Svájci lap: interjú az Eichmann-per ügyészével

 

 

A Basler Zeitung című svájci lap Gabriel Bachhal, az Eichmann-per ügyészével készült interjút közölt: Eichmann büszke volt mindenre, amit tett. Az interjút Daniel Foppa készítette.
 

Gabriel Bach, a nácik elől menekült jogász volt az ügyész az Adolf Eichmann elleni, 1961-ben lefolytatott perben. Eichmann volt az, aki megtervezte a zsidók tömeges megsemmisítését az auschwitzi gázkamrákban. Bach az utolsó túlélő. Az 1961-ben lefolytatott Eichmann-per összes többi bírája, ügyésze és védője már elhunyt. Gabriel Bach Jeruzsálemben, a lakásán fogad minket. Lakása egy letűnt Németország szellemét sugározza. Irodalom, fotók és a Schalke 04 labdarúgó csapat képe tanúskodik arról az országról, ahonnan a zsidó Bach család 1938-ban menekülni kényszerült. A 87 éves ember éber, memóriája töretlen. Az egykori főügyész nyomdakészen fogalmaz. És egy olyan ember erélyével, aki látta az emberi természet mélységeit.

Basler Zeitung: Adolf Eichmannt 1960-ban fogták el Argentínában, és vitték Izraelbe. Ön a haifai börtönben beszélt vele első ízben. Ez hogyan játszódott le?

Gabriel Bach : – Volt egy irodám ugyanabban a börtönben, ahol Eichmann vizsgálati fogságban volt. A vizsgáló hivatal jogi tanácsadójaként a gyakorlati kérdésekért voltam felelős, például azért, hogy Eichmann fel tudja venni a kapcsolatot az ügyvédjével. Egy napon Rudolf Höss, az auschwitzi táborparancsnok önéletrajzát olvastam. Höss leírta, hogyan remegett a térde, neki és a kollégáinak, amikor a zsidó gyerekeket a gázkamrákba lökték. Azt írta, elszégyellte magát a gyengeségéért azután, hogy Eichmann Obersturmbannführerrel (alezredessel) beszélt. Eichmann elmagyarázta neki, hogy elsősorban a gyerekeket kell megölni. Nem szabad életben hagyni a potenciális bosszúállókat, és a zsidó faj újbóli feltámadásának csíráit – írta Höss. Öt perccel azután, hogy ezt olvastam, egy rendőrtiszt kopogott be, és azt mondta, Eichmann beszélni akar velem.

– Hogyan ment végbe a találkozó?

– Pontosan emlékszem, ahogyan hallottam közeledni a lépteit a folyosón, és ahogyan azután első ízben ott ült velem szemben. Nem volt könnyű megőrizni a nyugalmamat. A beszélgetés rövid volt. Eichmann Robert Servatius német ügyvédet akarta védőjének, aki az egyik fő védőügyvéd volt a nürnbergi perekben. Azt akarta tudni, hogy elfogadom-e Servatiust. Mondtam neki, hogy ez nem probléma.

– Milyen tanúvallomásokon és dokumentumokon alapult a vád?

– Az egész világról kaptunk iratokat, a nyugatnémet kormány is nagyon együttműködő volt. Különösen érdekeltek volna minket lengyelországi dokumentumok onnan, ahol a haláltáborok létrejöttek. A lengyel kormány azonban nem volt együttműködő: utasítást adott ki, hogy senki nem küldhet dokumentumokat az izraeli ügyészségnek. Sok lengyel ember azonban névtelenül juttatott el hozzánk iratokat. Egy napon kaptam egy gépelt levelet az 1942-ben és 1943-ban Auschwitzba deportált zsidók neveivel. A listán szerepeltek ezeknek az embereknek a koncentrációs tábori számai is. A dokumentum rendkívül fontos volt. De ahhoz, hogy beterjesszük a bíróságnak, feltétlenül bizonyosságot kellett szereznünk arról, hogy valódi.

– Sikerült?

– Igen, de váratlan módon. Összehívtam az összes rendőrtisztet, és feltettem a kérdést, hogy van-e valakinek ötlete, hogyan lehetne tisztázni, hogy az irat eredeti-e. Mindenki tanácstalan volt. Amíg Michael Goldmann tiszt fel nem tűrte az inge ujját, rá nem mutatott a karjába tetovált számra, és azt nem mondta: engem 1943 szeptemberében deportáltak Auschwitzba. És ez pontosan egybeesik azzal, ami ebben az iratban áll. Addig nem tudtam sem azt, hogy Goldmann lengyel, sem azt, hogy Auschwitzban volt. Alighanem azért hallgatta el, mert úgy gondolta, ha ez kitudódik, nem dolgozhat a perben. Nagyon ügyeltünk arra, hogy közvetlenül érintettek ne kerülhessenek kapcsolatba Eichmann-nal. Amikor Goldmann megmutatta a tetovált számát, a tisztek között néhány percig mély csend uralkodott.

– Milyen sorsok érintették meg Önt különösen a vizsgálat során?

– Volt egy eset, bizonyos Weiss párizsi professzoré, akit deportálni akartak. Párizs Wehrmacht-parancsnoka fellépett a védelmében. Azt írta Eichmann-nak, hogy Weiss radar-szakértő, a Wehrmachtnak szüksége van a tudására, ezért nem szabad őt deportálni. Gondoltam: ennek bizonyosan engedett Eichmann. Egyetlen zsidóról volt szó, aki a háború kellős közepén nagyon hasznos volt a Wehrmachtnak. Pár nap múlva kézhez kaptam az iratokból Eichmann válaszát.

– És hogyan reagált?

 – Eichmann azt írta, hogy elvi okokból nem engedhet a követelésnek. Az aktákból megtudtam, hogy ezután a parancsnok felhívta Eichmannt telefonon, ér kérdőre vonta: „Hogyan teheti meg, hogy ne tegyen eleget a követelésemnek? A Wehrmacht tábornoka vagyok!” Eichmann válasza ez volt: „Én pedig az SS alezredese vagyok. Nem érdekel, hogy Ön milyen rangot visel a Wehrmachtnál.” Weiss professzort és feleségét elgázosították Auschwitzban. A per egyik szünetében odajött hozzám a lányuk. Csecsemőként élte túl a korszakot a szomszédoknál, soha nem ismerte a szüleit, és képe sem volt róluk. Azt kérdezte tőlem, találtam-e az iratokban képet. De nem tudtam segíteni. Sok ilyen történet van. Eichmann döntései kivétel nélkül mindig végzetesek voltak.

– Ön tud erre magyarázatot? Gideon Hausner főügyész Eichmannról szólva „az emberi logika ablakának áttöréséről” beszélt.

– Kevés embert ismertem meg alaposabban, mint Eichmannt. Két éven át gyakorlatilag minden nap beszélgettem vele. Úgy gondolom, hogy nemzetiszocialista pályafutása során fejlődésen ment át. Valószínűleg azért ment a zsidókkal foglalkozó osztályhoz, mert úgy gondolta, hogy ott gyorsan karriert csinálhat. Ha aztán az ember naponta ártatlan embereken elkövetett tömeggyilkossággal foglalkozik, akkor vagy meg kell őrülnie – Eichmann-nál ez nem állt fenn. Vagy történelmi jelentőséget kell tulajdonítani ennek a cselekvésnek. És akkor már nem lehet engedélyezni kivételeket. Mert ez esetben közönséges gyilkos lenne az ember.

– Eichmann megpróbálta jelentéktelen színben feltüntetni a saját szerepét. Azt mondta, berlini parancsokat teljesített, és szervezési kérdésekkel, valamint a deportáló szerelvények összeállításával foglalkozott.

– Eichmann mindenekelőtt Berlinből irányította a dolgokat – ez igaz. Amikor azonban 1944 tavaszán a Wehrmacht bevonult Magyarországra, mert a korábbi szövetséges partner békét akart kötni a Nyugattal, Eichmann Magyarországra sietett. Ott nagy nyomással hajtotta végre több mint 500 ezer zsidó megsemmisítését, és még a Führer parancsát is megkerülte. Hitler Horthy magyar államfőnek megígérte, hogy 8700 zsidó család kiutazhat semleges országokba. A budapesti német nagykövet jelentése szerint Eichmann magán kívül volt, amikor ezt megtudta. Attól félt, hogy ezek a zsidók „fontos biológiai anyagként” eljuthatnak Palesztinába, és ott „elősegíthetik fajuk újbóli felépülését”. Ezért azt az instrukciót adta, hogy annyira gyorsítsák fel a deportálásokat, hogy ezeknek a zsidóknak már ne legyen esélyük semleges országokba szóló vízumot kapni. Ha van valami, ami bizonyítja, hogy Eichmann nem csupán parancsok végrehajtója volt, akkor a magyarországi tevékenysége az.

– Mindez némileg ellentétben áll azzal a hatással, amelyet Eichmann a per megfigyelőire gyakorolt. Az ember szörnyetegre számított – a bíróság előtt pedig olyasvalaki ült, aki úgy hatott, mint egy nyárspolgár irodista. Hannah Arendt zsidó filozófus „pojácának” nevezte Eichmannt.

– Hannah Arendt az Eichmann Jeruzsálemben című könyvében hamisan ábrázolt vagy figyelmen kívül hagyott adatokat. Betekinthetett minden iratba, és felajánlottam neki, hogy beszéljünk, de Arendt nem akart beszélni egyik ügyésszel sem. Később azzal vádolt minket, hogy nem hangsúlyoztuk eléggé a nácikkal együttműködő zsidó tanácsok szerepét, mert ez enyhítő körülmény lett volna Eichmann számára. Pedig maga a védő is úgy ítélte meg, hogy az együttműködésre kényszerített zsidó tanácsok szerepe Eichmannra nézve terhelő, nem pedig enyhítő körülmény. Eichmann a bíróság előtt az életéért küzdött, és megpróbálta úgy beállítani a szerepét, hogy parancsok végrehajtója volt. Ennek ellenére látható volt, hogy még mindig büszke mindarra, amit tett.

– Tud erre példát mondani?

 – Eichmann beismerte, hogy Magyarországon utasítást adott, hogy a deportált zsidóknak az elgázosítás előtt levelezőlapot kell írniuk a hozzátartozóiknak. Az SS diktálta, hogy mit kell írniuk: hogy csodás helyen vannak, ahol nem kell sokat dolgozni, és hogy alig van hely, ezért a hozzátartozók minél előbb menjenek utánuk, és hozzanak erős cipőt a kirándulásokhoz. Az emberek elgázosítása után ezeket a cipőket a Wehrmacht kapta meg.

– Az ilyen vallomásokat tudták dokumentumokkal igazolni?

– Amikor a magyarországi tanúk tettek vallomást a bírság előtt, eljutott a híre hozzám, hogy Izraelben él egy férfi, akinél van egy ilyen levelezőlap. Megkerestem, és megkértem, hogy azonnal jöjjön Jeruzsálembe. Este 23 órakor érkezett meg. Általában minden tanúval beszélgettem, mielőtt a tanúk padjára kértem őket. Ezúttal azonban nem volt erre idő. Megkértem a férfit, hogy a levelezőlap szövegét fordítsa le magyarról ivritre, és azt mondtam, másnap, a tárgyalás kezdete előtt majd beszélünk. De végül erre sem volt időm. A tanúk padjára szólítottam, kikérdeztem a levelezőlap felől, és megkértem, számoljon be arról, amit átélt. Leírta, hogyan érkezett meg a családjával és néhány száz további magyar zsidóval Auschwitzba. Fogalmuk sem volt arról, hogy hol vannak, és hogy mindez mit jelent. Aztán odakerültek a rámpára, ahol egy SS-ember szelektált. Először a férfi feleségét küldte balra, elgázosításra. Aztán a két és féléves kislányuk következett. Az SS-tiszt újra azt mondta: Balra! A férfi mérnök volt. Őt jobbra küldték. Amikor a 13 éves fiuk került sorra, az SS-tiszt konzultált a felettesével. Aztán visszajött, és azt mondta fiúnak: „Szaladj a mamádhoz.” A férfi azt is leírta, hogy mennyire aggódott, hogy a fia a tömegben nem találja majd meg a feleségét. Nézett utána, de hamarosan már nem látta. Látta viszont azt a kis piros kabátot, amelyet a kislánya viselt. „Ahogyan ez a piros pont egyre kisebbé vált, úgy tűnt el a családom az életemből” – mondta a férfi.

– Ezt a jelenetet később megörökítette a Schindler listája című film.

– Pontosan. A piros kabátos kislány az Eichmann-per egyik tanújának a vallomásából van. A véletlen műve, hogy a kétéves lányomnak én két héttel korábban vettem egy piros kabátot. És van egy kép, amelyen én vagyok a lányommal, akin ez a piros kabát van – a képet a feleségem csinálta a tanúvallomás előtt egy nappal. Amikor a tanú felidézte a piros kabátot, elállt a szavam. A tanú várta a következő kérdést, a bíró jelzéseket adott, hogy folytassam, a kamerák rám irányultak. De nem jött ki hang a torkomon.

– Eichmann hogyan viselkedett az ilyen tanúvallomások közben? Megbánást tanúsított?

– Megkérdeztük Eichmannt, hogy mi a véleménye erről a sok gyilkosságról. „Az emberiség története egyik legiszonyúbb bűntettének” nevezte. Ez azonban csak amolyan meggyőződés nélküli nyilatkozat volt. Eichmann semmit sem bánt meg. Elvileg elképzelhető lett volna, hogy még egy ilyen ember is megváltoztatja a véleményét 1945-től 1961-ig, hogy 16 év elteltével felnyílhat a szeme. De bizonyítékaink voltak arra, hogy ez nem így volt.

– Milyen bizonyítékok?

– Eichmann 1957-ben Argentínában adott egy interjút Willem Sassen holland nemzetiszocialistának. Ezt csak Eichmann halála után akarták publikálni. Amikor azonban Eichmannt elfogták, Sassen eladta az interjút a Life magazinnak. Eichmann saját kezűleg korrigálta az interjút, amely így autentikus volt. Sassen feltette a kérdést Eichmannak, hogy sajnálja-e néha azt, amit tett. Eichmann pedig szó szerint azt válaszolta: „Nem bántam meg semmit!” Tehát 12 évvel a háború vége után nem érzett bűnbánatot. És akkor négy évvel később, amikor a perben az életéért küzd, hirtelen sajnálja, amit tett? A bíróság aztán bizonyítottnak is látta azt, hogy Eichmannban nincs bűnbánat. Ha valaki megérdemelte a halálbüntetést, akkor Eichmann megérdemelte. Nagyon tisztességes eljárásban volt része. Ahányszor csak az iratokban olyasmire akadtam, ami hozzájárulhatott volna Eichmann tehermentesítéséhez, azt mindig átadtam a védelemnek – például az SS embereit kötő esküről, vagy a parancsok végrehatásáról szóló rendelkezéseket tartalmazó dokumentumokat. Nem volt az izraeli kormánytól sem semmiféle instrukció, sem pedig kísérlet arra, hogy bármi módon befolyásolja a pert.

– Milyen következményei voltak a pernek Izraelben?

– A per előtt nehéz volt túlélőket rábírni arra, hogy beszéljenek arról, amit átéltek. Sokan azt mondták: a gyerekeinek sem beszéltünk róla. Sok fiatal izraeli nem akart hallani a holokausztról. Számukra érthetetlen volt, hogyan hagyhatták magukat milliók ellenállás nélkül lemészárolni. A bíróság előtt bebizonyítottuk, hogy Eichmann és az emberei az utolsó pillanatig megtévesztették az áldozataikat. Témává tettük a varsói gettólázadást is, ahol a zsidók a kilátástalanság ellenére fegyverrel védekeztek a nácik ellen. Mindez oda vezetett, hogy megváltozott az emberek gondolkodása: ennek a pernek köszönhetően az izraeli ifjúság tudni akarta, mi történt.

– És milyen következményei voltak a pernek Németországban?

– Az Eichmann-per előtt német tanárok mondták el nekem: „Témává akarjuk tenni a holokausztot, de nem engedik.” A szülők nem akarták, akik nácik voltak, és azok a szülők sem, akik nem voltak nácik. Mert akkor meg kellett volna magyarázniuk a gyerekeiknek, hogy miért nem tettek ellene semmit. Voltak német ügyészek, akik bíróság elé akartak állítani nácikat, de nem kaptak rá pénzt. Aztán jött az Eichmann-per, amelyet napi több órán át közvetítettek a rádiók és a televíziók. Ez a perek láncreakcióját indította el. A megsemmisítő táborok felelőseit bíróság elé állították, és elítélték. És a német iskolákban is témává lett a holokauszt.

– Önt rendíthetetlen optimistának tartják. Hogyan tudta megőrizni ezt a beállítottságát?

– Az Eichmann-perben és főügyészként láttam a legrosszabbat az emberi természetben. De ezt viszonyítani tudtam mindahhoz a sok jóhoz, amit ezen kívül láttam. Emellett a derűlátás önnevelés kérdése is. Sajnálom azokat az embereket, akik mindenekelőtt a negatívumokat látják. Ami a pert illeti, meglepetten állapítom meg, hogy az érdeklődés évről évre nő. Gyakran meghívnak Németországba szónoknak, és mindig nagyon szívélyesen fogadnak. Először azt gondoltam, hogy ennek politikai vagy taktikai okai vannak. De nem így van. Ahová csak eljutok, mindenhol arra kérnek, hogy mondjam el a tapasztalataimat a fiataloknak. És ezt nagyon szívesen megteszem. Mert nem elég, ha valaki azt mondja, hogy ellenzi azt, ami akkor történt. Mindent el kell követni, hogy megakadályozzuk az ilyen irányú fejleményeket. Hogy ami megtörtént, soha ne ismétlődjön meg.

_______________________________________________

Gabriel Bach 1927-ben született Halberstadtban, Berlinben nőtt fel. 1938 októberében, nem sokkal a birodalmi pogrom éjszakája, a november 9-i kristályéjszaka előtt Bach családja Amszterdamba emigrált, ahol folytatta az iskolát. Akkori zsidó iskolatársai közül ő az egyetlen túlélő. A hollandiai német invázió előtt egy hónappal a család 1940-ben Palesztinába menekült. Bach a háború után Londonban jogtudományt tanult. 1953-tól az izraeli ügyészségen dolgozott. 1961-ben főügyész-helyettesként Bach Gideon Hausner fővádló mellett ügyészként részt vett az Adolf Eichmann elleni eljárásban. A világszerte nagy figyelmet keltő per megváltoztatta az életét: Bach közéleti személyiség, keresett szónok és interjúalany lett. Főügyészi munkája után Bach 1982-ben az izraeli legfelső bíróság bírája lett. Ebben a tisztségben volt mindaddig, amíg 1997-ben nyugdíjba nem vonult. Gabriel Bach feleségével, Ruthtal Jeruzsálemben él.

 

 

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal