Horthy-rendszerben betöltött szerepét, az államszocializmussal (már a Rákosi korszakban) kialakított „harmonikus” együttműködését, és mai belesimulásukat a valójában ember- és családellenes orbáni „keresztény” rendszerbe. Intézményesen és mentálisan itt legalább évszázados kontinuitásról beszélhetünk.

Ellenhangok persze mindig is voltak, mert nem minden egyházi ember volt süket és vak, érzéketlen az emberi szenvedésekre. Ravasz  László református püspök például 1938-ban, a Protestáns Irodalmi Társaság 50 éves jubileuma alkalmából a Zeneakadémián rendezett ünnepségen tartott záró beszédében a következőket mondta: „Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a mi mostani keresztyénségünk... látszat-keresztyénség. (…) Az igazság az, hogy a keresztyén civilizáció külszíne alatt egy borzalmasan erős pogányság terpeszkedik és sokkal kevesebb ember keresztyén, mint amennyit megkereszteltek. (...) Az egyház áltatja magát. Áltatja, mikor azt hiszi, hogy híve az, aki annak vallja magát. Áltatjuk magunkat, amikor azt hisszük, hogy aki a keresztyén jelszót használja a politikában, az Krisztushoz személy szerint – ipso facto – hozzátartozik. Áltatás azt gondolni, hogy a kereszteket azért tűzik ki, a nagy tüntetéseket azért csinálják, egyházpolitikai harcot azért vívnak meg, mert az emberekben ellenállhatatlan szenvedéllyel lépett fel az a szükséglet, hogy Krisztusnak szolgáljanak. Ezzel szemben a valóság: mindezeket azért művelik, mert ezáltal új hatalmi csoportosulásokat lehet elérni, s dicsőséget, hatalmat, pénzt, vagy egyéb földi jót nyerni.” (Protestáns Szemle 47. évf., 1938, 106).

2015 februárjában tehát Budapest az eurázsiai „keresztény” politika központjává válik. Ideális hely. Hiszen Magyarországon – a KDNP-nek köszönhetően – jó úton haladunk az alattvalóságot, az elbutítást és a szegénység kriminalizálását alapértéknek tekintő „keresztény” társadalom irányított megvalósítása felé. Mindezt természetesen az egyházak hallgató beleegyezésével és közreműködésével.

 

Jakab Attila, teológus

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal